Teszt a lelke mindennek

Publikálás dátuma
2016.09.17. 09:28
Az Eb-re készülő válogatottnál is alkalmazták az erőnléti teszteket FORRÁS: MLSZ/FACEBOOK
Túl vagyunk a FIFA ranglistán a 135. helyen szereplő 50 ezer lakosú – Egernél vagy Budafoknál is kisebb – Feröer-szigetek elleni VB selejtezőn. BerndStorck szövetségi kapitány már a mérkőzést megelőző felkészítés során sem volt boldog, mint ahogyan utána sem. Mert mint nyilatkozta: "Drámai a helyzet, ugyanis a válogatottnál bevezetett felmérések eredményei azt jelezték, hogy az EB után bizony a játékosok erőnléte „enyhén szólva” nem ideális".

A focisták erőnlétét folyamatosan fent kell tartani. Ez a klubok feladata volna. Megjegyzem, a legtöbb NB I-es klubnál a külföldön nem nagyon kapós, nem túl jó képességű "légiós" edzők dolgoznak. Úgy tűnik, a helyzet így is változatlan, ennyire a magyar edzők is képesek volnának. Miért várja el tehát akárki is a válogatottól a sikereket, ha a klubok nincsenek a nemzetközi porondon? Így nem meglepő, hogy korábban nem sikerült nagy tornára kijutni.

Tesztelni kell az erőnlétet

Emlékszem, hogy Bernd Storck a norvég-magyar pótselejtező előtt lecserélte a válogatott mellett dolgozó magyar stábot saját segítőire. Felmérte a válogatott erőnlétét, és annak alapján ő hozta megfelelő fizikai állapotba a játékosokat a klubok helyett. Meg is lett az eredménye. Most is volt ideje a felkészülésre, mert az MLSZ kérésére a bajnokságot is megszakította két hétre, a VB selejtezőre való tekintettel.

Bernd Storck az általa alkalmazott játékos-felmérésre azt mondta, hogy Németországban több mint 10 éve eredményesen használják, de itt Magyarországon nem alkalmazzák, pedig ismerik. Engem egyáltalán nem lepett meg ez a kijelentése, hiszen a Németországban alkalmazott felmérést Magyarországon már több mint 20 éve, az 1996-os atlantai olimpiát megelőzően is alkalmazták, az általam kidolgozott módon. Dunai Antal szövetségi kapitány felhasználta a mérési eredményeket, és ezután az 5 európai csapat között kijutottunk az olimpiára. Azóta sem.

A teszt alapjait egyébként a vezetésem alatt álló öttusa válogatottnál nem 20, hanem 30 évvel ezelőtt Dr. Gótzy Gyula főorvossal dolgoztuk ki. A tesztnek két lényeges eleme volt és van. Az egyik a játékos aktuális erőnlétére és az azzal kapcsolatos terhelhetőségre ad választ. Ezt alkalmazta helyesen Bernd Storck is. A másik része állóképesség és gyorsasági teszt, amelyek egymást kompenzálva (egy amerikai futótáblázat alkalmazásával) abszolút rangsort állapítanak meg a játékosok között. A tesztnek ez a része a kiválasztásnál bír nagy jelentőséggel. Az élettani mutatókra tekintettel meghatározza a játékos fizikai alkalmasságát. Aki a meghatározott minimum szintet nem éri el, az menjen el az amatőr labdarúgásba sportolni.

Már Atlanta előtt is

Az ügy pikantériája, hogy az 1996-os atlantai felmérésben Dárdai Pál is részt vett, aki a kialakult ranglistán az első három legjobb között volt. Lehet, hogy tapasztalatai alapján ő vitte el, és vezette be Németországban ezt a tesztet? Büszke lennék, ha ez bebizonyosodna.

