Előfizetés

Bájerzsolti

Kezd a dolog kínossá válni. Kifejezetten szégyen már erről a dologról írni, mindent elmond az az imponáló névsor, a kitüntetést visszaadók rangos névsora.

Van azonban egy pasas, aki eddig még nem adta vissza a lovagkeresztjét. Lassan egyedül marad vele, úgyhogy gondoltam, meginterjúvolom, ez talán szenzáció lehet. Természetesen én vagyok, rólam van szó. Azt hittem, először azt fogom válaszolni magamnak, ugyan már, hogy én? Miért én? Nevetségesen brutális öntúlértékelés lett volna a hír hallatán odarohanni a szekrényhez, kikapni a lovagkeresztet és odacsapni az államfő asztalára. Ki vagyok én, hogy így elkezdjek cirkuszolni? Persze, erre azt mondtam volna magamnak, nana! Ez mellébeszélés, kedves interjúalany úr! Na jó, akkor az jött volna, hogy én nem ettől a kormánytól kaptam, Magyar Bálint terjesztett föl és Mádl Ferenc adta át a Sándor-palotában, ez a plecsni nekem nem olyan nagy szégyen. De aztán eszembe jutott, hogy mivel erre esetleg cím- és rangkórsággal fogom megvádolni magamat, gyorsan kész voltam a következő válasszal is: de kérem, én ezért megdolgoztam, emögött ilyen meg ilyen teljesítmény van. Még hogy címkórság? Egyszerűen örülök neki és büszke vagyok rá, már hallom is, amint azt mondom magamnak: fúj!

Ezért inkább elmesélek valami egész mást.

Gyakran, tulajdonképpen hetente háromszor-négyszer, kibiciklizem a Margitszigetre, és nagyon szeretem. Most nem olyan jó itt, mert a vizes vébé miatt óriási építkezések zajlanak, minden fel van túrva. Miért nem lehet a vizes VB új épületeit valahol máshol felhúzni? Miért kell Budapest első számú közparkját tönkretenni? És ami még furcsa, hogy nemcsak az óriási betoncsöveket szállító gigantikus teherautók taposnak szét mindent, hanem felbukkant rengeteg méreg dága terepjáró és más luxuskocsi is, biztosan a művezetők repesztenek ezekkel, vagy a valamiért sietős szakmunkások, a sebességkorlátozásra, valamint a sétálókra, és a biciklizőkre és görkorcsolyázókra és bringóhintózókra, és egyáltalán: mindenkire természetesen fittyet hányva. Tudom én, nagyon kell ez a rongyrázás kis hazánknak, és biztos nagyon jó lesz, ha kész lesz.

Így dödögök magamban és így vitatkozom magammal, miközben zötyögök a szétásott utakon, menekülök a Lexusok és Mercedesek elől, továbbá szívom a trélerek bűvös illatát és ahelyett, hogy honfiúként örülnék, kisszerű individualistaként morgolódok. Fúj! Még egyszer, el is határolom magam saját magamtól, szégyellnivaló alak vagyok, nem örülök a vizes VB-nek és nem adtam vissza semmilyen díjamat, heraus mit uns!

Aztán a szökőkúttal szemben odakanyarodok a nem működő automata WC elé, itt szoktam megfordulni. Elgurulok mellette és látom, rá van valami írva. Megállok, megnézem. Aztán lefényképezem. Kérésre bárkinek elküldöm. Ez a csupa nagybetűs szöveg volt tegnap ráírva valami festékkel vagy óriás filctollal: EZ EGY SOROS ALAPÍTVÁNY MIGRÁNS MOHAMED IMAHÁZA.

Amikor a nagyszerű kitüntetett lovag úr állatoknak nevezte a romákat, (ő a cigányság szót használta), illetve amikor az összes bájerzsoltik uszítanak és heccelnek, talán azt hiszik, csak egy értelmiségi szubkultúrát provokálnak. Hát nem, ez a szöveg eljut máshoz is. Nekem úgy tűnik, innen csak egy lépés a lincselés. Amikor az első arabot, aztán az első zsidót és aztán az első akárkit agyonverik, amikor a megtévesztett, felheccelt és aljas indulataiban megerősített tömeg megindul, a bájerzsoltik indítják meg őket.

