Tekintsük most a Budaházy-ítélet miatti jobbikos felháborodást a múlt éppen eltűnő árnyának. E múltból nézve semmi meglepő nincs abban, hogy a szélsőjobboldal átkozza a Fővárosi Törvényszéket, hogy a teremben kivezetésig zajong, az alkalomhoz erőltetett székely himnuszt énekli, „vérbíró!”-t ordít. A pártnak meg a verdiktről a Biszku-féle kommunisták, a rablóprivatizáció, a korrupció, Vizoviczki László, a 2006-os rendőrterror és Gyurcsány Ferenc jut eszébe. Ez a berágódott jobbikos múlt. A gond a jövővel van. Egy néppárt a polgár megriasztása nélkül nem engedhet meg magának ugyanis szélsőjobbos radikális térgimnasztikát, amint azt Novák Előd eltávolítása esetében érzékelte is a pártelnök. Aki, ha nem is pálfordulóban, de éles kanyarban van éppen.
Megtiszteltük Vona Gábort, egy legálisan parlamentbe szavazott alakulat vezetőjét, „kínzóan őszinte” indoklását pártja lelkének el- és visszavételéről elolvastuk. Kíváncsiak voltunk, hogyan gondolja, hogy nemzeti radikálisból néppártivá faragja magát. Kaptunk egy gyors „történeti bevezetést”, hogyan polarizálta az individualizmus és a kollektivizmus konfliktusának hullámzása a fogyasztói társadalmat. Az eszmefuttatás csak arról győzött meg bennünket, hogy egy pártvezér nem feltétlenül merítkezik meg a politikai filozófia álmosító termálmedencéjében. Vona is csak arra a gimnazista igazságra ébred, hogy az „egyén kontra tömeg” dilemma hamis, az ember egyszerre individuum és társas lény. Folytatja: "elveszett a valódi közösség, amely szerves, organikus építmény". A diagnózis: „akut közösségi hiánybetegség” gyötör bennünket. A nagy kihívás: "valódi közösségek meg- és újrateremtése, mert egy valódi nemzet csak valódi közösségekre épülhet". (Ha ez a nemzet nem valódi, akkor mi?) „Az emberek társulását pedig olyan szövetkezés teszi közösséggé, amelynek tagjai rendelkeznek olyan közös és központot képező szellemi alkotással, amely mindannyiuk életére kihat, meghatározó identitást biztosít nekik, és amelynek megvédéséért irracionális áldozatok meghozatalára is képesek.” Ezt az autoriter visszfényt magyarázza, aki akarja, Vona a lényeget abban látja: ennek a közösségnek lelke kell legyen.
Volt persze a Jobbiknak is „szárnyaló és kamasz lelke”, amelyet a 2006-os események okozta zűrzavarban szerzett. Ezt a – szerintünk meglehetősen bizonytalan alapon nyugvó - lelket most Vona elvette. Mert így kellett történnie, hogy helyet teremtsen a felnőtt és kormányképes, az egész nemzet közösségét képviselni akaró és tudó Jobbik lelkének. Amely voltaképpen nem is a Jobbik lelke, hanem a népé, azzal, hogy a "nemzet egészét, pozitív, teremtő erőit, ideológiai különbségek nélkül egybegyűjti".
Kínzóan mezítelen lépdelés ez a hínáros spiritualista vízben, nélkülözi a papság kísérő unisono mormogását, ami talán eladhatóbbá tehetné a szikár tényt, a Jobbik elnöke hatalomra akar kerülni, de felismerte: ha nem szeretne örök második-harmadik lenni, akkor új lélekbe csomagolva az egész nemzetnek kell felkínálkoznia. Fölösleges vakarózás: amiatt nem orrolhatunk meg rá, hogy kormányozni akar. Mi végre alakított volna másért politikai képviseletet? A Jobbik erejét azonban eddig az adta, hogy a Fideszhez hasonlóan lélek nélkül, de valóságos kérdéseket tett fel, és a Fideszénél radikálisabb válaszaival nem volt könnyű vitatkozni. Mert a hazugságnál is megtévesztőbb egyszerű féligazságok nem tűrik a megfontoltságot. A Jobbik gyakorlati párt volt, egyszerű szimbolikával a parlamenti képviselet kormányfő-gyomrozásától az „utcai robotig”. Legyen az hídfoglalás, uniós zászlóégetés, cigány-rémisztő masírozás, rőzsehordó öregasszonyok egyensúlyozása. A gyakorlat kocsmai egyszerűsége fogta meg a szimpatizánsokat, akik a lélek erejére kevéssé fogékonyak. E lélekkel amúgy a nagy ellenfél, a Fidesz sem sokat törődött. Másodlagos frissességű koponyákra hagyta a formálását, amellyel buzgó elfoglaltságot kínált az ellenzéknek, miközben maga fontosabbnak tartotta a demokratikus intézményrendszer kasztrálását, a féllábas parlamentarizmust. A tőke, az ország megszállását.
A Jobbik lelke a kutyát sem érdekli (másoké sem). Azzal Vona csak azt a fordulatot igyekszik indokolni, amit a Fidesz a kilencvenes évek közepén megtett, amikor a másik politikai margó magányából, radikális antikommunista liberálisból néppárttá, majd keresztény-nemzeti állampárttá vedlett. Vona most modern konzervativizmust emleget, mint „az új lélek” megtestesítőjét. Csakhogy annak a modern konzervativizmusnak, amelyre valóban nagy szükség volna, része az alapos renoválásra szoruló parlamenti demokrácia is, amiről szó sem esik a nemzetet alkotó „valódi közösségről” írottak között. Vona „új lelkű” Jobbikja a mind tágabbra nyíló össznemzeti résre pályázik, amelyet a Fidesz öntelt hatalmában elhagyott, amikor a nemzet egészének képviseletét nem lélekben, hanem a gyakorlatban felcserélte a mameluk-rendszer felső tízezrével.
És akkor egy gyanú. A lélekcseréhez pénz kell. Sok pénz. Miből gondolja vajon az Orbán Viktor megdöntését egyedüli feladatként maga előtt látó üzleti kör, hogy hajdani kebelbarátjukkal ellentétben Vona önkorlátozóan megáll majd az új lélek kényes egyensúlyánál, és egy szép napon nem kezd nosztalgikusan emlékezni maga is a régi szép lélekre. Hogy nem égünk-e meg mindannyian úgy, vagy még jobban vele, mint Orbánnal és az ő nemzeti rémálmaiban izzadó lelkével.
Nehéz szabadulni a múlttól. Még nehezebb újat építeni. A legnehezebb viszont folytonosságot teremteni. Főként a semmi és a semmi között. Vona új lelke alighanem e semmibe fog elszállni.
