Régóta, mondhatni évtizedek óta tapasztalom, hogy a magyar közéletnek az az erkölcsisége, mondhatnám így is: szakralitása, amely a legnehezebb történelmi időkben (mondjuk, Trianon után, a második világháború után, az ötvenhatos forradalom leverése után) mindig ott magaslott a vereséget szenvedett és megalázott nemzet előtt, jóformán elveszett. Irodalmunk ma már csak némi megszorítással nevezhető a „nemzet lelkiismeretének”. Nem csupán az írótársadalom vétkes ebben, az országos politika is, amely meglehetősen ravasz eszközökkel igyekszik a közélet sűrűjétől távol tartani az irodalmi életet.
Bevallom, nem kevés nosztalgiával gondolok azokra az esztendőkre, midőn Illyés Gyula és Németh László, Nagy László és Örkény István, Juhász Ferenc és Sánta Ferenc munkássága jelölte ki azokat az irányokat, amelyek szerint a többnyire béklyóba vert és megalázott nemzet tájékozódhatott. Közéjük tartozott Csoóri Sándor is, aki küzdelmes és tartalmas életében mindig arra törekedett, hogy a magyarság sorsa (a magyarság nagy népi tömegeinek a sorsa) jobb legyen.
A magyar jövő számára (ezt most talán túlságosan is gőgös politikusaink zokon fogják venni) hagyományosan a nemzeti irodalom: Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, tehát mindenütt a magyar irodalom jelölte meg a követendő nemzeti stratégiát. És ez a stratégia mindig társadalmi, kulturális és erkölcsi – mondhatnám így is:”lelki” reformokat kínált és követelt.
Csoóri Sándor mindig a széleskörű és hatékony nemzeti és társadalmi reformok híve volt, és mindenekelőtt a gondolkodó értelmiséget kívánta a reformgondolkodás befogadására és képviseletére, ha kell, a reformok érdekében folytatott eszmei-szellemi küzdelemre felkészíteni, mozgósítani.
Ennek a vállalkozásnak a jegyében, én legalábbis így látom, három fontosabb javaslata volt (és maradt). Az első a hagyományokat érinti, a magyar reformgondolkodás hagyományait, amelyeknek életre keltése valóban nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy a magyar értelmiség a reformok felelős gazdájának tudja magát. Hivatkozott ő a tizenkilencedik század reformgondolkodóira és politikusaira, mindenekelőtt Széchenyi Istvánra, mindazonáltal nagyon is érthető, hogy a magyar reform közvetlen gondolati előzményeit a harmincas évek, illetve a koalíciós korszak népi irodalmában és mozgalmában: Németh Lászlónál, Illyés Gyulánál és Bibó Istvánnál találta meg.
Második javaslata a reformfolyamatok „alulról” történő szervezésének és előmozdításának ügyét érintette. Csoóri jól látta, hogy a magyar társadalom szétesett társadalom, amelynek közéleti viszonyai időnként a teljes szellemi felbomlás tüneteit mutatják. E bomlással, értékválsággal és identitászavarral szemben a társadalomban képződő szellemi és erkölcsi szigeteket szerette volna szembeállítani. Azokat a kisközösségeket, amelyeknek erős belső kohéziója és hiteles kulturális önazonossága van. Ezek a közösségek szigetszerűen vannak jelen a társadalomban, mégis ezek a szigetek erősíthetik meg újra a nagyobb emberi közösségek, végső soron a nemzet összetartozás-tudatát és lehetnek a reformfolyamatok ösztönzői.
Végül Csoóri harmadik javaslata a szűkebben értelmezhető „magunk revíziójára” vonatkozott, arra, hogy minden embernek és természetesen minden értelmiséginek először önmagában kell rendet teremtenie, hogy autonóm személyiségként legyen képes előmozdítani a közösségi vállalkozásokat. Németh Lászlóra emlékeztető program ez, az Emberi színjáték Boda Zoltánja mondja: „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával.” Hivatkozhatnék persze másokra is, hiszen azok a filozófiák, amelyek szerint a működőképes emberi közösségek csakis szabad emberek társulása révén jöhetnek létre, igen nagy szerepet adnak a személyiség autonómiájának.
Csoóri Sándor természetesen nem az individualizmus oly sokat bírált világképét akarta régi jogaiba visszaállítani, ellenkezőleg, az emberiség nagy közös szellemi értékeinek meghódításában látta az egyéni autonómia zálogát. „Korunkban – mondta – a túliparosított lét […] kialakította a tudat iparosítását. Sok a késztermék a politikában is, a politikai gondolkodásban. Sok a vallásos előjelű félelem. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, föltétlenül közelednünk kell az emberiség szellemi és erkölcsi életének hagyományosabb értékeihez. A lelkiismeret, a munka, a gyönyör, az önfeláldozó ösztön, a zsigerek morzeüzenete a személyiség legbelsőbb tartományából való örökös újdonságok. Ha eddig nem létezett nélkülük világ, ezután se létezhet.”
Az emberiség nagy közös szellemi és erkölcsi értékei között tartotta számon a költészetet. A költészet az ő személyes világában közösségi küldetés volt: ahogy egy régi versében írta: „titkos megbízatás”. Megbízatás, amelyet Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre emberi és költői sorsa pecsételt meg. Ez a megbízatás, ahogy Mint titkos megbízatás című vallomásos versében olvasható, a magyar költészet nemzeti küldetése, közösségi küldetése mellett tett hitet.
Végezetül és búcsúzásként ebből a verséből szeretnék idézni néhány sort: „Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn. / Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok. / Hányadik testemet tapossák újra bele / hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban. / S édes hazám földjétől öklendezem. / De érzem s tudom: rám talál majd a szél, / hajammal elszalad s holtak kezét / érintve visszatér újra. / S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben, / mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.”