Az elmúlt években számtalanszor megpróbáltam a hazai focit is erre (német?) az útra terelni, de nem sikerült. Talán azért, mert a belterjes magyar fociban én kívülálló voltam. Talán, mert nem is értették, hogy miről szól a történet. Az MLSZ-szel is többször tárgyaltam a bevezetés érdekében, 2013 tavaszán eljutottam odáig, hogy Gelei Imre, az edzőbizottság elnöke, és Szabó Tamás, a Double Pass képviselője kiadtak egy közös írásos nyilatkozatot, amely szerint feltétlenül szükséges egy egyszerű, egységes fizikai teszt bevezetése a labdarúgásban (iskolákban, akadémiákban, stb.). Az EMMI is egy darabig támogatta az ügyet, de aztán érdemben nem valósult meg semmi. Ennek okairól most nem írok, de megtalálható a „Miért nem volt Rióban a magyar foci” című NS írásomban.

Úgy gondolom, ha már Bernd Storck is mondja, hogy egységesen mérni kell, akkor talán most történik valami, amit az MLSZ is megért, és lépni fog. A magyar foci ugyanis továbbra sem teljesít. Persze nem mindegy, hogy mit és hogyan, és vajon működőképes lesz-e.

A történethez még hozzátartozik, hogy Bernd Storck eredetileg a magyar utánpótlás nevelés átalakítására kapott felkérést. Amikor idejött, 2015. április 17-én írtam neki egy e-mailt, amelyben részletesen tájékoztattam a magyarországi játékosok fizikai állapotáról. Javasoltam a konkrét teszt bevezetését, és jeleztem az akadémiák rendszerével kapcsolatos összefüggéseket. Udvarias választ kaptam, miszerint nagyon elfoglalt. Aztán teszt nélkül ment el az U20-as válogatott szövetségi kapitányaként Új-Zélandra. Akkor még valószínűleg nem gondolta, hogy tesztelni kellene a játékosokat. Amikor hazajött, kritikán alulinak minősítette a játékosok erőnlétét, akik panaszkodtak, izomsérüléseket szenvedtek, nem bírták a tempót és mentális problémáik is voltak. „Nincs hátország”- mondta akkor (2016. április 8, NS) Egyetértek.

Secondhand sztárokkal

Jó volna, ha az illetékesek is egyetértenének ezzel. Megismétlem: ha egy német mondja, akkor talán van esély. A hátországot meg kell teremteni! Remélem Bernd Storck is olvassa ezeket a sorokat, belátja, hogy jelentős szemléletváltás nélkül kódolva van a további eredménytelenség. Szurkolok neki!

A magyar edzői kar megújulása az elmúlt években késik. A szövetségi kapitány egyelőre rájuk nem számíthat, de mint láttuk, nem számíthat a közepes képességű német és más külföldi edzőkre sem. Ők itt, a helyi bajnokságban, egymás között elvannak. A fele jól szerepel, aki pedig alul van a tabellán, megbukik. Vásárolnak majd egymástól, vagy külföldről, „secondhand” játékosokat, akik még mindig jobbak a hazai fiataloknál. Néhány külföldi edzőt majd (már meg is kezdődött) beépítenek a hazai akadémiai rendszerbe. Tévedés azt gondolni, hogy azért, mert egy edző külföldi (és olyan nagy „ász”) „helyismeret” nélkül megoldja a problémákat. Szerintem még hosszú távon sem.

Kedves Bernd Storck! Talán még egyszer el kellene olvasnia a 2015. április 17-én önnek küldött, korábban említett e-mailemet. Az abban leírt gondolatok ma is érvényesek, így például az is, hogy mindig van egy igazi ok, ami a probléma eredője. Mindenki ismeri azt az egyszerű mondatot: „Olyan fáradt vagyok, hogy alig látok!”. Ilyenkor természetes, hogy megváltozik a játékos térlátása, a technikai feladatokat hibásan oldja meg, reakcióideje, rajtsebessége romlik, és elveszti a párharcokat is.

A mai totális futball fizikai erőnlét nélkül nem létezik. Ezen túlmenően állítom, hogy olyan javaslatokat tartalmazott a levelem, amelyek figyelemre méltóak, és megítélésem szerint a magyar futball eredményessége érdekében, az ön módszerét kiegészítve, szükségesek is.

Az egész magyar futball közegét, lehetőségeit, gondolkodásmódját jobban ismerem, mint ön. Úgy gondolom, hogy ez az ügy megérne egy személyes találkozást. Amihez én a magyar sportban eddig belekezdtem, mindig sikeres volt.

