Nemzeti öntudatunknak számtalan összetevője van. Sok ezer év alatt halmozódnak fel azok az elemek, melyek beépülnek a nép tudatába s maradandó részei lesznek világának. Ilyen momentum Ferenc József ,illetve regnálásának feldolgozása. A minap olvastam egy tudósítást arról, hogy a csehek körében ismét felelevenedik a Ferenc József személye körüli kultusz. Egy kis település, Pohled, a Monarchia egykori uralkodójának mellszobrot kíván avatni, jeléül annak, hogy a csehek körében még mindig él a császár- és király iránti tisztelet. Nálunk is sokan gondolnak vissza nosztalgikusan a 19-20. század fordulójára, az úgynevezett boldog békevilágra. Hanák Péter történész ezt a korszakot kedvenc érájának nevezte, Ady Endre, a "forradalom viharmadara" ezt másként élte át. Gerő András, a rezsim historikusa, Ferenc Józseffel foglalkozó monográfiája nem segíti a császárról szóló reális kép megítélését.
A Habsburg dinasztia iránt nálunk is vannak illúziók, ez a rokonszenv nem indokolt, ha figyelembe vesszük, hogy őfelsége sohasem mutatott őszinte békülékenységet a "rebellis" magyarok iránt. Félfüggetlen helyzetünkön ez nem sokat változtatott. Nemzeti büszkeségünk nem adhat az uralkodónak felmentést, Aradért, Haynauért, Bach Sándorért, Schmerlingért, azért a sok keserves, sértő intézkedésért, melyet nekünk magyaroknak el kellett szenvednünk regnálása alatt. Hazánk nem akkor lesz erős, maradandó,ha visszafogadjuk a történelmileg elavult, lejárt eszméket, szokásokat, intézményeket, hanem akkor, ha haladni tudunk a korral és befogadjuk annak adekvát követelményeit.