Előfizetés

In memoriam Csoóri Sándor

Márton László
Publikálás dátuma
2016.09.17. 09:14
Fotó: Népszava

Utoljára Mezei András temetésén láttam, először 1953-ban az Írószövetségben: „Keringek gyűlő gondjaim között/ mint ártatlan túsz, bezárt vak veremben”. Mint „fiatal”, azaz nem egészen egyenrangú író elsőként beszélt a parasztság szenvedéseiről.

A két találkozás között negyvenkét év telt el, hol Budapesten, hol Párizsban beszélgettünk, ő mutatott be Göncz Árpádnak. A rendszerváltás előtt elképzelni se tudtam, hogy ő „viszi be a hátán” az MDF-et a parlamentbe, még kevésbé, hogy megírja, majd megbánja a Nappali holdat.

Az MDF-et később se bánta meg, nem is volt miért, a Nappali holdról négyszemközt elmondta, hogy tévedett, szégyelli. Vigasztaltam: amit a zsidóság politikai szerepéről írt, több volt mint tévedés és méltatlan hozzá, de még így is akadt a szövegben egy igazság morzsa, a „habverős különítményekről”, azaz a minden oldalt elöntő politikai hisztériáról.

Rövidre zárva: Csoóri Sándor sem akkor, sem előtte, sem utána nem volt antiszemita. Ezt nem zsidó barátaival (akik közé magamat sorolom) kell alátámasztani, hanem egész életével, habitusával, írásaival. Csoóri a politikába tévedt költő volt. A rendszerváltás előtt és alatt a helyén, de a következő két évtizedben súlyos szereptévesztésben – amit ugyancsak megbánt.

Tévedésében természetesen – és ismét csak minden oldalon – sokan osztoztak. Bocsánatos bűn, amit a máig is reménytelenül torz magyar társadalomfejlődés ment és magyaráz. Egyrészt válsághelyzetekben, az elnyomatás hosszú századai alatt a közéleti gondolkodás és cselekvésképesség hiánya. A költők, írók, mindenféle lateinerek mások helyett szóltak bele olyan prózai kérdésekbe, mint az utak állapota, a birtokviszonyok, vagy a munkabér. Másrészt a 20. század első felét megfertőzte a ma már alig érthető, mesterségesen szított urbánus-népies ellentét, amelyből csak a legnagyobbak maradtak ki – ők is sebeket szerezve.

Csoóri Sándor úgy érezte, kötelessége ebben a vitában is oldalt választani. A társadalom mélyrétegeiből jött, azt hitte szolgál, ha félig-meddig a politikában marad. Önzetlenül és tisztességesen tette, de szövetségesei nem így viszonozták. Ő volt a Magyarok Világszövetségének első és egyetlen elnöke, aki megpróbált életet lehelni, ebbe a politikai tákolmányba. Belebukott. Elvállalta egy sokfelé nyitott folyóirat szerkesztését, de mozgástere egyre szűkült, majd megszűnt. Hitt a plebejus jelszavakat skandáló „polgári” ifjaknak egészen addig, amíg Petőfitől Wass Albertig jutottak.

Élete végére csak a keserű tudat maradt, hogy visszaéltek nevével, művével, hogy a szó intellektuális-erkölcsi értelmében magára hagyták. Tavaly még reméltem, hogy ’56 hatvanadik évfordulóján eszmét cserélhetünk; az év elejére kiderült, nincs remény.

Temetés előtt túl korai arról elmélkedni, milyen méretű volt kortársai között. Annál is inkább, mert több műfajjal próbálkozott: a költészet mellett esszék és forgatókönyvek szerzője. Gyakran emlegette, szerencsésnek tartja azokat, akik a nyugati nyelvekben és kulturális közegben megmerülhettek. Neki, mert vállalta csak a Lajtán-inneni valóság maradt.

Ez formálta, ezt próbálta a maga szerény eszközeivel alakítani.

Kereszt a lépcsőn

Szüdi János
Publikálás dátuma
2016.09.17. 09:07
Az a bizonyos „megbecstelenített” lovagkereszt FOTÓ: NÉPSZAVA
"Végigpásztázva az elmúlt 25 év listáit, felesleges volna tagadni, hogy minden kormány elsősorban vagy kizárólag a hozzá közel álló tudósokat, művészeket, újságírókat részesítette elismerésben. Nem vitás, hogy a baloldali-liberális kormányok jobban törekedtek a procedúra átláthatóbbá tételére, az elfogulatlanság látszatának fenntartására és a szakmai szempontok figyelembe vételére, míg a jobboldali kabinetek – a szakmai teljesítményt afféle bolsevista trükként kezelve – nyíltan saját klienseiket jutalmazták állami díjakkal. (...) Ennek tudható be, hogy a díjak amúgy is kérdéses presztízse a nulla felé tart. Ami pedig az újságírók hatalom általi kitüntetését illeti, sokszorosan igazak G. B. Shaw szavai: „Kitüntetést visszaadni nem lehet. Úgy kell élni, hogy ne adjanak!” [Vásárhelyi Mária: Különvélemény lovagkeresztügyben, 168. Óra]"