Ezen a téren szívesen lennék szerény, de nincs mire!

Lehoczky nyilvános születésnapja

Publikálás dátuma
2016.09.17. 09:21
A társulat tagjai köszöntötték Lehoczky Zsuzsát, jobbján Bodrogi Gyula FOTÓK: KÁLLAI-TÓTH ANETT

Lehoczky Zsuzsa nyolcvanévesen is szédítő. Illetve már picivel el is múlt, mert júliusban volt annyi, de hát olyankor nyári szünetet tart a Budapesti Operettszínház, ahol bizony már 1962 óta tag, és jó ideje örökös tag. Nyáron zárt körben megünnepelték a szép jubileumot, de most sajátos évadnyitóként a Mágnás Miskát adták az ő jutalomjátékaként, és nyilvános születésnapi megkoronázásaként. Ziccerszerepet játszik benne, amit tovább zicceresítettek a számára, a sok rátarti és hülye arisztokrata között egy felvágott nyelvű, természetes nagymamát ad, aki még mindig habzsolja az életet, az idétlen urizálás helyett pedig szót ért a fiatalokkal, és esze ágában sincs azt gondolni, hogy szentségtörés, ha egy mérnök szerelmes egy arisztokrata lányba. Amúgy pedig kleptomániás, hát istenem, ilyen nyársat nyelt közegben neki is szórakoztatnia kell valamivel magát.

Lehoczky persze pontosan tudja, hogyan kell egy sztárnak színpadra lépnie. Hangja már hallatszik a színfalak mögül, és ebben a hangban telivérség, életöröm, némi élvetegség meg gúny is van, fitymálkodva jelezve, hogy nagyjából pök arra a közegre, amiben léteznie kell, erre a nagyképűsködő, gazdagságára és nemesi kutyabőrére beképzelt önfényező világra, ő juszt is jól érzi magát benne. Azért mint a primadonnák, abszolút középen, az elmaradhatatlan operettlépcső legtetejére érkezik, mutatós nagyestélyiben, ami csipetnyit bohócosan tiritarka, de közben fölöttébb méltósággal, kimondottan nőiesen hordja. Szerényen, de mégis kihívóan mosolyog. Jelzi, hogy megjelent valaki, aki tud olyan előkelő lenni itt, mint bárki, de közben kissé paródiát is csinál ebből az egész mihaszna, túlzottan is díszes kompániából. Egy perc leforgása alatt elénk tár egy igen markáns figurát, és ennyi idő alatt azt is bőven megmutatja, hogy fajsúlyos, nagy színész áll a színpadon. Ezt az operettbe nagyon is való, kis ripacskodástól sem mentes, mégis méltósággal teli bejövetelt, nem tudom, hogy bárki is utána csinálná-e magyar deszkákon. Akkora vastapsot kap rá, hogy szinte leszakad a csillár. Persze őt vártuk ma este leginkább, de rögvest rá is szolgál arra, amiért annyira vártuk.

A régi primadonna iskolából az utolsó mohikán. A színház másik Kossuth-díjasa, Oszvald Marika társ utolsó mohikán, de ő nem a nagyasszony, a díva fajtájából, hanem ő az örök gyerkőc, aki még mindig akrobatikus kunsztokra ragadtatja magát, változatlanul bőrébe nem férő, imádni való rosszcsont, míg Lehoczky, bár nála is túlsúlyban voltak a szubrett szerepek, a csodálni való nő, aki annak a típusnak a megtestesítője, akinek pezsgőt kell inni a cipőjéből.

