Hann Endrének, a Medián igazgatójának „Szigorúan EU-párti vagyok” címmel, a közelmúltban megjelent interjúja számos figyelemre méltó szempontot tartalmazott politikai életünk összefüggéseinek megértéséhez, a közéletünkben zajló folyamatok újraértelmezéséhez. Bizonyára sok vonatkozásban érdemes továbbgondolni a hazai közvélemény-kutatások ismert szakemberének a megállapításait, ezúttal azonban pusztán egy megjegyzésére reflektálok.
„Nagyon hiányolom – olvasom az interjúban -, hogy azok az egykori Fidesz-közeli értelmiségiek, akik szép halkan időnként összegyűlnek, vagy valamilyen szakfolyóirat publikációiban kritizálják a kormányt, sokkal láthatóbban jelen legyenek a mai magyar politikai életben.” Az idetartozó személyeket meg is nevezi: Sólyom László, Chikán Attila és Mellár Tamás. Majd sajnálkozva hozzáfűzi, hogy ők „nem képesek igazi alternatívaképző erőt felmutatni”. S hogy miért nem, azzal kapcsolatban Hann Endre találgatásokra hagyatkozik.
Az interjúban megfogalmazott hiányérzetet – azt gondolom – sokan osztják, de az okait mégsem a jelzett személyek óvatosságában, vagy egyéb gyengeségében kell keresnünk, hanem abban a nagyon egyszerű tényben, hogy ők elsősorban szakemberek és nem pártpolitikusok. A megkülönböztetés két vonatkozásban is hangsúlyos. Egyfelől a pártosodással szemben gyanakvó közvélekedés számára a szakmai tisztesség vonzó, másfelől az az egyik legáltalánosabban kifogásolt gyakorlat, hogy a politikai érdekkörök háttérbe szorítják a szakmai követelményeket.
De mivel a Hann Endre által említett és a hozzájuk hasonló kiváló szakembereknek nincs pártpolitikai hátterük, helyzetükből fakadóan nem is lehet annál nagyobb mozgásterük, mint amiről az interjúban olvashatunk. Ha megkérdezik őket, akkor elmondják a véleményüket, és olykor nagyobb terjedelmű publicisztikákban, tanulmányokban fejtik ki az álláspontjukat. Nem szubjektív okokból elégednek meg az alkalmi szereplésekkel, hanem – lássuk be! - a szervezeti háttér hiányában nincs lehetőségük arra, hogy a napi politikában tartósan és folyamatosan jelen legyenek, vagyis szakmai szempontjaikat érvényesíthessék a közélet mindennapjaiban. Véleményük a szakmai megalapozottság mértékétől függetlenül nem egyéb, mint tiszteletreméltó magánvélemény. S ezért nincs, nem is lehet alternatívaképző erejük.
Ahogy az egyes ágazatok gondjaira reflektáló civil megmozdulásoknak sem, amelyek ugyancsak kritikus álláspontot foglalnak el a pártokkal szemben, ámde – ennek híján - folyamatos nyomásgyakorlást nem tudnak kifejteni. Stabil szervezeti háttér nélkül nem képesek lépést tartani a kaméleon változatosságát produkáló politikai akarattal és a pártok szinte szünet nélküli kommunikációjának propagandisztikus hatásával.
Tudatában vagyok annak, hogy népszerűtlen dologra vállalkozom, amikor a szakmai kvalitások értékelése mellett felhívom a figyelmet a pártpolitikai szervezőképesség fontosságára. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez a szervezőkészség legalább annyira jelentős, mint a különféle tudományterületeken való jártasság.
Az alternatívaképző erő – Hann Endre kifejezésével élve – valójában egy olyan jobbközép párt lehetne, amely képes az egykori Fidesz-közeli értelmiségiek köré politikai közösséget teremteni. Hiszen egy kormányzatnak vagy adott esetben a Fidesznek, mint pártnak, csak egy másik párt lehet az alternatívája, amelynek erejét egymással kölcsönhatásban a megfelelő súlyú szakmai háttér és az országosan kiépített szervezet biztosíthatná.
A hazai pártpolitika nemcsak szakmai vonatkozásban mutat hiányosságokat, hanem – s erre kevésbé szoktunk felfigyelni - a szervezésben is. Az újonnan induló pártok többsége már meglévő struktúrákból kiszakadt csoportokra építkezett, majd növekedésük egy bizonyos ponton megállt, mert az országos méretű továbbfejlesztéshez már nem volt meg a kellő tudás. Mert a pártszervezet építése is egy szakma, amely a fáradhatatlan közösségteremtés készségét követeli meg. Ettől az LMP helyzete némileg eltér, hiszen a maga idejében új kezdeményezésnek számított, de ellenpéldának gyenge, mert nekik sincs országos szervezetük, s ezért a parlamenti küszöb átlépése változatlanul bizonytalan.
Országos pártstruktúra kiépítésénél rendkívül fontos a szervezés módszertani ismereteinek elsajátítása. Azok a kezdeményezések, amelyek kizárólag az internetre támaszkodva akartak közösséget teremteni, mint például az azóta elfeledett Milla, erejükből pusztán tiszavirág életű fellobbanásokra futotta. A hagyományos pártszervezési módszereket az internet nem tudja kiváltani, hozzájuk rendelve egyedül a kapcsolatteremtést segítheti. Jól együttműködni és növekedni képes közösségeket csak személyes kontaktus révén lehet kialakítani, ami komoly munkát és nem utolsó sorban megfelelő anyagi feltételeket igényel.
Mindez azonban hiányzik, ezért a Fideszből kiábrándult értelmiségieknek nincs esélye a jelenleginél tágabb közszereplésre és ezért nem is nyújthatnak versenyeztethető alternatívát a kormánykoalícióval szemben. Úgy is fogalmazhatunk: alternatíva ugyan lenne, de nincs hozzá elegendő erő.
