Utoljára Mezei András temetésén láttam, először 1953-ban az Írószövetségben: „Keringek gyűlő gondjaim között/ mint ártatlan túsz, bezárt vak veremben”. Mint „fiatal”, azaz nem egészen egyenrangú író elsőként beszélt a parasztság szenvedéseiről.
A két találkozás között negyvenkét év telt el, hol Budapesten, hol Párizsban beszélgettünk, ő mutatott be Göncz Árpádnak. A rendszerváltás előtt elképzelni se tudtam, hogy ő „viszi be a hátán” az MDF-et a parlamentbe, még kevésbé, hogy megírja, majd megbánja a Nappali holdat.
Az MDF-et később se bánta meg, nem is volt miért, a Nappali holdról négyszemközt elmondta, hogy tévedett, szégyelli. Vigasztaltam: amit a zsidóság politikai szerepéről írt, több volt mint tévedés és méltatlan hozzá, de még így is akadt a szövegben egy igazság morzsa, a „habverős különítményekről”, azaz a minden oldalt elöntő politikai hisztériáról.
Rövidre zárva: Csoóri Sándor sem akkor, sem előtte, sem utána nem volt antiszemita. Ezt nem zsidó barátaival (akik közé magamat sorolom) kell alátámasztani, hanem egész életével, habitusával, írásaival. Csoóri a politikába tévedt költő volt. A rendszerváltás előtt és alatt a helyén, de a következő két évtizedben súlyos szereptévesztésben – amit ugyancsak megbánt.
Tévedésében természetesen – és ismét csak minden oldalon – sokan osztoztak. Bocsánatos bűn, amit a máig is reménytelenül torz magyar társadalomfejlődés ment és magyaráz. Egyrészt válsághelyzetekben, az elnyomatás hosszú századai alatt a közéleti gondolkodás és cselekvésképesség hiánya. A költők, írók, mindenféle lateinerek mások helyett szóltak bele olyan prózai kérdésekbe, mint az utak állapota, a birtokviszonyok, vagy a munkabér. Másrészt a 20. század első felét megfertőzte a ma már alig érthető, mesterségesen szított urbánus-népies ellentét, amelyből csak a legnagyobbak maradtak ki – ők is sebeket szerezve.
Csoóri Sándor úgy érezte, kötelessége ebben a vitában is oldalt választani. A társadalom mélyrétegeiből jött, azt hitte szolgál, ha félig-meddig a politikában marad. Önzetlenül és tisztességesen tette, de szövetségesei nem így viszonozták. Ő volt a Magyarok Világszövetségének első és egyetlen elnöke, aki megpróbált életet lehelni, ebbe a politikai tákolmányba. Belebukott. Elvállalta egy sokfelé nyitott folyóirat szerkesztését, de mozgástere egyre szűkült, majd megszűnt. Hitt a plebejus jelszavakat skandáló „polgári” ifjaknak egészen addig, amíg Petőfitől Wass Albertig jutottak.
Élete végére csak a keserű tudat maradt, hogy visszaéltek nevével, művével, hogy a szó intellektuális-erkölcsi értelmében magára hagyták. Tavaly még reméltem, hogy ’56 hatvanadik évfordulóján eszmét cserélhetünk; az év elejére kiderült, nincs remény.
Temetés előtt túl korai arról elmélkedni, milyen méretű volt kortársai között. Annál is inkább, mert több műfajjal próbálkozott: a költészet mellett esszék és forgatókönyvek szerzője. Gyakran emlegette, szerencsésnek tartja azokat, akik a nyugati nyelvekben és kulturális közegben megmerülhettek. Neki, mert vállalta csak a Lajtán-inneni valóság maradt.
Ez formálta, ezt próbálta a maga szerény eszközeivel alakítani.
