Aligha tarthatjuk véletlennek, hogy az Assisi felejthetetlen szentjének a nevét viselő pápa hirdette meg az irgalmasság évet, s ennek kiemelkedő eseménye lett Kalkuttai Teréz anya szentté avatása. Akit – miként Ferenc pápa liturgikus eseményen elhangzott beszédében mondta – „kicsit nehéz lesz ezután is Szent Teréznek hívnunk: az ő életszentsége annyira közel áll hozzánk, annyira gyengéd és termékeny, hogy ösztönösen továbbra is Teréz anyának mondjuk majd”.
S valóban így van ez. Habár a modern ember a maga racionális kritikai attitűdje alapján sokszor nem tud közel kerülni a szentekhez, Teréz anya esetében azonban – vallási-világnézeti meggyőződéstől függetlenül – nem tudja megrendülés nélkül, távolságtartással szemlélni az ő példaadó életét. Ezt félreérthetetlenül jelzi a béke Nobel-díj, és halálakor a keresztény államnak nem nevezhető India háromnapos gyásza.
Mit is tett ő, akit kék szegélyű, fehér száriba öltözött, hajlott hátú, ráncos arcú, de szinte mindig mosolygó apácaként ismert meg a világ?Az albán nemzetiségű Agnes Gonxha Bojaxhiu a 19. század hozzá hasonlóan egyszerű és alázatos szentjének, Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből vette fel a Teréz nevet, mert ő – mint mondta - „hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel”. Ennek nyomán vallotta ő is, hogy „az életben nem tehetünk nagy dolgokat, csak kicsiket, de annál nagyobb szeretettel”.
Csakhogy ezek a szerényen hétköznapinak nevezett dolgok rendkívüli jelentőséget hordoznak. A világ egyik legnépesebb várostömörülésében, Kalkuttában, ahol a minden képzeletet felülmúló gazdagság a mérhetetlen mélységű szegénységgel együtt létezik, éppen a társadalmi különbségek szembeszökő kontrasztja döbbenti rá a St. Mary-leányiskola igazgatónőjét áldozatos élethivatásának vállalására, az alkoholisták, a kábítószeresek, AIDS-betegek, leprások, elhagyott gyermekek és haldoklók gondozására. Az 1950-ben egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a magatehetetlen emberek otthonává. S abban az időben egyre több fiatal leány csatlakozott hozzá, akik magukat a Missionaries of Charity-nak, a Szeretet Misszionáriusainak nevezik. És persze a mozgalom terjedt a világon mindenütt. Hiszen a szegénység, a nyomor, a kiszolgáltatottság kísérőjelensége a tobzódó jólétnek, és a mások sorsa iránt közömbösséggel szemben mutatkozó együttérzésnek és segítőkészségnek is. A szentté avatás „utóhangjaként” a világsajtót számos történet „járja be”, a Teréz anya által a szemeteskukából kimentett, s azóta felnőtt csecsemő története, aki maga is missziós lett vagy az olasz újságírónőé, aki Teréz anya árvaházából egy fogyatékos kisfiút fogadott örökbe.
Teréz anya imája értünk szóló fohász: „Urunk, tégy méltóvá bennünket arra, hogy az egész világon szolgálhassunk embertársainknak, akik éhségben és szegénységben élnek és halnak. Kezünk által add meg nekik ma mindennapi kenyerüket, a megtérésünkön keresztül adj nekik szeretetet, békességet és örömet. Add, hogy minden nővér Jézus Krisztust lássa a szegényben. Mennél visszataszítóbb a munka vagy az ember, annál erősebb legyen az ő hitük, szeretetük és örömteljes áldozatuk.”
A nemtörődömséggel azonban nehéz lépést tartani. Nálunk, Magyarországon is az tapasztalható, hogy a keresztény szolidaritás szellemét sem hagyta érintetlenül a csak a tehetősek világát oltalmazó politika. Nem hogy segíteni nem akarunk a szegényeken, tudomást venni sem akarunk róluk. A hajléktalanokat egyre jobban igyekszünk elkülöníteni magunktól. A több száz vagy ezer kilométert vándorolt menekülteket zárt helyekre zsúfoljuk és panaszkodunk, hogy nem tudnak rendesen viselkedni. És persze nem értjük Ferenc pápát, hiszen hogyan is érthetnénk, amikor a kereszténységet csak a politikai hatalom megtámogatásához szükséges rekvizitumként akarjuk felhasználni.
Komolyan végig kell gondolnunk ezeket a szavakat, hogy Teréz anya példája ne csak egy pillanatnyi megrendülést, az kiszolgáltatottak iránt hirtelen fellobbanó, majd ugyanolyan gyorsan eltűnő érzést ébresszenek bennünk, hanem észrevegyük, ahogy ő mondta, hogy Kalkutta mindenütt jelen van.
Nem szabad erősebbnek gondolnunk az önzést, mert az szembeszökőbb, mint a számtalanszor csak erőtlenül és botladozva, olykor rejtetten működő, de mégiscsak tevékeny szeretetet. Amiből természetesen mindig kevés van, amivel kapcsolatban mindig indokolt a hiányérzet. De ha megmutatkozik, akkor felejthetetlen támpontot nyújthat.
Malamud „A segéd” című regényének hőse egy árvaházban nevelkedett éhenkórász csavargó, akinek azonban egy öreg pap történeteket mesélt Szent Ferencről. „Nagy ember volt - mondja róla -, nemcsak azért, mert madarakhoz beszélt, hanem mert mindenét elajándékozta. Örömét lelte a szegénységben”. Frank, ez a groteszk, tragikomikus hős nem tudja így szeretni a szegénységet. Vétkei megszámlálhatatlanok. Mégis képzeletében ő maga és Szent Ferenc sűrűn fölcserélődnek. „Elnéző és együttérző humorral ábrázolja hősét az író, mégsem nevetünk – írja Ancsel Éva.
Vajon nem él-e minden esendő, Frank Alpine-hez hasonlatosan könnyelmű, vétkektől sem mentes halandóban az az erejéhez hozzá nem mérhető, se tetteivel, se életével meg nem alapozott szertelen vágy, hogy hozzájusson mindennapi kenyeréhez, szerelméhez, öröméhez is, mindazonáltal legalább távoli rokona lehessen Assisi régi lakójának, kollektív emlékezetünk Szent Ferencének?!”
