Bukkanás

"Néhányan nagyon kedvesen érdeklődtek, hogy jól vagyok-e… Sajnos nem vagyok jól. A legnagyobb baj az, hogy olyasmik fordulnak elő, hogy leülök a géphez, aztán öt percig nem tudok rájönni, hogyan kell mozgatni az egeret… Minden második szó tele van melléütésekkel… Az utcánjárás közben a lábaim egyszercsak elkezdenek totyogni, aztán teljesen önálló életet élni. Kétszer el is estem. De legalább nem az utcán, hanem itthon. Nem tűnik úgy, hogy ez valami gyógyulási folyamat. Annál is inkább, mert egyre rosszabb minden" – írta 2014. augusztus 31-én vasárnap Andrassew Iván, A bukkanás hiánya Fejtő című kis miniatúrájában. Mintha az utolsó mondatban az „egyre rosszabb minden” nem csak az egészségügyi állapotára vonatkozott volna. És melléütések ide, egérmozgatás oda, még így az agyában fészkelő szörnyű góccal is, milyen könnyen peregnek elő a szavak, mondatok.

Majd így folytatja ezt a két évvel ezelőtti bejegyzést:

"Ma megpróbálok este hatra eljutni a Szent István parkba Fejtő Ferenc szobrához. Végül is én voltam írásainak utolsó szerkesztője (igazából Várkonyi Tibor). Remélem ő is odacsoszog valahogy. Aztán esetleg majd kardozunk egyet a park sarkában a kampósbotjainkkal, és azt képzeljük, hogy a nyilasokat csépeljük. Bár mostanában a baloldalinak mondott seggfejeket püfölném szívesen. Azt hiszem Fejtő Ferenc is beszállna..."

Igen, Fejtő, akinek halálhírére 2008. június 7-én megint csak gyönyörű kis rövidet írt: "Jó az, ha van valaki odaát, aki itt is odaát volt.Tulajdonképpen semmi nem változik, hiszen eddig is úgy beszéltünk, hogy a dolgok átlebegtek, drótokon, sávokon, gépeken. Küldött valamit, én meg visszajeleztem, vagy nem. Nem küldtem semmit, ő mégis visszajelzett. Néha. Hogy olvasta. Az azt jelentette, hogy rendben volt, amit írtam. Ezután majd lélekben leszünk ugyanígy. És az a jó, hogy nem kell ehhez sem Isten, sem külvilág. Vannak emberek, akik az élet szövetébe növik be magukat (…) Tartást adnak egy nemzetnek. Egy földrésznek. Volt benne valami rémisztő. Majdnem száz év, az sok. Ép elmével meg pláne. Emlékekkel és felelősséggel (…)Van ember, akinek puszta léte életmű. Igazodási pont. Amihez méltónak kell lenni. Jó lenne méltónak lenni. Ez is közhely, de csakugyan ő volt az az ember, akivel kezet fogni annyi, mint kezet fogni a történelemmel, az irodalom történettel, úgy ezer emberrel, akik miatt érdemes magyarnak lenni (…) Az a legenda tartja magát, hogy éppen egy nővérnek udvarolt, amikor megállt a szíve. Maradjon ez, mert ez a méltó. Egy kilencvenkilenc éves zseniális férfi méltóságát hagyja meg az Isten. Ez nagyobb kegyelem, mintha hagyta volna még élni. Meghagyta nekünk odaátra. Hogy legyen, maradjon valaki, akihez igazodhatunk az idők végezetéig."

Hadd beszéljen itt most köztünk inkább Iván, gondoltam én, és az is szorongatja a torkomat, hogy most már ő is ott van azok között, akikhez „igazodhatunk az idők végezetéig” vagy legalábbis a mi gyors járású hajókat idéző ellebbenő időnkben. Van vagy nyolcvan hete, hogy 2015. január 14-én ellépett közülünk.

Bennem az éles kép, nem sokkal ezelőttről, a Szeretetkórházból, amikor fején a kötéssel, mezítláb, kicsit „olyan mindegy már ez, erre az időre papucsot sem húzunk” hangulatban elkísért a liftig. Ő ott maradt fent, én elindultam lefelé. Vagy 525 vagy még több napja nem ír kis rövideket a Népszavába, nem foglal állást hét-nyolc másik jó humorú bátor ember társaságában egy-egy fontos kérdésről. Milyen-milyen gyorsan leperegnek ezek a napok, és bár annyi minden történt azóta, talán mégsem változott igazán lényegében semmi.

