Egy óriás kalandjai

A barátságos óriás címmel gyerekeknek forgatott varázstörténetet a filmművészet nagy mesélője, Steven Spielberg. A címszerepben a tavalyi együttműködésükért Oscarral kitüntetett Mark Rylance ismét nagyot alakít, miközben a modern filmtechnikával nyolc méteresre nyújtották és könnyen mozgó lapátfülekkel látták el.

Steven Spielberg megint valami teljesen újat próbál. A barátságos óriás című filmjében hagyományosan mesél egy varázsos barátságmesét. Felsorakoztatja a legmodernebb filmtechnikai trükköket, átszabja-átgyúrja címszereplőjét, meg a megjelenő való világot a mese igényei szerint, de a történetmondásban nem faksznizik. Egyszerűen, egyenes vonalúan, felnőttekre és más műfajokra kikacsintás nélkül elmond egy történetet az éretlen korú gyerekseregnek.

Ehhez a nagy mesélő hírében álló Roald Dahl regényét használja fel, akitől legutóbb A fantasztikus Róka úr bűvölte el a vásznon a felnőtteket, a gyereknézők meg a Charlie és a csokigyár miatt ismerik. Beszédes tény, hogy a Dahl-regényből az a szerző írta a forgatókönyvet, akivel Spielberg 34 évvel ezelőtt, az E.T. – A földönkívüli forgatókönyvírójaként dolgozott együtt. Melissa Mathison pontosan érzi is, nem csak érti, hogy Spielbergnek azért kell egy esetlen, hórihorgas, nagy orrú, ezerráncú, lapátfülű óriás, mert ez a fajta ordító másság éppen olyan fontos jelentést hordoz egy barátság kialakulásában, mint az ijesztően formátlan kis E.T. és a földi gyerekek között szövődött szeretetben.

Ahogy az E.T. sci-fi meséjében is az előítélet és félelem nélküli kölcsönös elfogadás volt a legfontosabb gesztus a földi gyerekek és a földönkívüli kis lény között, A barátságos óriás történetében is a valóságos világból származó kislány, Szofi és az ijesztően túlméretezett mesehős között megszülető bizalom, barátság és egymás védelme kap a filmben jelentést. Ez, ha meggondoljuk, milyen embertelen ijesztgetés és bizalmatlanság gerjesztése megy ma nálunk a másság egy formájában, a „migráncsolásban”, milyen félelmek uralkodnak el világszerte, Spielberg filmje kiviláglik meleg emberségével.

Steven Spielberg az a szerencsés felnőtt, aki pályája kezdetétől megőrizte magában a gyermeket. A képzeletében, az érzéseiben, a kíváncsiságában, az ismeretlen iránti olthatatlan érdeklődésében. Ez a gyerek időnként előbújik a felnőttből, ilyenkor nem csak földönkívüliek, dinoszauruszok, frigyládamentők és más kalandhősök töltik meg a filmvásznat, hanem Spielberg mozijában valami új is születik az addig ismert alapműfajokból.

A mostani filmje a mesefilmeket reformálja meg bizonyos fokig, azzal, hogy rém komolyan veszi magát a mesét. Nem kacsint ki mögüle, nem pakolja tele a saját maga felnőtt cuccaival. Mondhatni szupermodern technikával régimódian mesél.

Egy csendes londoni éjjelen egy nyakigláb, cingár óriás az árvaház nyitott ablakán át benyúl, megmarkolja az ijedten takaró alá bújó kislányt, kimarkolja és ellépdel vele egyenesen Óriásországba. London, az árvaház olyan, mintha egy Dickes-regényből került volna a vászonra, baljóslatú, sötét és magányos. Ahogy magányos az álmatlanságban szenvedő kislány és végtelenül magányos a várost járó, álmokat osztó hórihorgas alak is.

Így indul a film, ijedtséggel, félelemmel, az ismeretlentől való rettegéssel Szofi és az óriás meséje. Spielberg nagy húzása, hogy kettőjük apró rezdülésekkel ábrázolt kapcsolata sugározza be a filmet. Minden más ennek van alávetve, a rémisztően ocsmány és durva óriástársaktól, az álmok mesés világán át a királynőnél tett látogatásig.

Az emberevők markában

Az óriás ezer meglepetéssel teli otthonában a kölcsönös bizalmatlanság mókás jeleneteket is szül, bár nem annyira a humor, mint inkább egy ismeretlen világ felfedeztetése lendít a történeten. Szofi úgy érzi, rabságba került, szökni próbál, Habó meg attól félti, hogy a részegen elheverő és mennydörgésszerűen horkoló óriások rátalálnak és felfalják.

Ez a filmes világ tele van a gyerekkor felfedezni való csodás titkaival és félelmetes szörnyeivel. Az egymás világával, gondolataival való ismerkedés érzékeltetése képzeletgazdag és humoros. Habó egészen különös nyelven beszél, keveri a hangokat és szavakat, és a remek magyar fordításnak köszönhetően nagyon mókás hangzású beszéd jön így létre.

Spielberg profizmusát felesleges emlegetni. A meseszereplők megjelenése tökéletesen hiteles, az arányok hibátlanok és hihetőek, akár az óriás lapátkeze, a legyezőként mozgatható vitorlafüle, vagy Szofi tenyérbe fogható aprósága, nyakhajlatba ültetése. Már a Spielberg-féle őslényes filmekben tökéletes volt a komputer animációval előállított illúzió, ahogy itt is fantasztikusan látványos Habó Szofihoz mért óriásisága, és az őhozzá mérten még robusztusabb emberevő óriástársai négyszer hatalmasabb termete, hangja, mozgása. Hibátlan mesevilág.

De a film nagy dobása és sikerének titka, hogy Habó figurájában és egyéniségében ott az eleven ember. Spielberg az előző filmjében, a Kémek hídjában világhíressé és Oscar-díjassá lett remek színpadi színészt, Mark Rylance-t tette meg óriásnak, az ő mozgását, arckifejezését, pillantását egy speciális filmtechnika másolta be a komputer animációval teremtett figurába. Rylance olyan átütő hatású személyiség, hogy még a magányt, a melankóliát, a szeretet vágyát is áttestálta a trükkel összegyúrt filmhősbe.

Nélküle nem lett volna lelke ennek a rendhagyó óriásnak. Eleven és bátor kislányt játszik a kis Ruby Barnhill, de Rylance-től lett igazi film ez a film. Ezért is furcsa, hogy azzal viszont nem kezdett semmit Spielberg, hogy Habó álomvadász és álmokat gyűjt. Ez a motívum puszta látványosságként jelenik meg a történetben, ami kimondott hiányérzetet kelt.

A film utolsó harmada letér az addigi útról, kifarol a saját mesevilágból. Spielberg otthagyja a saját varázsvilágát, A királyi udvarban a II. Erzsébetre emlékeztető angol királynőnél tett látogatás minden viccessége ellenére is lapos tréfa. Legnagyobb meglepetésre eléggé méltatlanul, nem átall a legprimitívebben csiklandozó amerikai komédiák bunkó nevettetésébe belemenni.

Csúcsjelenetnek szánt ötlet, amikor az egész királyi udvar, két kutyust is beleértve, altesti hanghatások kíséretében rakétaként adja ki magából a Habótól kapott ital hatását. Mintha Spielberg hirtelen elvesztette volna a kedvét, a befejezés cseppet sem eredeti vicceskedéssé fajul. A happy end látványos, de tőle ez nem igazán elég.

(A barátságos óriás ***)