Van egy kitűnő, nagyszerű pedagógus, L. Ritoók Nóra, a berettyóujfalui Igazgyöngy Iskola vezetője. Ezt írta: „Mivel annak idején a kitüntetést az esélyegyenlőségért végzett munkámért, az esélyteremtő pedagógiai tevékenységemért kaptam, úgy érzem, a visszaadás szimbolikus üzenete fokozható azzal, ha a tanévkezdés időpontjához igazítom. Mert így talán fel tudom hívni a figyelmet arra is, mi történik az oktatásban. Így talán mellé tehetem a Bayer Zsolt értékrendjét elfogadó, sőt azt kitüntető kormány oktatáspolitikájának fonákságait. Főleg a szegregált oktatás lehetőségének biztosítása miatt, de minden másért is, ami a gyűlöletet, a kirekesztést építi a társadalomban, látható és láthatatlan csatornákon keresztül, méltatlan kommunikációval, közvetlenül vagy közvetve. … Sosem éreztem, hogy ezzel a kitüntetéssel valamiféle közösséghez tartoztam volna. Most viszont úgy érzem, van egy csoport a kitüntetettek között, akik egy elv szerint közösséget alkotnak, és hozzájuk szeretnék tartozni én is. Azok közé, akik Bayer Zsolt kitüntetése után visszaküldik a lovagkeresztjüket".

Ez a csapat nagyon meggyőző. Ez a névsor most a társadalom lelkiismeretéről szól. Szeretnék én is ide tartozni. De van valami, amit még jobban szeretnék. Azt szeretném, ha a mindazok, akik ezzel a botrányos kitüntetéssel előbájerzsoltizták magukból az igazi énjüket, eljönnének a Szigetre, odaállnának a nem működő automata WC elé és 5 percig csak néznék a feliratot.

Aztán induljanak el haza, de gyalog, hogy kelljen nekik félreugrálni a vágtató trélerek és nem kevésbé gőgösen vágtató Lexusok elől. Nem olyan hosszú a Sziget, talán két és fél kilométer, gyalogoljanak csak, és érezzék, mit tettek Magyarországgal.

Lupus in fabula

Nem gondoljuk magunkat antiszemitának, ha Izrael Állam politikáját bíráljuk, mert nem kevernénk össze népet, nemzetet, főként vallást és államiságot. Nem gondoljuk magunkat a kereszténység ellenségének, ha a pápát bíráljuk, mert nem keverjük össze a klérust a vallással, mint ahogyan attól sem leszünk hithű katolikusokká, ha valamiben egyetértünk a pápával. Nem gondoljuk, hogy a magyar kultúrát geopolitika helyett háromszoros kerítéssel és az autoriter hatalom gőgje alá hajtott emberi félelemmel lehet megóvni barbár hordák pusztításától. Nem gondoljuk, mert mindig minden hatalmat érzékenyen figyelünk, a közjót szolgálja-e valójában, amire a szabad közösség megválasztotta. Nem gondoljuk magunkat rasszistának, ha rászólunk egy nyilvánosan kiabáló cigány társaságra. Nem azért szólunk ugyanis, mert romák, hanem mert zavarják a közösség megszokott életét. Viszont nem értünk egyet azzal, ha ezt a „mértéket” irreguláris bakancscsattogással szabják meg. Ám azt határozottan gondoljuk, hogy a többségi magyar társadalom – éppen mert a hatalmat is beleértve minden eszköz az ő kezében van - számbeli arányánál is nagyobb részt felelős a magyar kisebbségi cigányságért, amely szinte nulla saját eszközei miatt népességbeli arányánál is kevésbé felelős önmagáért.

Amikor a menekültek gondját a világ szégyenére a magyar kormány azzal söpörte le magáról, hogy van elég baja a cigánysággal, nem gondolt Farkas Flóriánra. Mára ép ésszel nem belátható az a mocskos taktika, amellyel a hatalom e cigányság általa felkent vezetőjét dugdossa a nyilvánosság elől. A kancelláriaminiszter a tegnapi Kormányinfón megint cinikus választ adott arra az egyszerű kérdésre: hol található meg Orbán Viktor érinthetetlen parlamenti képviselője, miniszterelnöki biztosa, akit Lázár János többszöri gyanúja szerint csak azért kerget a sajtó, mert cigány.

Szörnyű lenne, ha a közgondolkodás annyira elfertőződött volna ebben az országban, hogy a rasszizmus vádja és félelme nélkül – amit éppen a kormányzat gerjeszt a lázári gyanúval – nem lehetne pártállásától, származásától, vallásától függetlenül bárki közszolgát elszámoltatni azokkal a milliárdokkal, amelyeket a közjóra kellett (volna) fordítania. Ebből a történetből sem lehet mesét kreálni.

