Istent is belekeverik

A skandináv krimik újabb gyöngye érkezett a mozikba, a Palackposta című filmmel trilógiává kerekedett a nevezetes dán szerző, Jussi Adler-Olsen regénysorozatából készült filmek száma. A döglött aktákkal foglalkozó Q-ügyosztály most gyerekeket rabló sorozatgyilkos után nyomoz egy vérrel írt üzenet nyomán. A főszerepekben a legendás nyomozót alakító Nikolaj Lie Kaas és hű fegyverhordozója, Fares Fares lép ismét színre, a vallási szekták tagjai között gyanús nyomok után kutatva.

Ha azt vesszük, nincs különösebb jelentősége annak, hogy a remek skandináv bűnügyi regénysorozatból harmadikként a vászonra került Palackposta valamelyest lemarad az előző két filmadaptáció szellemi izgalma mögött. Azért nincs, mert ez a dán-német-svéd mozi még így is az élbolyban lohol az itthoni mozik műsorán szereplő kínálatban a krimikedvelők érdeklődéséért.

Jussi Adler-Olsen regényei a dán szerzőt Európa-szerte a legkedveltebb kortárs krimiszerzők közé emelték, a döglött aktákkal foglalkozó Q-ügyosztály eseteiről szóló regényei máig fel tudják borzolni a kedélyeket. Az eddig vászonra került Nyomtalanul és Fácángyilkosok bűnügyi remeklése után most itt a filmtrilógia harmadik darabja, a Palackposta, amely ugyan nem annyira csillogó és magával ragadó módon szövi a szálakat, de ugyanolyan izgalmas és igényes darab, mint az előzőek.

Az első kettőt sikerre vivő dán Mikkel Norgaard rendező helyét a norvég Hans Petter Moland vette át. Az ő nevét két olyan remekbe sikerült krimi fémjelzi, mint a Hajszál híján úriember és Az eltűnés sorrendjében. (Már az is beszédes, hogy mindkettő főszerepére sikerült a nekünk Szabó István Szembesítés című filmje révén különösen kedves, de egyébként világhírűnek mondható Stellan Skarsgardot megnyernie.)

Nem valószínű, hogy a Palackposta az ő rendezői keze miatt lett valamivel halványabb, mint a korábbi Q-ügyosztály sztorik. A film ugyanis megőrizte a karakterek erejét és az erőteljes hatású sötét hangulatot. Ez a történet ugyanolyan vészjóslóan sötét hangulatú, fenyegetően titokzatos a vásznon, mint Adler-Olsen eddigi sztorijai, csak a végén bicsaklik meg, amikor a történet egy zavaros és mellékvágányra tolató hitvitába torkollik.

Mellbevágóan keményen indul a történet, ahogy az Adler-Olsen sztorik mindig. Egy palackba zárt, vérrel írt üzenet kerül elő a tengerből, amelyet nyolc éve Dániában dobták vízbe. Az elmosódott levél alig megfejthető, de kiderül, egy testvérpár tragédiáját adja tudtul az üzenet. Csakhogy semmiféle testvérpár eltűnését nem jelezték a szülők. Carl Morck nyomozóhoz kerül az ügy, a sötét, barátságtalan pincében működő döglött akták ügyosztályára. Itt fog hozzá a nyomozó hű „fegyverhordozója”, Assad és segítőjük, Rose a hátborzongató rejtélyt sejtető ügy kiderítéséhez. A kérdés, vajon miért nincs annak az egykori gyerek-eltűnési ügynek semmiféle rendőrségi nyoma?

A kérdés akkor válik élesebbé, amikor a nyomozók belebotlanak egy friss ügybe. Valaki jelenti, hogy két hazafelé tartó gyereket egy ismeretlen gyanús körülmények autóba betuszkol és elhajt. És megint senki nem tesz panaszt. Az Adler-Olsen krimik egyik erőssége a rejtélyek rendkívül eredetien kitalált és feszesen bonyolított szövevénye. A többirányú út, amelyen a nyomozás végighalad, egyre több rejtélyt dob fel itt is.

Izgalmas ős-káosznak tetsző szituációhalmazban tapogatóznak a nyomozók, beleütközve egy vallási szekta viszonyainak áthatolhatatlan szövevényébe. A titoktartás és közösségi összetartozás parancsa köti a szülőket, akiket nem csak a vallási fogadalmuk, hanem a félelem is némává tesz.

Ez az új elem, az erősen szabályozott vallási közösség, az ismeretlen parancsnak engedelmeskedő hívők kiismerhetetlen magatartása felfokozza a feszültséget. Új motívum, hogy a keménykötésű, nyomasztó múltjától szabadulni nem tudó Morck mellé egyenlő társsá nő fel segítőtársa, az arab származású, (korábban) a menekült státuszból segítővé avanzsál Assad. Megengedi magának a film, hogy a hangsúlyozottan muszlim vallású Assad olykor jóval érzékenyebb, mondhatni jóval keresztyénibb megértéssel forduljon az érintettekhez, mint főnöke. Ez a szokatlan szituáció a két remek színész, a Morcköt alakító Nikolaj Lie Kaas, és az arab munkatársát játszó (libanoni születésű) Fares Fares között eddig nem tapasztalt kémiát, szinte testvéri összetartozást hoz létre.

Új szín a kettőjük között fel-fellobbanó szellemi párbaj, aminek az alapja a közötti hitbéli különbség. A hívő muszlim Assad jóval többet ért meg a keresztény szekta tagjainak lelki bonyodalmaiból, mint az érzelmektől elzárkózó, semmiben sem hívő, cinikus Morck. Ez a kétféleség természetesen mellékszál a nyomozás egyre feszültebb stációi mellett, de mindenképpen érdekes szín.

Amíg csak kettőjük csörtéje a hívő-nem hívő nézetek között olykor felszikrázó vita, addig elfogadható a színesítő elem. Van némi pikantéria abban, hogy isten létéről, nem létéről cserélnek eszemét a főszereplők egy kegyetlen sorozatgyilkosság nyomozása közben, de fals szólammá erősödik a hitvita, amikor már maga a gyilkos viszi a prímet. Ő ugyanis papnak hazudja magát, így férkőzik a szülők bizalmába.

A film pedig a sátáni gonoszság megtestesítőjévé emeli, s a történet azonnal kínosan fals hangot kap, amikor a végső nagy összecsapás során Morck és a gyilkos között hitvitát pancsol össze a film. Legfeljebb mosolyogni való és csöppet sem félelmetes az, ahogy a gyerekeket kivégezni készülő gyilkos álpap magáról, mint a sátán bosszúálló fiáról beszél Rossz helyen, rosszkor, rossz szöveg szól: hitbéli kérdésekről papolni gyerekgyilkosság közben minimum rossz ízlésre vall. És lerontja a krimit.

Ezer szerencse, hogy mégsem fut zátonyra a film bűnügyi vonala. A közbeiktatott hitvita után jó izgalmas élet-halál harc indul meg. Nem a hitért, hanem az életért. Úgy fejeződik be a Palackposta, mint egy jó krimi.

(Palackposta ***)