Hazudj tükröm!

Az európai egységfolyamatok történelme során a felemelő, nagy megállapodások születése mentén nem kevés félreérthető, avagy valóban mosolyra ingerlő intézkedés is történt. Ezek döntő többsége persze valótlan állítások formájában jut el a közvéleményhez, s a bulvársajtó pedig előszeretettel riogat mindenféle oktalansággal.

Bármennyire is Cameron brit ex-miniszterelnököt okoljuk a Brexit fedőnevű kudarcért, azért méltatlan lenne, ha nem emlékeznénk meg Boris Johnson jelenlegi brit külügyminiszterről, aki korábban London főpolgármestere volt, s szinte nyugat-európai klónja Szíjjártó-Tarlós képzeletbeli hóbortos fúziójának. Ám nem ezért terheli súlyos felelősség, hanem azért, mert politikusi pályája előtt újságíró volt, konkrétan a The Daily Telegraph nevű lap brüsszeli tudósítója, s tulajdonképpen az EU lehetséges keleti bővülésének első éveitől (1989) kezdve folyamatosan ontotta a legeszelősebb híradásokat a brit lakosság kábítására, amelyek gyakran világkarriert is befutottak.

Uborkától a disznóvágásig

Egyesek neki róják fel az "uborkaháború" felfújását, ami konkrétan azon az ágon vált legendává, hogy az EU (akkor még EGK) szabályozni merészelte a kereskedelmi forgalomba kerülő uborkák minőségét, ezen belül azok hajlásszögét. Van némi igazság is a pletykákban, de ezek mind eltérítik a valóságot. Konkrétan annyi történt, hogy az iparági szereplők saját érdekükben szabványosították az uborkák paramétereit, majd kijárták, hogy ezeket a normákat az EU vegye a nevére. Ez meg is történt, lévén a girbe-gurba uborkákból kevesebb fér a savanyúságos üvegekbe, márpedig így megnehezül az árak összehasonlítása, azaz torzul a piaci verseny. S bár szinte minden létező termék részese valamilyen EU szabványosításnak, mégis az uborkát pécézték ki, lám, ezek az ütődött brüsszeli bürokraták milyen eszementségekkel foglalkoznak a fontos dolgok helyett.

Magyar viszonylatban is vannak jól rögzült legendák. Ezek egyike, hogy az EU betiltotta a házi disznóvágást, s szerintem ma is vannak olyan falusi házak, ahol esetleg azt gondolják, hogy disznóöléskor valamilyen félillegális dolgot művelnek. Pedig nem. Az EU csupán azt mondta ki, hogy az ellenőrizetlen higiéniai körülmények során előállított hústermékek nem kerülhetnek kereskedelmi, főleg nem határokon átívelő forgalomba. Az viszont kétségtelen, hogy elvárható, az állatok életét még a házaknál is csak fájdalommentesen lehessen elvenni, de ez nem élelmiszeripari, hanem állatvédelmi okokból van.

Az is igaz, hogy a hivatalos vágóhidakra kerülő sertések életük során nem ehetnek moslékot, annak a (kideríthetetlen) higiéniai, illetve állat-egészségügyi kockázatai miatt. Végül is ki vásárolna szívesen a hentesnél olyan kolbászt, amire például az lenne írva, hogy kórházi ételmaradványokon nevelt és tyúkudvaron vágott disznóból származik.

A jövőt kockáztatjuk

Attól tartok, Magyarország sokáig fog bűnhődni a migráns-ügyben rendezett aljas hisztériáért. Nyilvánvaló, mindenkiben van egy bekódolt félelem az idegenektől, de pont azért találták ki a szervezett államot, hogy az ilyesmiket kezelni lehessen. Nyilván senki sem örül a menekülteknek, már csak azért sem, mert iszonyatos dolgoknak kell történni ahhoz, hogy valaki mindent kockáztatva mentse az életét. A menekülteket tehát nem szeretni vagy nem szeretni kell, hanem a menekülthullám okait, illetve az általa keltett problémákat kell kezelni, jobb esetben megszüntetni.

Bűnünk, hogy hagyjuk a kormányunkat végletesen hazudozni. Sőt, még népszavazást is rendezünk abból, vajon mit is gondoljunk az EU kötelező betelepítési kvótájáról. Őszintén sajnálom, hogy hazánkban alig-alig akad olyan ember, újságíró, politikus, közszereplő, aki fel merné vállalni a kézenfekvő igazságot. Az EU-ban ugyanis soha fel sem merült semmilyen "kötelező betelepítési kvóta", még az ötlet szintjén sem. Így aztán egy ordas fikcióról fogunk népszavazni. Ezzel az erővel akár a marslakókhoz való viszonyunkról is szavazhatnák. A legnagyobb probléma viszont az, hogy egy lejárató kampánynak bedőlve tulajdonképpen elidegenítjük magunkat attól a rendszertől, amelyhez tartozásunk hazánk eddigi történelmének legjobb döntése volt: az európai egységtől.