Látványos dolog a kitüntetést visszaküldeni, lerakni az Országház lépcsőjére, vízbe dobni, megtaposni. Látványos és esetleg hasznos is, ha valakinek lényeges, hogy rövidebb-hosszabb cikk, vagy néhány másodpercnyi híradókép jelenjen meg róla. Érdemes azonban e döntés meghozatalánál mérlegelni, hogy kitüntetés és kitüntetés között lényeges a különbség, attól függően, mikor kapta azt valaki. Persze, minden állami kitüntetést körülleng a gyanú árnyéka, hiszen az odaítélés előkészítésének egész folyamata az államapparátuson belül folyik, az odaítélésről politikusok döntenek, a díjazottak kiválasztásában, megítélésében nincs szerepe az érintett szakmának.

Miután a kitüntetési listák nyilvánosak, megjelentek a Magyar Közlönyben, elérhetőek a jogtárban, bárki megnézheti, hogy az egyes kormányzati kurzusokban mennyire érvényesült a politikai hovatartozás, hányan kaptak kitüntetést azok közül, akik nem, vagy kevésbé voltak arra méltóak. Összevethetők a listák abból a szempontból is, melyik kormányzat idején kaptak több, vagy kaptak kevesebb állami elismerést a köztudottan másik oldalhoz tartozók. Igaz, ez az összevetés erősen szubjektív, de gondolkodásra késztető. Tény viszont, hogy az elmúlt huszonhat évben változtak a javaslattevők, az adományozók A lényeg mégis az, hogy 2011-ben megváltozott az ország alaptörvénye [kisbetűvel írva, mivel a jogrendszer alapját képező törvényre utal], benne az ország elnevezése. Megváltozott a kitüntetések odaítélésének törvényi alapja is. Így bátran kijelenthető, hogy a kitüntetettek akkor sem tartoznak egy csokorba, ha az eltérő időszakokban adományozott kitüntetések elnevezése azonos.

A köztársasági elnök szerepe

Az legmagasabb állami kitüntetéseket mindig a hivatalban lévő köztársasági elnök adományozza, a mindenkori miniszterelnök előterjesztése alapján. Nyilván a miniszterelnök személye meghatározó. Kézenfekvő kérdés: köteles-e teljesíteni a köztársasági elnök a miniszterelnök javaslatát? Az Alkotmány egykori rendelkezései nem voltak egyértelműek: a köztársasági elnök adományozza a törvényben meghatározott címeket, érdemrendeket, kitüntetéseket. Az adományozással kapcsolatos jogköre gyakorlásához azonban a miniszterelnök ellenjegyzése szükséges.

E szabály nyelvtani értelmezéséből az következne, hogy a köztársasági elnök szerepe formális, köteles teljesíteni a miniszterelnök kérését. A köztársaság elnöki jogkör valóságos tartalmának feltárása akkor vált aktuálissá, amikor a köztársasági elnök 2007-ben megtagadta annak a miniszterelnöki kérelemnek a teljesítését, amely egy korábbi miniszterelnök kitüntetéséről szólt. A köztársasági elnök indokolása szerint a „felterjesztett személy” nem méltó az állami kitüntetésre. A köztársasági elnök alkotmányértelmezésre benyújtott indítványa alapján, ugyanebben az évben az Alkotmánybíróság kimondta: a köztársasági elnök nem jogosult ugyan olyan személy kitüntetésére, aki nem szerepel a miniszterelnök előterjesztésében, joga van viszont mérlegelni a megküldött miniszterelnöki előterjesztésben foglaltakat. "A köztársasági elnöknek az Alkotmányban meghatározott kitüntetés-adományozási hatásköre tartalmi, érdemi döntési jogot foglal magában, amely a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének érvényre juttatásán, illetve az alkotmányos értékrendet sértő előterjesztések elfogadásának megtagadásán keresztül fejeződik ki.

A Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjébe ütköző kitüntetési előterjesztés kapcsán a köztársasági elnök joga, hogy - indokai közlésével - az előterjesztést ne írja alá, a kitüntetés adományozását megtagadja. A kitüntetés-adományozás, illetve -viselés engedélyezésének megtagadása ebben az esetben a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének a védelmét szolgálja."

