Verdi;Don Carlos;Aix-en-Provencei;

2016-08-27 09:20:00

Taps és füttykoncert

Kedvem szottyant csak úgy szeszélyből, minden előzmény nélkül hirtelen belenézni Verdi Don Carlosába. Ezúttal is a muzsika csábított el inkább, semmint a történet, még kevésbé a történelem. Előtte frissiben még a Traviata új változatába, az egyik legfrissebbe, „a 2011-es Aix-en-Provencei-i szabadtéri előadásba pillantottam bele. Abba, amelynek az a varázsa, hogy Violettát még operai visszavonulása előtt Natelie Dessay énekelte. Megmutatni, hogy a művésznőben egyenrangú a drámai szoprán és a tragika. Lehet, sőt kell énekelni úgy is, hogy a komponista gyönyörű dallamain túl legyen szerepe a sztorinak is. Ostobának tűnhet föl ez a fölfogás, ami teljesen az én hibám, mert önkényesen osztályoztam. Teljesen „érett” Verdinek a Don Carlost, az Otellót és az ehhez hasonló későbbi alkotásokat tartottam, a Traviatát meg olyan „kezdeti pályaindító dallamnak”, amely gyönyörű ugyan, de „csak” fülbemászó muzsika. Ami képtelenség már azért is, mert Aix-en-Provence és Dessay fölényesen az ellenkezőjét bizonyította. Nem lehet kétséges, hogy az ifjabb Dumas, de még az idős sem, nem olyan rangú irodalmi alkotó volt, mint Shakespeare és Schiller, de Verdi emberileg a „tévedt nőből” is hasonló művészi értéket teremtett.

De tovább lépnék. A komponistán kívül engem ezúttal legalább annyira érdekeltek a szövegírók is, és ezzel a történetnek a megszokott zenei elfogultságomon túl nagyobb lett a szerepe: erőszakoltan belepréselve a történetet jelenünkbe. Előrebocsátom, nem vagyok vallásos, de vallásellenes se. Megrögzött liberálisként vallom, teljesen egyenértékű az, aki híven követi a biblia fölfogását azokkal, akik mást vallanak magukénak. A demokrata érvelhet képzelt igaza mellett, de kizárólagosságot semmiképpen sem követelhet magának. És az opera kapcsán hirtelen előtérbe került II. Fülöp kora, amely a vallási megszállottságé, az inkvizícióé volt, amelyben a dráma mondanivalója már nem kizárólag a mostoha anya iránt érzett reménytelen szerelemre koncentrálódik, és nem is csupán az Erzsébetben lappangva megmaradt hasonló érzelmek között dúl. Ennél sokkal nagyobb a tét. Az állam, az éppen uralkodó kormányzati rendszer buzgalma, hogy minden az ő hatalmi szándékait szolgálja.

A véletlen hozta úgy, hogy a Don Carlos hirtelen előbukkanása egybe esett a törvényben kitüntetett évfordulóval, államalapító királyunk ünnepével. Csakhogy ezen az augusztus 20-án kellemetlenül, a dráma is fölsejlett, már annak, akinek a Don Carlosról az is az eszébe jutott, hogy az akkori spanyol monarchiában a vallási törvény az erőszak eszközével minden másnak elébe tolakodott.

Fölidézte azt, hogy úgy fél évezreddel később, a mai magyar Orbán kormányzat ugyanolyan módszereket vesz igénybe az ünnepléshez, ami a 16. században a spanyol II. Fülöpnek is eszköze volt. Minduntalan azt hangsúlyozta, hogy az állami ünnepségek, a megemlékezések pontosan követik a vallási hagyományokat, és akiknek ez nem tetszik, (vagy nem teljesen), azok szembeszegülnek az állami akarattal.

Hangsúlyoznám: Magyarország történelmi hagyományai a kereszténység szokásait őrzik, idegen nézeteket követni durvaság volna. Franciaország, hasonlóan a korabeli Magyarországhoz, túlnyomóan keresztény, katolikus ország volt csaknem mindig, 1789-ben mégis törvényesen iktatta be a laikus államot, a vallás és a politikai vezetés teljes elválasztását. A mai napig ehhez tartja magát, ehhez ragaszkodott a mélységesen vallásos De Gaulle is kormányzása idején. Semmiféle vélekedés se igazolhatná, hogy bárkinek is eszébe juthasson a mai magyar alaptörvénybe beiktatni a laicizmust, noha az úgynevezett alkotmányunk nem minden részletében felel meg a demokratikus követelményeknek. Mégis többségi parlamenti döntés erősíti meg. A mai kusza nemzetközi viszonyok között a Le Figaro, az egyik legkövetkezetesebben konzervatív párizsi lap, félreérthetetlenül hangsúlyozza, hogy manapság is bármilyen felekezetet „államvallássá” emelni, még a többségit is, árt a demokráciának.

Ha már a demokráciánál tartunk, aligha tolerálható, hogy az Orbán Viktor vezette kormányzat tudatosan azt a közéleti szereplőt szemelje ki egy lovagkereszt kitüntetésre, akinek a nevét korunk Európájában csaknem mindenütt a "politikai gyújtogatással", a gonoszsággal, az uszítással, a kirekesztéssel azonosítják. Akivel a hírhedett Le Pen családból már nem is az alkalmazkodó, az enyhültebb politikát követő Marie-t hozzák összefüggésbe, hanem az agg, értelmileg nem teljesen komplettnek tartott apát. Teljesen fölösleges tehát, bármilyen politikai jelzőt aggatni erre a kiszemelt díszmagyarra.

Az opera kapcsán próbáltam rábukkanni arra, hogy a világban kik, és miért alapítottak elsőként olyan kitüntetést, amely nevében a lovagiasságot viselte. Föltehetően abból ered e cím adományozása, hogy a lovagi magatartás valami egészen jeles, rendkívüli teljesítményhez, férfias jellemhez kötődik. Alighanem ez vezette a különféle kitüntetések "'kitalálóit" is, amikor az egyik legmagasabb magyar kitüntetésnek, a Magyar Érdemrendnek egyik osztálya a lovagkereszt lett. Nem a legmagasabb fokozata, mégis rangja van. A névsor, akiket e címmel kitüntetnek, rendszerint hosszú, mint az idei is az volt, a legtöbben méltán rászolgáltak az elismerésre. Tapsoltunk nekik, mint az operában a nagyszerű énekesi teljesítményhez. A végén mégis füttykoncert zárta az "előadást", példátlan botrány lett a vége amiatt a bizonyos név miatt.

A gyűlöletet nehéz kategóriába zárni. Talán a legjobban az operaszerzők tudták ezt megfogalmazni. Verdinek, Mozartnak is mennyi olyan műve van, amelyben alantas lelkületű, sőt gonosz szereplő alantas indulattal másra tör! Olyanokat is "megénekeltek", akik így vagy úgy beleártották magukat a politikába, annál azonban az operák világa szerencsére kényesebb, hogy a másokat durván gyalázó, szellemi gonosztevőket is színpadra idézze. Feltűnik ugyan a rágalmazó Basilio, a kártékony Jágo, de hol vannak ők korunk politikai szennyembereitől?

Hogy kitüntessék őket? Fel sem vetődik.