Természetesen nem kötelező az EU tagjának lenni. Mégis, aki csak teheti, befelé törekszik, még a britek is, ha másként nem, hát úgy, hogy a kiválási szándék felmerülése óta azon fáradoznak, miként tudnának valahogyan mégis az EU-ban maradni. Nagy bankok, cégek fontolgatják, hogy Londonból a kontinensre teszik át a székhelyüket. Jogászok ezrei lázasan dolgoznak mentendő a menthetőt. Most derül ki ugyanis, hogy még egy nagy EU tagország is csak addig igazán érdekes a külvilág számára, amíg az EU tagja.

Egy szó mint száz, a magyar jövőt, az utánunk jövők sorsát kockáztatjuk ezzel a mostani felelőtlen tudatlanságunkkal, sőt, tudni nem akarásunkkal. Márpedig még egy jogászbojtár is pillanatok alatt rádöbbenhet, hogy a schengeni határok között legálisan tartózkodók közül (extrém eseteket leszámítva) senkinek a mozgása nem korlátozható, ami fordítva is igaz, vagyis senki számára nem jelölhető ki kényszerlakhely. A menekültek esetében ez azt jelenti, hogy amennyiben megkapják a menekülti, oltalmazotti, stb. státuszt, onnantól fogva legálisan oda költöznek, ahol belátásuk szerint nekik a legjobb. Lehet ezt sokféle módon befolyásolni, a jó szótól kezdve a tényleges befogadórendszer kiépítésén át egyenesen a hívogatásig, de el is lehet zárkózni. Minden tagország szíve joga, miként viszonyul a helyzethez. Ha Magyarország kellemetlen helyként jelenik meg a menekültek számára, akkor egyszerűen nem jönnek ide, és kész. A németek kitárták karjaikat, így a menekültek nagy része nyilván oda megy. Brüsszel senkit nem kényszerít semmilyen befogadásra, bár bizonyos dolgokban megköveteli a jogszabályok betartását.

"Kérelmek" és "dossziék"

A jelenlegi jogi helyzet szerint a schengeni területen belül a menekültek kérelmeinek elbírálását annak az országnak kell elvégeznie, amelyik területére az illetők először beléptek. Ez az úgynevezett dublini rendszer lényege. Nyilvánvaló, egy ilyen rendszer mindaddig működik, amíg csak szórványosan érkeznek menekültek, de összeroppanhat egy jelentősebb nyomás alatt. A görög, az olasz (és a magyar) külső határok át is szakadtak, s tulajdonképpen ellenőrzés nélkül áramlottak be (s onnan tovább) a menekültek, illetve hozzájuk csapódva sajnos rossz szándékú figurák is. A magyar kerítés látszólag eltérítette a menekültek egy részét, azonban ha ezek a szerencsétlenek Németországban esetleg legalizálni tudják a tartózkodásukat, akár másnap simán betelepülhetnének Magyarországra, ha akarnának. Más szavakkal: teljes joggal itt lehetnének minálunk.

Mindazonáltal tévhit, hogy aki menekültként mutatkozva bejut az EU-ba, az itt is maradhat. A látványos bevándorlások képkockáit ugyanis nem kísérik azok a korrekt híradások, amelyek arról szólnának, hogy a kérelmezők majdnem felét bizony visszazsuppolják oda, ahonnan jöttek. Márpedig ez működik, ráadásul egyezményesen, Törökország és jó pár észak-afrikai ország esetében naponta megtörténik.

