Szükségem lett valamiért egy mobiltelefon-akkumulátorra, ezért kiválasztottam az interneten egy hozzánk közel eső szakszervizt és felhívtam. A beszélgetés körülbelül a következőképpen zajlott le:
- Jó napot, szeretnék egy mobiltelefon-akkumulátort venni. Kapható önöknél?
- Miért minket hívott?
- Mert az önök címét dobta ki az internet.
- De azt már nem nézte meg, ugye, hogy mi milyen szakszerviz vagyunk? Legközelebb nézze meg, hogy kit hív.
- Bocsásson meg, lehet önöknél akkumulátort kapni?
- Mondtam már, nézze meg, kiket hív fel. Mi televízióval foglalkozunk. Tudja, mi a különbség a telefon és a televízió között?
A múltkor vidéken voltam és valaki a társaságban rosszul lett, szüksége volt egy bizonyos gyógyszerre. Mielőtt beautóztam volna érte a legközelebbi városba, felhívtam a helyi patikát, de soha nem tudtam meg, kapható-e náluk ez az orvosság, mert a patikus kioktatott arról, hogy délután fél ötkor neveletlenség őt zaklatni. (Mint utóbb kiderült, négykor zárt a gyógyszertár.) "Csak azt akartam kérdezni…" - kezdtem, de a szavamba vágott. "Ön egy bunkó" - mondta és letette a kagylót.
Vendégeinkkel beültünk egy sörözőbe. Jött a pincér. "Milyen csapolt sörük van?" - kérdezte a barátom felesége. "Jó" - mondta a pincér és heherészve megveregette a nő vállát.
Amerikai ismerőseimet vittem pesti városnéző túrára. Mondtam a taxisnak, a kanadaiak egy követ akarnak letenni a holokauszt emlékműhöz, ezért menjünk le a Duna partra, a cipőkhöz. "És fel is próbálják?" - kérdezte a taxis.
Egyik esetben sem történt semmi igazán kifogásolható. Az a szerviz csakugyan televíziókkal foglalkozott, a patikust tényleg szolgálati időn kívül zavartam, a sör ízével sem volt semmi baj és mivel a kanadaiak nem tudtak magyarul, a sofőr megjegyzése kettőnk édes titka maradt.
Mindennap tapasztalok ilyet. A piacon az eladók, a húsboltban a hentes, az ábécében a pénztáros tréfásan bizalmaskodik a nyugdíjas nénikékkel, akik mit tehetnének, igyekeznek jó képet vágni és gyorsan eliszkolnak, maguk után húzva kis bevásárlókocsijukat. Szinte nincs olyan nap, hogy a villamoson, buszon ne élvezhetném a vezetőnek a hangosbeszélőbe belemondott szellemeskedéseit vagy kioktatását. Miért leckéztetjük egymást? Nem azért, mert az a másik bármi rosszat tett volna. Hanem semmiért. Csak azért az élvezetért, amit a dolog maga nyújt.
A szocializmus idején ez meglehetősen természetes volt. A szerelők, a pincérek, az eladók, az egész szolgáltató szektor a bizalmaskodó-kioktató stílus jegyében működött. Aztán jött a rendszerváltás, jött a piaci verseny és mi, magyarok hirtelen megtanultuk, mi az udvariasság. Ki tudja miért, újabban mintha kezdenénk elfelejteni.
A háború előtt apai nagyszüleim egy Eger melletti faluban laktak, ahonnan nagymamám hetente egyszer beutazott a városba. Elment a boltoshoz egy kis cédulával, hogy mi mindenre volna szüksége. "Kedves nagyságos asszony - mondta a boltos -, menjen, intézze a dolgait, üljön be egy fodrászhoz vagy nézzen meg egy filmet a moziban, mire délután visszajön, minden itt lesz összekészítve és becsomagolva.” Így is volt, éveken át, amíg ez a bűnös dolog ki nem derült a faluban, és az egyik helyi elöljáró felelősségre nem vonta a nagyanyámat, miért zsidónál vásárol. Nagyanyám a következő héten Egerben egy keresztény üzletbe ment el a kis cédulájával, ahol a következő választ kapta: "Mit képzel maga ezzel a WC-papírral? Nem érek én rá ilyesmire. Mondja, mi kell, fizessen és viszontlátásra." "De – vetette ellene nagyanyám – ez meg ez a boltos mindig összeállítja nekem délutánra a csomagot. Tudja, mit ezután is hozzá járok.” "Már nem sokáig" - mondta az eladó és átnézett nagyanyám feje fölött a következő vásárlóra.
Egyébként igaza volt, sokáig már nem mehetett nagymamám a zsidó boltoshoz, az az üzlet bezárt, a tulajdonossal nem tudjuk, mi történt, mert közben nagyszüleim Pestre költöztek.
Persze, nyilvánvaló, sok ellenpéldát is lehetne hozni. Számos közintézményben egészen udvarias a hangnem és a folyamatos útfelbontások miatt elnézést kérő géphang is kulturált a villamospótló buszon. Szóval ez csak egy olyan magándödögés volt, egyedi esetekből vontam le következtetést, hibásan általánosítottam, mert bizony nincs reprezentatív vizsgálattal megalapozva, hogy a nemzeti elgőgösödés és a mindennapi életünk egyre érdesebbé válása valamiképpen összefügg. Egyénként pedig helyeslem is a nemzeti öntudat ápolását, fejlesztését, az öndicséretet és az önfelértékelést, elég volt abból, hogy évszázadokig a földre lapulva kellett kúsznunk, rabigában.
De azért néha nem bánnám, hogy ha belépek egy boltba, a huszonéves eladó esetleg köszönne nekem. Vagy egy szervizbe, egy vendéglőbe, egy közintézménybe, bárhová. Valami baj lehet a levegővel, újabban fékez vagy mi a csoda, mert tíz éve még megtörtént, hogy előre köszöntek, most már a visszaköszönés is nehezen megy nekik. Az illetékes személy rám néz, hosszan, nyugodtan, állja a tekintetemet és szót se szól. Én pedig elkezdem előadni, hogy miért jöttem, ő kiteszi elém a pultra az árut, aztán fizetek és távozok. Az ajtóban még mondom, hogy viszontlátásra, de már nem nagyon várok feleletet.