Ha beleolvasok Atokrata, 2013. december 30-i írásába (egészen pontosan 06.12-től lehetett olvasni az interneten), ahol először azon háborog, hogy miként bántak el Horváth Andrással, aki ezermilliárdos áfa csalásokról számolt be, és ahelyett, hogy vizsgálatok tucatjai indultak volna a NAV-on belül, nála tartottak házkutatást, majd felveti, hogy vajon azért kellenek-e a stadionok, amire annak idején Pinochetnek Chilében? Vitájáról is beszámol azokkal, akik nem tudják elképzelni, hogy az első számú is terrort vezetne be, pláne nem a választásokra készülve (a 2014-es választások előtt voltunk éppen). Majd ezzel folytatja: "amikor elkezdett visszamenőleges hatályú törvényeket hozni, amikor nekiállt megvonni az alkotmánybíróság jogköreit, amikor már minden féket és ellensúlyt lebontott, szintén vita volt arról, hogy diktátorral van-e dolgunk. Akkor is jöttek a dörgedelmek, hogy szó nem lehet ilyesmiről, igen, igen kicsit „tokrata”, mondjuk autokrata, de nem „tátor”, hiszen szó nincs diktatúráról. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már Alkotmányunk sincsen, köztársaságunk meg pláne (…) Orbánt már legalább két éve el kellett volna zavarni, nem a baloldalnak, hanem a konzervatívoknak. Mert ők is látták mekkora kárt és szégyent hoz az országra. Most itt állunk tanácstalanul totyogva, mint a ma született csirke a kobra előtt: nyakunkon a legközelebbi vérmentes lehetőség a leváltásra, és fogalmunk sincs, hogyan lehetne megtenni. Kéretik a következő alkotmányba belevenni, hogy mikor, milyen jelre kötelező elzavarni egy tokratát."

A 7-en a 7-ről körkérdésében 2014. november 8-án, alig több mint két hónappal azelőtt, hogy itthagyott minket, a Vállalna-e most tanácsadói szerepet Orbán Viktor mellett?- felvetésre a tőle megszokott lendülettel és egyenességgel ezt mondta: "Természetesen. Egyetlen tanácsom lenne: szépen lassan, óvatosan hátráljon ki a miniszterelnöki székből (…) és lehetőleg ne valami elnöki pozícióba szíveskedjen áttelepülni (…) Eddig is hiteltelen volt, de mostantól nevetséges, és nagyon jó lenne, ha megátalkodottsága miatt nem kezdődnének utcai zavargások…Mert azt nem lehet viccesen kommentálni."

Aztán ahogy egyre közelebb lopakodott a sötét árnyék a december 6-i Ön mivel vágna vissza McCainnek? - kérdésre így riposztozott: "Ha Orbán lennék, akkor azt a trükköt vetném be, hogy töredelmesen bevallanám: csakugyan szétvertem a fékek és ellensúlyok rendszerét, botrányos alaptörvényt erőltettem a népemre, az embereket megfosztottam évszázados kialkudott jogoktól, nemzetközi kapcsolatainkat tönkretettem, rablókat eresztettem a népemre törvényes felhatalmazással, stadionokat építettem, miközben tudtam arról, hogy gyerekek éheznek, betegek, nélkülöznek (…) Ha azt mondaná, hogy elnézést! De az egész világtól."

Annyira szerettem a könnyen papírra vetett szép szavait, félelmet nem ismerő egyenességét és a humorát. És még ha az ő szavai mögé bújtam is, most a rá való emlékezéssel, mégis bánt, hogy nem kiálthatok mást még most sem neki odaátra, mint Ézsaiás: „Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” (Ézs 21,11) Persze tudom, világi értelemben és hívő szívvel is, hogy - megint csak Ézsaiást idézve - „Nem lesz mindig sötét (éjszaka), ott ahol most szorongatás van.” (9,1)

Ézsaiás, Ézsaiás: „Az igaz elvész, és nem veszi eszébe senki, és az irgalmasságtevők elragadtatnak, és senki nem gondolja fel, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz.” (57,1) Nagyon rossz, ha az ember gondolatain átsuhan az irigység: milyen jó annak, aki elment. De hiszen milyen jó annak, aki itt lehet még, és beszélhet! Valamiért azt hisszük, hogy a „beszélhet” elé odaillene a csak, de nincsen igazunk. A leghatalmasabb tevékenység az egyik legszellemesebb gondolat a Bibliából, az amivel a Mindenható megteremtette a világot: „Legyen világosság!” Rendeződjék a káosz! Sarjadjon fű és fa, és éljenek békében az értelmes emberi gondoskodás segítségével mindenféle lelkes állatok.

Beszéljetek, beszéljetek olyan bátran, olyan egyértelműen, olyan kiszámíthatóan, ahogy Iván, amíg tehette, és ahogyan meg is élte. Jól van, hogy ott van minden tekintetben, ahol Fejtő Ferenc is. És jól van így, hogy tanúi és megbízható kommentelői voltak mindketten ennek a kornak. Távoli hunyorgó pontok, melyekben nincs már izzó anyag, mégis a fényük, áttörve az idő értelmes határait, minden korban eligazítják az útkeresőt.

(Elhangzott a Szent István parkban, 2016. augusztus 31-én, Fejtő Ferenc szobránál, és Andrassew Iván "padjánál" tartott megemlékezésen)