Nem végzett főiskolát, de néhány évesen már Mustármagot adta a Szentivánéji álomban, a Szegedi Nemzeti Színházban. Később kiragyog a balettkarból. A főrendezőnek kinevezett Sarlós Gábor átcsábítja szubrettnek Kaposvárra. Ahol olyan nagyságtól, a pesti Nemzeti egykori igazgatójától, tanulhatja a mesterséget, mint Németh Antal, akit a pálya peremére szorítottak. Majd Lehoczky visszamegy Szegedre, és a Bál a Savoybantól a Csárdáskirálynőig, A mosoly országától a Viktóriáig, nagy elánnal végig szubretteskedi az operetteket, sőt még a Koldusoperában is Lucy Domján Edit Pollyja mellett. Hamar elmegy az országos híre, hogy milyen jó. Az Operettszínházba hívják. Nem hatódik ettől meg annyira, hogy fiatalos önbizalommal teli pimaszsággal kapásból ne alkudja föl a kezdő fizetését. Nem ültetik a kispadon. Rögtön a legnagyobbakkal játszik, Latabár Kálmánnal, Rátonyi Róberttel, Németh Marikával, Feleki Kamillal és persze Honthy Hannával, akiről az a hír járja, hogy többeket szinte lesöpört a deszkákról, de Lehoczky annyira tetszett neki, hogy örökbe akarta fogadni. A nagy legenda a My Fair Ladyból Eliza szerepe, a színészóriás, Básti Lajos oldalán. Ez volt nálunk az első nyugati típusú musical produkció, műsorról szinte levehetetlenül, hosszú ideig maradt repertoáron.

Igen nagy sztár lett. Amit csak növelt, hogy a méltán népszerű, klasszis labdarúgóhoz, Tichy Lajoshoz ment feleségül. Amíg el nem váltak, közkedvelt álompárnak számítottak.

Lehoczky lépést tudott tartani a korral. Bár a zenés műfaj kétségkívül igényel bizonyos kliséket, nem merevedett bele a saját eszközeibe. Fanyar humora, intenzív öniróniája, és kiadós életismerete megóvta ettől. Nem akart lecövekelni, és a súgólyuk előtt énekelni. Nem csak a lába virgonc még mindig, bizonyos táncfigurákban, a szelleme is friss. Miközben tud apatikus lenni, holtfáradt, elkeseredett. De ezt csak civilben engedi meg magának, a színpadon bámulatos koncentrációval kivirul. Mesterien odatesz egy-egy poént, ha kell egészen fenséges jelenségnek mutatkozik, míg máskor komédiázik, ahogy csak belefér. Könnyedségekbe is mélységeket lop. A tragikus színek sem idegenek tőle. Az Alföldi Róbert által rendezett Kabaréban például az idős Schneider kisasszonyt adta, aki vészkorszakban nem mer megházasodni a hozzáillő zöldségessel, mert az zsidó. De simán beilleszkedett a Menyasszonytánc című klezmer musicalbe éppúgy, mint Parti Nagy Lajos Ibusár című darabjának operettszínházi verziójába, amit ráadásul gyors öltözésekkel is tetéztek, mert Anyuskaként szegény asszonyt, Leopold főhercegnéként pompázatos nőt kellett alakítania.

A nyilvános születésnapján királynőként ünnepelték. A Mágnás Miska előadása a második részben bizonyos időre félbeszakadt, és a teátrum színe-java, egy-egy strófával, és száll vörös rózsával, énekelve érkezett hozzá a színpadra, hogy aztán, ahogy ez egy primadonnának dukál, leboruljanak a lába elé. Láthatóan meghatódott, de nem akarta, hogy érzelgőssé váljon az este, remek pikírt megjegyzéseket rögtönzött. Aztán, amikor az előadás végén, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyetteseként, bejött Hegedűs D. Géza, és neki, akinek nincs diplomája, egész eddigi pályája elismeréseként átnyújtott egyet, akkor rövid időre eltört a mécses, majd újabb szellemes megjegyzés következett.

Hogy utána milyen hosszas állva vastapsolással és üdvrivalgással folytatódott az este, azt nehéz leírni, de ez már szólt a színészeket felszabadultan játszani engedő Verebes István rendezésének, a Marcsaként és Miskaként brillírozó Peller Annának, Peller Károlynak, a Pixiként, Mixiként kedvesen marháskodó Csere Lászlónak, Kocsis Dénesnek, és a többieknek, például Kalocsai Zsuzsának, Lévai Enikőnek, Faragó Andrásnak, az egész társulatnak. Méltó módon, hatásosan, de szívvel ünnepeltek meg egy nagy színésznőt, aki végül azt mondta, hogy a hetvenedik születésnapján megígérte, hogy színpadon lesz a nyolcvanadikon is. És ugyan bizarrnak tartja, hogy most megígérje a kilencvenediket is, de a lánya kedvéért megteszi. Így legyen!!!



