Azt sem tudom, mikor írtam le utoljára egy tisztességes, de legalábbis egy alázatos magyar mondatot kézzel, Péter. Töltőtollal, ahogy te mindig, ahogy te az egész éteri életművedet róttad. És most körmölök egy szlovén manzárdszoba csendjében, alig látok a könnyektől, nem is ismerem már a saját betűimet, nem értem, hogy mik ezek a vonalak, kaparások, áthúzások itt miattad, hogy mit akar ez a szenvedő, általad mássá lett magyar nyelv ezen a napon, amikor magára hagytad.
Nem erről volt szó, ha szabad ezt így. Öröklét volt ígérve, és úgy tudtam, nekem minden emlékem, érzékszervem, olvasmányélményem azt mondta, hogy te vagy – és veled van még más is, egy megmosolygott, lesajnált ügy, ami nélküled tényleg olyan kisszerű. És most bocsánatot is kérek, mert ezért nagyon dühös lennék, de te nem tudod, milyen nélküled – szóval mi lesz a magyar irodalommal? Péter, ne haragudjál, de mi lesz velünk? - "kiált fel" a bekezdés végén a kötet egyik szereplője, Grecsó Krisztián, aki ezzel az udvarias és kétségbeesett mondattal rengeteg elárvult ember érzését fejezi ki, nagyon sokan kiáltottunk így fel magunkban, amikor meghallottuk a halálhírt. Azután többen próbálták megfogalmazni, hogy mi is ez az érzés, hogy mitől volt nekünk közös kincsünk, mentális állapotunk, lelkünk védernyője, ha akarta is ezt a posztot, ha nem.
Dés László:
Mikor újra olvastam Marianna D. Birnbaummal készített közös beszélgetéskönyvét, Az évek iszkolását, csak akkor tűnt fel, hogy egy Gittával kapcsolatos kérdésre válaszolva említi a hasnyálmirigy szót, jóval azelőtt, hogy tudomást szerzett volna betegségéről. Nem tudott rá magyarázatot adni.
A könyvheti megnyitóra készültünk, előtte való nap nála voltam, és dedikálta nekem a Hasnyálmirigynaplót. Többnyire tőmondatokban dedikált, valahogy úgy alakult, hogy nem is néztem meg, mit írt. Másnap reggel nyitottam ki a könyvet, ez állt benne:
<szaxofonozz, majd:>
És akkor sírtam, mint egy testvér, öcs, báty, fiú.