A Fidesz az Alkotmánybíróságnak ezt a döntését elfogadhatónak tartotta. Ezért az Alaptörvény - amelyik szintén tartalmazza a köztársasági elnöknek azt a jogát, hogy törvényben meghatározott kitüntetéseket, díjakat és címeket adományozzon, a miniszterelnöki ellenjegyzés mellett - kiegészült azzal a rendelkezéssel, miszerint a köztársasági elnök a miniszterelnöki előterjesztés teljesítését megtagadja, ha az az Alaptörvény értékrendjét sértené.

Értékrendek közötti különbség

Van-e különbség a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje és az Alaptörvény értékrendje között? A törvényi preambulum utal arra, miért is alkotta meg az adott törvényt az Országgyűlés. 1989-ben az Alkotmány újraszövegezésekor a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam felépítése volt a megfogalmazott cél, az alkotmányos értékrend. Az Alaptörvénynek nincs preambuluma. Van viszont Nemzeti Hitvallás című fejezete, amelynek legkézzelfoghatóbb rendelkezése a történeti alkotmány vívmányainak és a Szent Koronának a tisztelete. Ez az Alaptörvény értékrendje. Van különbség!Nem csoda, hogy 2012. január 1-jén a nemcsak az Alaptörvény, hanem egy új kitüntetési rend is hatályba lépett.

A Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló 1991. évi XXXI. törvény rendelkezései alapján a nemzet szolgálatában, az ország fejlődésének elősegítésében, a haza érdekeinek előmozdításában, az egyetemes emberi értékek gyarapításában kifejtett kimagasló, példamutató tevékenység elismerésére a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrendet és a Magyar Köztársasági Érdemkeresztet adományozhatta. A Magyar Köztársasági Érdemrend fokozatai: nagykereszt a lánccal, nagykereszt, középkereszt a csillaggal, középkereszt, tisztikereszt, lovagkereszt. A hazafias helytállással példát mutató, a magyar függetlenséget szolgáló, a társadalmi párbeszéd, a társadalmi béke, a nemzet egységének megvalósítása, a békés rendszerváltozás megteremtése érdekében kifejtett tevékenység elismerésére a köztársasági elnök Nagy Imre Érdemrendet adományozhatott.

A 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről megalkotására azért volt szükség - mondja a törvény indokolása -, mivel megváltozott az ország elnevezése. A törvény címe pedig nem módosítható. Ez az indokolás pedig nem helytálló, hiszen a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény eredeti címében az ország megnevezése Magyar Népköztársaság volt. Az új törvény megalkotásának valóságos célja, hogy a hatalom ezzel is világossá tegye, uralmával új időszámítás kezdődött az országban.

Az új törvény nem tartalmazza a Nagy Imre Érdemrendet. Újralapított azonban egy sor olyan elismerést, amely a történeti alkotmány vívmányai alapján érdemelte azt ki. Az új törvény szerint a köztársasági elnök a kimagasló teljesítmények megbecsülésére és elismerésére a Magyar Szent István Rendet, a Magyar Corvin-láncot, a Magyar Becsület Rendet, a Magyar Érdemrend és Magyar Érdemkeresztet adományozhatja. A Magyar Érdemrend osztályai: a nagykereszt a nyaklánccal és az arany sugaras csillaggal, nagykereszt, középkereszt a csillaggal, középkereszt, tisztikereszt, lovagkereszt. Ezek az elnevezések megegyeznek ugyan a Magyar Köztársasági Érdemrend fokozataival, mégis más-más érdemek elismerését szolgálják.

A korábbi rendelkezések alapján a Magyar Köztársasági Érdemrendet, a Magyar Köztársasági Érdemkeresztet, valamint a Nagy Imre Érdemrendet vissza kellett vonni attól, aki arra érdemtelenné vált. A visszavonásra a miniszterelnök előterjesztése alapján a köztársasági elnök volt jogosult. Ilyen határozat utoljára 2010-ben jelent meg, amikor egy olimpia bajnok vált méltatlanná a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjére. Az új törvény nem rendelkezik a visszavonás lehetőségéről, és egyik törvény sem tartalmazott rendelkezést a kitüntetés visszaadásáról. Az az elv, miszerint a többen benne van a kevesebb, a visszavonásra nem alkalmazható, hiszen törvényben meghatározott feltételek hiányában önkényes lenne minden visszavonás. A visszaadás is vitás kérdés. Nem biztos, hogyha valaki elfogadja a kitüntetést, arról érvényesen le is mondhat. Számos olyan jognyilatkozat van, amelyet utóbb nem lehet megváltoztatni. Törvényi szabályozás hiányában, meg lehet kísérelni ezt a lépést, mint ahogy sokan meg is tették. Igaz, - ha még nem tették meg - kezdeményezniük kell a miniszterelnöknél azt is, hogy nyújtson be javaslatot a köztársasági elnökhöz az adományozásról szól határozat módosítására, nevük törlésére. A köztársasági elnök pedig mérlegelheti, hogy a kérelem teljesítése sérti-e az Alaptörvény értékrendjét. Természetesen aki ilyen eljárást kezdeményez, az küldje vissza az adományozást igazoló okiratot is. A törlésről rendelkező határozat megszületése után égesse el a kitüntetés átadásáról készített fényképeket és a gratuláló leveleket. Aztán már csak részleges amnéziára van szüksége, hogy minden tökéletes legyen.