Szerző

In memoriam Csoóri Sándor

Publikálás dátuma
2016.09.17. 09:14
Fotó: Népszava

Utoljára Mezei András temetésén láttam, először 1953-ban az Írószövetségben: „Keringek gyűlő gondjaim között/ mint ártatlan túsz, bezárt vak veremben”. Mint „fiatal”, azaz nem egészen egyenrangú író elsőként beszélt a parasztság szenvedéseiről.

A két találkozás között negyvenkét év telt el, hol Budapesten, hol Párizsban beszélgettünk, ő mutatott be Göncz Árpádnak. A rendszerváltás előtt elképzelni se tudtam, hogy ő „viszi be a hátán” az MDF-et a parlamentbe, még kevésbé, hogy megírja, majd megbánja a Nappali holdat.

Az MDF-et később se bánta meg, nem is volt miért, a Nappali holdról négyszemközt elmondta, hogy tévedett, szégyelli. Vigasztaltam: amit a zsidóság politikai szerepéről írt, több volt mint tévedés és méltatlan hozzá, de még így is akadt a szövegben egy igazság morzsa, a „habverős különítményekről”, azaz a minden oldalt elöntő politikai hisztériáról.

Rövidre zárva: Csoóri Sándor sem akkor, sem előtte, sem utána nem volt antiszemita. Ezt nem zsidó barátaival (akik közé magamat sorolom) kell alátámasztani, hanem egész életével, habitusával, írásaival. Csoóri a politikába tévedt költő volt. A rendszerváltás előtt és alatt a helyén, de a következő két évtizedben súlyos szereptévesztésben – amit ugyancsak megbánt.

Tévedésében természetesen – és ismét csak minden oldalon – sokan osztoztak. Bocsánatos bűn, amit a máig is reménytelenül torz magyar társadalomfejlődés ment és magyaráz. Egyrészt válsághelyzetekben, az elnyomatás hosszú századai alatt a közéleti gondolkodás és cselekvésképesség hiánya. A költők, írók, mindenféle lateinerek mások helyett szóltak bele olyan prózai kérdésekbe, mint az utak állapota, a birtokviszonyok, vagy a munkabér. Másrészt a 20. század első felét megfertőzte a ma már alig érthető, mesterségesen szított urbánus-népies ellentét, amelyből csak a legnagyobbak maradtak ki – ők is sebeket szerezve.

Csoóri Sándor úgy érezte, kötelessége ebben a vitában is oldalt választani. A társadalom mélyrétegeiből jött, azt hitte szolgál, ha félig-meddig a politikában marad. Önzetlenül és tisztességesen tette, de szövetségesei nem így viszonozták. Ő volt a Magyarok Világszövetségének első és egyetlen elnöke, aki megpróbált életet lehelni, ebbe a politikai tákolmányba. Belebukott. Elvállalta egy sokfelé nyitott folyóirat szerkesztését, de mozgástere egyre szűkült, majd megszűnt. Hitt a plebejus jelszavakat skandáló „polgári” ifjaknak egészen addig, amíg Petőfitől Wass Albertig jutottak.

Élete végére csak a keserű tudat maradt, hogy visszaéltek nevével, művével, hogy a szó intellektuális-erkölcsi értelmében magára hagyták. Tavaly még reméltem, hogy ’56 hatvanadik évfordulóján eszmét cserélhetünk; az év elejére kiderült, nincs remény.

Temetés előtt túl korai arról elmélkedni, milyen méretű volt kortársai között. Annál is inkább, mert több műfajjal próbálkozott: a költészet mellett esszék és forgatókönyvek szerzője. Gyakran emlegette, szerencsésnek tartja azokat, akik a nyugati nyelvekben és kulturális közegben megmerülhettek. Neki, mert vállalta csak a Lajtán-inneni valóság maradt.

Ez formálta, ezt próbálta a maga szerény eszközeivel alakítani.