Tévedhetnek nagyot a bölcs filozófusok is. Erre emlékeztetett a Le Figaróban Renaud Girard, akit a geopolitika egyik jeles szakértőjének tartanak. Citálta az amerikai Francis Fukuyamát. „A történelem vége és az utolsó ember” című művét, amelyben 1992-ben, a Szovjetunió széthullása láttán kissé elhamarkodottan jósolta, hogy a nyugati liberális demokráciák teljesen fölülkerekedtek, a parancsuralmaknak visszavonhatatlanul befellegzett.
És íme, a minap Moszkvában szinte egymás karjaiba omlott Putyin és Erdogan. Az orosz vezető még azt is elfeledte, hogy nem is olyan régen mennyire haragudott, amiért a törökök lelőtték egyik repülőgépüket. És bármennyire rühelljük is, Girard másik példaként Orbán Viktort citálta, amiért egyik föltűnő nyilatkozatában szinte túláradó lelkesedéssel köszöntötte Donald Trumpot, akiben igen gyorsan fölismerte tengerentúli illiberális cimboráját. Aki hozzá hasonlóan mímeli, mintha kedvelné a sajtószabadságot, bizonyos mértékben megszorítva még teret is engedne neki, valójában azonban ahol csak tudja, útját állja.
A Le Figaro szerint Fukuyama három szemszögből is elhamarkodottan ítélkezett, a tétele ezért hamvadt el viszonylag gyorsan. Az etnikai feszültségek a Balkánon és Afrikában jelzik, hogy förtelmes vérengzésekre vezethetnek akkor is, ha történetesen nem ellenséges ideológiák keresztezik egymást. Aztán az iszlám vallási elmélet túlzásai megállíthatatlanul terjednek, halálos küzdelemben a demokratikus fölfogással szemben. Végül a gazdaságilag föltörekvő országok Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és egyebütt, új politikai köntösben jelentkezve is kihívást jelentenek a demokráciának.
Ez a modell Közép-Európában, beleértve a magyart is, különös egyvelegre épül. Nacionalizmusra, „hazafias formába” öltöztetett kapitalizmusra, protekcionizmusra, korrupcióra, mindenbe beavatkozó állami erőszakra. Mindez nem föltétlenül, nem mindenütt, és nem is teljesen kendőzetlenül a klasszikus diktatúrák formáját ölti magára. Néha együtt járhat bizonyos anyagi föllendüléssel is, amelyben hangot kaphat a nemzeti büszkeség, a függetlenség hangsúlyozása. Ugyanakkor a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok tiszteletben tartása másodlagos csupán, de akár teljes mértékben mellőzhető is.
Geopolitikailag semmi se indokolja, hogy nyíltan szövetkezzenek egymással az ilyen rendszerekben élő országok. Mégis, önmagában az a tény, hogy a nyugati demokratikus fölfogás szóvá teszi torzulásaikat, rámutat elfajulásukra, a gyakorlatban azt hozzá magával, ne csupán rokonszenvezzenek, kialakítsák azt is, amit „illiberális internacionalizmusként” lehetne jellemezni. Oroszországot és a törököket összefűzi az is, hogy a Nyugat szakadatlanul bírálja őket. Tisztában vannak azzal, ha a tengerentúlon Hilary Clinton győzne, nyugati nyomás nehezednék rájuk, így érthető, hogy valamiféle közös frontba igyekeznek tömörülni. Kína és Oroszország rokonszenvezése ugyanezt a logikát követi. A pekingi rezsimnek Moszkva fegyvereket és energiát szállít, de diplomáciai cinkosok is, a kínaiaknak Ukrajna miatt eszükbe se jutna szankciókat alkalmazni.
Más körülmények között, de hasonló megfontolások érvényesülnek a Fülöp szigetek esetében is. Ázsiában itt a legnagyobb mértékű a gazdasági növekedés, ez a tekintélyes gazdagságot létrehozó negyven oligarchikus családot arra vezette, hogy a demokráciát „fárasztónak” érezze. Eszébe sincs enyhíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, éppen ellenkezőleg azt a törekvést sarkallja, hogy politikai önkényuralmat alkalmazzon. Jelentkezik a nagy dilemma, hogy a nyugati demokráciák, milyen stratégiával közelítsék meg ezt az állapotot? Fogadják el a fölfogást, hogy a moralizálást félresöprik, szemet hunynak a rendellenségek fölött? Alkalmazkodjanak ahhoz, hogy a magukat illiberálisnak nevező rendszerek eltorzulásait nem veszik észre, elsiklanak fölöttük, elnézik a demokrácia csorbítását?
A Le Figaro emlékeztet arra, hogy az 1958-ban hatalomra jutott De Gaulle tábornok az Ötödik Köztársaság megteremtésével bizonyos értelemben megerősítette a központi államhatalmat, amit sokan „személyi uralomnak”, a demokrácia időleges megnyirbálásának minősítettek. E bírálattal azonban azt nem vették figyelembe, hogy a tábornok mégis tiszteletben tartotta a liberális demokrácia alapelveit, a fékek és egyensúlyok arányát, a jogállamiság alapvető követelményeit.
Ebben az új helyzetben, amidőn Európában, a kontinens kellős közepén is megjelentek a szabadságjogokat valamennyire mellőző, a demokráciát korlátozó, önmagukat kérkedve „illiberalizmusnak” elkeresztelt rendszerek, vajon mi is lehetne a célravezető magatartás? Az Európai Uniónak hallgatólagosan tudomásul kell-e vennie a torzulást? Gyakorlatiasan alkalmazkodnia hozzá, akár csekély mértékben is mellőzni a morális követelményeket? Ha meghunyászkodnék, vélik többen is, elnézné a demokrácia csorbulását, s ezzel nem csupán önmagát diszkreditálná, a létét is kockáztatná. Olyan folyamatot indíthatna el, amely a fönnmaradását is veszélyeztethetné. Akadhatnak, akik ezt a magatartást makacsságnak, dogmatizmusnak vélnék.
Az Uniónak kétségtelenül sok a működési hibája, viszont végzetesen öngyilkos politika volna bármit is engedni az alapelvekből.
