Nyugalom, nem újabb „Best of Bayer Zsolt”-féle idézetgyűjteményt szeretnék közreadni a lovagkereszttel kitüntetett szerzőtől, hogy egy jót borzonghassunk megint. Bayer Zsolt önmagában kevéssé érdekel. Már nem számít, hogyan lett egy tehetségesen induló írástudóból magát és híveit cukkoló félnáci ikon. Van egy mondata, amelyikkel kivételesen egyetértek. A kormánylapnak nyilatkozta: „Nem én vagyok itt az érdekes.” Szerinte a háborgók célja csakis „Orbán Viktor és a Fidesz bemocskolása”. Köszi, lovag. Mármint, hogy kimondtad: ennek a történetnek nem te vagy a főszereplője, hanem azok, akik ezzel a gesztussal most a nevükre vettek, társszerződnek jelentkeztek.
Tekintélyes államférfiak lévén ők nem beszélnek „csúnyán”, de hát Veled sem ez a baj. Hiába takaróztál Baudelaire-rel, Verlaine-nel, Rimbaud-val és a magyar irodalom vaskosabb kiszólásaival - félreérted a kifogásokat. Néha lehet helye az indulatos beszédnek, és különben is, ilyen sűrűségben alkalmazva már minden hatását elveszti, mint a kamaszok kötőszóként használt trágárságai. Ki figyel rájuk? Unhatod Te is, de hát egyre több kell, egyre durvább kell a vadulni akaró közönséged felizgatásához, meg hogy fenegyerekként kitűnj a főnökség testőrgárdájából.
A baj - már ha veled lenne a fő baj -, az, amit mondasz, és nem az, ahogy. De a fő baj persze nem veled van, hanem az állami pecséttel, amit most ráütöttek a gondolataidra. Egyik kirohanásodban írtad: „Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust.” (Talán ez volt az, amelyikben helyeslően idézted fel, hogy a német nemzeti hagyományokat szerinted kigúnyoló berlini kabarékban annak idején „megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő fiúk, és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult szélén”.) Igazán kellemetlen, hogy te meg „indok-kitüntetett” lettél: a lovagkereszted puszta létezése indokolja a kurzus elutasítását. Mostantól nem kell annyit magyarázni. Köszi, lovag.
Magamtól nem jutott volna eszembe köszöngetni, de az ünnepélyen kifejtették, hogy a kitüntetések a nemzet köszönetét fejezik ki. Az ugyan pillanatnyilag vitatott, hogy baloldaliként a nemzethez sorolhatom-e magam, de személyre szóló írásos határozatot eddig nem kaptam a kitagadásról. (Pedig tudják a címemet, hála istennek megjött a népszavazási behívó is, igaz, gyanakodhattak rám, mert beleírták: ha fogyatékosságom van, kérhetek könnyebben érthető tájékoztatót. Érdekelne a dolog.) Mivel tehát nincs papírom az ellenkezőjéről, kinek tetszik, kinek nem, de magam is egy vagyok a nemzetből. Így aztán nekem is illik köszönetet mondani. Köszi, lovag.
Ha szabad személyesnek lennem, azt a passzust az orgoványi erdőről, amely szerint sajnos nem sikerült elég sokakat nyakig beásni a földbe, külön köszönöm, mert, mint írtad, ez a Népszaváról jutott eszedbe. Azóta külön megtiszteltetés nekem, hogy ebbe a lapba írhatok.
Süsü, a sárkány szebb lovagköszöntőt tudott: „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad.” Még szebbek, akik a lovat alád adták, aztán elengedték a gyeplőt. Olyan ostobák nem lehettek, hogy nem számoltak a visszhanggal, de megérte nekik. Még ha egy kicsit körülményes is a magyarázkodás (a legjobban az tetszik, hogy „nem a kormány adta, hanem az állam”), meg ha a két puszi Lázárral talán egy kis túlteljesítés volt. Hol vagyunk már attól, hogy - mint Szaniszlótól két éve - visszaimádkozzák a díjat.
Köszi azért is, lovag, hogy ilyen szemléletessé tettétek: minden esztendővel mélyebbre jutunk. A hívek táborának permanens riadókészültségben kell élnie, ehhez kellesz, mint csata előtt a katonáknak osztott rum. A Le Monde írta: a kormányfőnek „dühre kész állapotban” kell tartania népét. „Ha elborul az agyam, akkor el van borulva”- büszkélkedtél. Bár szerintem szó sincs elborulásról, inkább munkamegosztásról. Még jó is a különbség: a miniszterelnök a fennkölt, ti néhányan a „szókimondók”. Az ő szíve is hasonlóan dobog, de neki a feje is a helyén van, higgadtan kormányozza az ország hajóját a tengernyi ellenség közepette. Akiket majd te megnevezel és elátkozol helyette is. Köszi, lovag, a nevében is.
Te szítod a háborút, hogy ő fáradt népének megígérhesse a saját képére szabott békét, a maga erőskezű rendjét. Ahol nix ugribugri, csak annak, akinek megengedik. Neked megengedik, mostantól hivatalosan is. Immár „államosítva” vagy.
Miért is ne. Nem mondasz mást, mint ők. Egy kis szódával azért felhígítják, hogy ne vágjon rögtön fejbe. Ők törvénybe iktatták az iskolai szegregáció engedélyezését, te el is magyaráztad: „a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. A cigányság ezen része állat. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol.” A kék plakátok csak unalmasabban és drágábban írják körül, amit te már rég megmondtál az idegenekről: „A puszta létezésetek is egyre elviselhetetlenebb és irritálóbb. Takarodjatok haza a teveszaros sivatagotokba!” Köszi, lovag, hogy lefordítod.
Vissza ne add a kitüntetést! Járt neked. Köszi, hogy eszedbe sem jut.