Amikor egy gát átszakad, akkor persze nehéz úrrá lenni a helyzeten. Észlelve a tényhelyzetet, hogy Görögország, Olaszország és Magyarország esetében akkora volt a migrációs nyomás, hogy a helyi hatóságok szinte az elengedhetetlen regisztrációt sem voltak képesek elvégezni, nemhogy a menekültkérelmek korrekt elbírálását, ezért az Európai Bizottság tavaly nyáron azzal a javaslattal állt elő, hogy az említett országokból (regisztrációval vagy anélkül) tovább állók máshol (jellemzően Németországban) benyújtott kérelmeit ne küldjék vissza (a dublini szabályoknak megfelelően) Görögországba, Olaszországba és Magyarországra, hanem ezek közül 160 ezer KÉRELMET egy kötelező kvóta szerint osszunk szét valamennyi schengeni (!) ország között, hiszen minden abban részes ország az egységes schengeni információs rendszer alapján dolgozik. Ebből jutott volna Magyarországra 1294 DOSSZIÉ, viszont 40 ezer nálunk regisztrált menekült kérelmének elbírálását levették volna a magyar hatóságok válláról. (Az más kérdés, hogy a menekültügyi eljárások, s nem utolsó sorban a hozzájuk tartozó logisztikai, humanitárius intézkedések temérdek pénzbe kerülnek, de finoman szólva is túlzó volt az együttműködésből kibújó országok esetére kilátásba helyezett "szolidaritási hozzájárulás" mértéke.)

Maga az erről szóló EU belügyminiszteri döntés 2015 őszén megszületett, amiből a magyar kormány kivonta magát, sőt, az Európai Bírósághoz fordult. Konkrétan tehát Magyarország tavaly ősz óta kettős kötelezettség-szegési helyzetben van, azaz nem tartja be sem a dublini alapszabályokat (gyakorlatilag minden nálunk beadott kérelmet korrekt vizsgálat nélkül elutasít, illetve nem vállalja a nálunk regisztráltak részéről más országokban benyújtott kérelmek befogadását), sem pedig az ezt kiegészítő adminisztrációs kvótarendszert.

Csellengőknek nincs helyük

A magyar kormány ezek helyett önti a hazugságokat és a gyűlöletet. Gyakorlati oldalról nézve a kerítés árából bőséggel lehetett volna finanszírozni a hatékony határvédelmet, a kemény, de emberséges és korrekt eljárásokat. Normál esetben egy schengeni határország köteles a hozzá belépő menekülteket, bevándorlókat regisztrálni, s kétségtelen, a hozzá kerülő kérelmek elbírálásig akár emberhez méltó körülményeket is biztosíthat az érintetteknek.

Ez utóbbiak hiányában a menekültek nyilván továbbállnak, joguk van hozzá, ám ha az eljárások során nem állnak az eljáró hatóságok rendelkezésére, azok az esetek rendre kiutasításba torkollanak. Sokan persze korábban ki tudták kerülni a regisztrációt is (az EU intézkedései folytán ezt ma már nem lehet), illetve semmilyen tartózkodási jogcím iránt nem folyamodtak. Ezeket a csellengőket a tagországok hatóságai gyakorlatilag az utolsó szálig beazonosítják, s mivel megtehették volna a helyzetük tisztázását, ám mégis elhanyagolták, ki is toloncolják őket.

Egy szó mint száz: aki illegálisan (irregulárisan) lép az EU (schengeni) területére, az előtt csak két út nyílik. Vagy be tudja bizonyítani, hogy jogosan kér menedéket, vagy kitoloncolják. Aki bármilyen módon legalizálni tudja a tartózkodását, az Schengenen belül szabadon mozoghat, leszámítva azokat a korlátozó eseteket, amikor a kérelemben eljáró ország valamilyen oknál fogva kijelöli az illető(k) tartózkodási helyét. Ez utóbbi azonban kinek-kinek a saját országán belül lehet, azaz senkinek nincs joga egy szuverén országba, így Magyarországra sem bárkit is "kényszer-betelepíteni". Amíg az EU alapokmányai a mai formájukban állnak, addig Orbán hiába tartja maga előtt egyféle görbetükörként a megtévesztett hazai közvéleményt, ez így is lesz.

Renzi igazsága

Az EU-t Keletről és Délről érő drámai menekült-hullámot egy év leforgása alatt sikerült jelentősen mérsékelni, illetve a különböző erőfeszítések nyomán a bejutottak kezelése is lassan normál működésre vált. A feszültségek lassú oldódásában sajnos nem vállat szerepet a magyar kormány, ellenkezőleg, Orbánék folyamatosan akadályozzák a közös döntéshozatalt, s a magyar hatóságok magatartása szinte minden emberi normának ellentmond.

Ahogy Renzi olasz miniszterelnök egyszer már figyelmeztetett: a szolidaritás nem egyirányú utca. Abban sajnos alighanem igaza lehet Orbán Viktornak, hogy ő még mindig a trónon ül majd, amikor Renzi már történelem lesz. De abban már kevésbé bízhat, hogy a tehetősebb országok kormányfői egyszer majd megfeledkeznek Renzi igazságáról.