Dalból van a sorsuk

Dublin, a 80-as évek közepe: egy szigorú katolikus iskola kellős közepén és az élet árnyékosabb oldalán születik egy fiatal rockbanda, amelyik igyekszik elfogadtatni magát lázongó dalszövegeivel és azok ellenére. Az Oscar-díjas zenéjéről is híres Egyszer rendezője, John Carney most újra a zenéhez nyúl, hogy a saját életéből is vett ifjúkori vágyakat és vágyódásokat érzékletesen megfogalmazza a képek és hangok nyelvén a Sing Street című filmben.

Ha mással nem, hát azzal biztosan magára hívja az ír John Carney az eddig közömbös néző figyelmét is, hogy a Sing Street című új filmje apropóján kissé megkésve, de egyértelműen bemos az előző filmje főszereplőjének, zenészt alakító Keira Nightley-nak azért, mert nem volt vele elégedett. A Szerelemre hangszerelve 2013-ban ugyancsak zenés vígjáték volt, akárcsak ez a mostani, de amerikai sztárokkal, többek között Nightley-val a főszerepben. Ez a mostani csupa nevenincs színésszel dolgozik, valamennyien remekül játszanak nem csak színészként, hanem azon a hangszeren is, amin a néző látja és hallja őket zenélni.

Erről mondja Carney, hogy soha többé nem akar olyan sztár státuszban lévő színésszel zenés szerepet forgatni, aki, mint Nightley, nem ismerője sem a zenének, sem a hangszernek. Ráadásul Nightley még csak szembe sem volt hajlandó önmagával nézni, hogy mit tud és mit nem tud, teszi hozzá némi epével az ír filmrendező, nem beszélve arról, sorolja tovább a rémségeket, hogy állandó slepp nyüzsgött körülötte, s ilyen körülmények között nem lehetett igazán elmélyülten dolgozni a filmen.

Ezért döntött úgy, hogy az új, Sing Street című zenés vígjátékát nem Hollyvoodban, hanem ír-angol-amerikai koprodukcióban forgatja hazájában, messze elkerüli a sztárokat és inkább olyan bátor, bevállalós szereplőkkel dolgozik, akik játszani és zenélni is őszintén akarnak és tudnak. Soha nem csinálok szupersztárokkal filmet – szó szerint így fogadkozik, s a Sing Street forgatásánál már meg is tartja a fogadkozását. Vászonról ismeretlen szereplők hozzák a meggyőzően őszinte és hiteles figurákat, főszereplője, a kamaszhőst játszó Ferdia Walsh-Peelo, egykori szoprán énekes fiú, nála debütál első filmszerepében.

Ennyi magyarázat tán elegendő is ahhoz, hogy az Egyszer című, szintén zenés filmjének Sundance-fődíja majd Oscar-díja után komolyan veszi az amerikai színekben forgatott, sztárokkal tűzdelt Szerelemre hangszerelve (Can a Song Save Your Life?) című mozija tanulságait. Leszűrte a leszűrendőket és színtiszta ír filmet rendezett, ami a szereplőit, a történetét és a témáját illeti. Érdemes arra is odafigyelni, hogy bevallása szerint a Sing Streettel a musical műfaj modern változatának jellegzetességét igyekezett kitapogatni, abban reménykedve, hogy bár világéletében musicalrendezésre vágyott, most sikerül úgy beváltania az álmát, hogy közben szakít a musical műfaj konzervatív formáival.

Ebből a vágyából annyi feltétlenül teljesül, hogy valóban a saját nyelvén beszélő zenés film született, amelyben sok minden csöppet sem hasonlít a hagyományos musical műfajra, miközben a remek dalok elengedhetetlen részei a történetnek. A zenék és kiváltképpen a lázadós-szókimondós szövegek szervesen illeszkednek a történésekbe, sőt, mintegy provokálói, továbblendítői az éppen szemünk előtt zajló eseményeknek.

A film Dublinban játszódik, munkáskörnyezetben, a 80-as évek közepén, amikor Írország elszegényedő rétegeiből sokan indultak útnak Angliába, egy reményteli jövő igézetében. A Sing Street hősei is ilyenek. A történet középpontjában a tinédzser Conor áll, akit a munkanélkülivé lett és társadalmilag egyre lejjebb csúszó szülők takarékossági okokból kivesznek addigi iskolájából és egy konzervatív, szigorúan érzelemmentes katolikus középiskolába íratják.

Conort rögtön az első nap elverik az iskola skinhedjei, folyton összeütközésbe kerül a paptanárokkal, de egy titokzatos és nagyon szép lány meghódításának vágyából hirtelen ötlettől vezetve punk-rock bandát alapít. A Sing Street sztoriját alighanem a rendező saját kamaszkora ihlette, Carney maga is bandát alapított a 90-es évek elején Dublinban The Frames néven. Összeáll a csapat, egyikük lakásán elkezdődik a közös munka, saját zenét szereznek, Conor dalszövegeket ír - az iskolai elviselhetetlenségekről is például -, és olyan odaadással zenél mindegyikük, hogy a néző élvezettel hallgatja már az első dalukat is. (Zeneileg nálam műveltebb emberek szerint a Duran Duran, Cure, Spandau Ballet együttesek a dalok ihlető bandái.)

A filmdalok remekül szólnak, messze túl a garázsrock amatőr stílusán: frissen és profi szinten. A Sing Street nevű banda, akárcsak egy profi formáció, azonnal hozzáfog saját videoklipjeit leforgatni. Szenzációs részei a filmnek ezek a humorral átszőtt jelenetek, ahogy maguk látnak el minden feladatot, miközben sikerül maguk mellé állítani a videókon szerepet vállaló szép leányzót (az angol Lucy Boynton alakításában), aki arra készül, hogy Londonba megy, és ott modellkarriert csinál. Erősen szól a történetben a visszatérő motívum, a reménytelen helyzet elől a Londonba vágyódásról.

A videofelvételek remek alkalmat adnak arra, hogy az eredeti helyszínek természetes közegként jelenjenek meg a filmben. Játszik a fiúk lakása, hangszerrel dugig tömött szobák, elhagyatott sikátor, meg a tágas tengerpart, ahol a legmókásabb jelenet zajlik a videoforgatás közben.

A dalszövegek fontos közvetítői a szereplők életében zajló ütközéseknek, drámáknak, lelki folyamatoknak, kiváltói és kommentálói is egyben mindenféle kulturális, társadalmi és személyes konfliktusoknak. Néhány rebellióra hajlamos középiskolás diák felfedezi a saját érzés- és gondolatvilágának nyílt kifejezését a rockban. Az elvágyódás és a lázadás hangjai ezek. Ily módon a dalok valóban a musical műfaj egy modern továbbgondolását éltetik ebben az őszinte, érdekes és a háttérből tört fényekkel előbukkanó szomorkás zengésű szórakoztató történetben.

Jó nézni és hallgatni Canrey filmjét, a fő vonalban olyan figurákkal, akikből a rendező kihozza személyiségük legjobb tulajdonságait. Olyannak látjuk őket, amilyeneknek ők maguk látni szeretnék magukat.

(Sing Street ****)