Amíg a jegyzékből törlő határozat nem jelenik meg, addig a kitüntetés tulajdonosa marad az is, aki azt hiszi, hogy megszabadult a keresztjétől. Ezért egyszerűbb és célravezetőbb dolog követni Vásárhelyi Mária "Különvélemény lovagkereszt ügyben" című a 168 Órában megjelent írásából kiolvasható tanácsot: alaposan meg kell fontolnia az adományozásra jelöltnek, mit válaszol arra a kérdésre, elfogadja-e a kitüntetést?

Két Pál, eltérő utakon

Olvastam a Népszavában Schiffer Anna berzenkedését, unokaöccsének, az LMP hajdani társelnökének szinte valóban követhetetlen pálfordulásairól. Az rémítette meg a nagynénit, hogy András, szerinte politikai kalandozásaiban egyszerre eljutott a Jobbikkal való kacérkodásig, amit teljesen összeegyeztethetetlennek tart a Schifferek családi hagyományaival. És ha jól értem, közvetetten kitagadja az öcsköst. Semmi szándékom illetéktelenül beavatkozni familiáris viszályokba, de ez a perpatvar valamennyire fölidézteti bennem a háborút követő kusza esztendőket.

A magam családi múltját követve tagja lettem a SZIM-nek, a korabeli szociáldemokrata ifjúsági mozgalomnak. Ezt a fiatalságot akkor is, majd kicsit később is, a "két Pált" követő rajongás tartotta lázban: Jusztusz Pálra és Schiffer Pálra gondolok. Ez utóbbi különböző rokoni ágakon bizonyos értelemben csak fölmenője volt a napjainkban követhetetlen politikai kacskaringói miatt elhíresült Andrásnak.

Mindkét Pál a pártban, jövőjének az alakításában, egyaránt nagy jelentőséget tulajdonított a SZIM-nek, igyekezett körünkben befolyást szerezni. Akkori naivságunkban ők is, meg mi is, azt hittük, hogy ez az ifjúság sokat nyom majd a latban, a magyar szociáldemokrácia elkövetkező sorsának formálásában. Hittük is, nem is, de sajnos a kételkedőknek lett igazuk. Sokkal befolyásosabb erők álltak a történelmi háttérben.

Kemény ellentét volt, a két tábor között, a jusztuszisták és a schifferisták ádáz ellenfélként tekintettek egymásra. Mi, jusztuszisták makacsul kitartottunk az önálló szocdem lét mellett, a schifferisták már Rákosiék unszolását követve a „munkásegység” elvét hirdették, hajlamosak voltak a két párt egyesülésében látni az üdvözülést. Schiffer Pál veje volt Szakasits Árpádnak, a szocdem vezetőnek, akit mi melegen üdvözöltünk, amikor Rákosi Mátyás oldalán, egy közös munkáspárti nagygyűlésen az összeolvadást sürgető MDP vezetőnek karakánul azzal válaszolt: „széles az út, elférünk rajta ketten”. Remek ember, vallottuk Jusztusz Palival egyetemben, egészen addig, amíg Szakasits elfeledkezett csodás formulájáról, és halkan bemasírozott a Magyar Dolgozók Pártjába.

Mindennek ellenére nem úszta meg egyikük sem. Sem Jusztusz, sem Schiffer, sőt Szakasits sem, Rákosi egyaránt börtönbe vetette mindhármukat. Később kiszabadultak ugyan, de eltérő útra tértek. Jusztusz rendíthetetlen meggyőződését követve csakis az irodalomnak, főként a műfordításnak szentelte későbbi életét, Schiffer a kommunistákkal való változatlan együttműködés híve lett.

Ennyi év, és még több viszontagság után, ismétlem, eszem ágában sincs illetéktelenül beavatkozni a Schifferek viszálykodásába, de hajdani „jusztuszistaként” mégis hajlok arra, hogy Anna nagynéni megrökönyödését követve, lehet erőltetett a fölfogás, bizonyos összefüggést keressek a hajdani öregúr és a késői leszármazott magatartása között.

Hogyan is fogalmazza meg az a bizonyos közmondás az alma és a fa viszonyát? Úgy látszik, jellemvonásokat különböző ágakon, mégis csak lehet örökölni.