A kerítés

Ez nem a politika által kifeszített kerítés, amely folyvást szerepel a lapokban. Azt csak képekről látom, ezt személyesen: balatoni telkünket övezi. Az utca felőli oldalon megrogyott, az egy másik évtizedből őrködik, de megöregedett, törődött lett. A fürdőzők sokszor megállnak, hogy elolvassák édesapám emléktábláját, amelyet a szárszói polgármesteri hivatal állíttatott, és egy helybéli lelkes irodalmár fogalmazott. Reggel az aranyos postás „néni” betűzi az újságokat a kapuba, beint az ablakon, még rossz időben is derűt sugároz. Télen bezárjuk a kaput, állapotán télen senki sem csóválja a fejét. Ketten-hárman élnek ilyenkor az utcában, amely a település egyik kihalt része. Turista-csalogató a téli Balatonnál? Itt egyetlen turista sem látható, a főutca is kihalt, csak a munkásvonatok érkezését követően igyekeznek haza az emberek, és a játékteremnél van némi mozgás.

Ám a kerítésünknek az része, amely eddig kókadozott, ezen a nyáron megújul. Vejem és Andris unokám vascsövekkel, fűrészekkel, falécekkel közlekednek, eltávolítják a régi korhadt léceket, és mire vége a szezonnak, új kerítést állítanak föl. Csodálkozva szemlélődöm: most már szabad a kilátás a sínek felé, mint gyerekkoromban, amikor kis tárcsával adtam zöld jelet a mozdonyoknak a kert végében, s ha észrevette a mozdonyvezető, kormos ábrázattal kihajolt, és barátságosan integetett. Nagyanyám izgatottan kiáltozott: ne barátkozzam idegenekkel. Nem értette, hogy a szénporos arcú férfiak nem idegenek, hanem a barátaim, néha egész Velencéig viszik a gyorsvonatot, amelyhez olykor szalonkocsit csatlakoztattak, a helyi legendárium szerint Horthy kormányzónak, és kíséretének. Mussolinihez utaztak látogatóba. Mostanában sokkal több vonat közlekedik, akkor az esti gyorsvonat volt az utolsó.

Kell az új kerítés? Vejem akkora lendülettel dolgozik rajta, hogy nem lehet kétségem, kell! Hogy egy köztiszteletben álló budai kórház sebész-főorvosa miért éppen kerítést épít szabadsága idején, sejtelmem sincs róla. De csinálja, teljes lendülettel, megállás nélkül, reggeltől alkonyatig. Akkor lemennek fürdeni, megvacsoráznak, behullanak az ágyba, alszanak mint a medvék.

Ez a kerítés rokonszenves. Nem magas, mint némelyik budai palotánál, ahol még kamerák is pásztázzák az utat. Fiammal sétáltunk a Rózsadombon. Hat-nyolc éves lehetett, szorongva tekintett rám, pisilnie kellett. Szép, kertes ház mellett bandukoltunk, kőkerítés védelmezte, dróthálóval tetején. Egy villanyoszlop látszott alkalmasnak a tett végrehajtására. „Pisilj oda!” Fiacskám megkönnyebbülten készülődött, de egy zord úr a dróthálóra tapasztotta arcát, és komoran förmedt rémült gyermekemre: „ide nem lehet pisilni! Itt fontos személy él!”

Később megtudtam: a fontos személyiség Gáspár Sándor volt. Fiam kétségbeesve, segélykérően nézett körül: ekkora gyerek nem pisilhet be…

Szerencsére elértük azt a házat, amelyben Weöres Sándor és Károlyi Amy éldegélt a cicájukkal. Itt nem állt őr, néha a gyepen üldögéltek a költő és barátai, akikkel a Három veréb hat szemmel anyagát gyűjtötték. Ültek a zöld gyepen, diskurálgattak, ahogy okos emberekhez illik. A kerítés is szokványos volt, tulajdonképpen a cicát őrizte.

Fiam megkönnyebbült. Én is. Indultunk vissza. Elhaladtunk a szigorúan őrzött ház kerítése mellett. Az őr még mindig ott állt. Figyelt. Sokáig a hátamban éreztem szúrós tekintetét.