Hontalanok dilemmája

Politológusok véleményét hallgatva egyre meggyőzőbbek azok az érvek, hogy a szélsőségek felé tendáló jobboldali kormányzatot csakis egy magát balról is, jobbról is a centrumba pozicionáló választási szövetség volna képes legyőzni.

Amikor a Fidesz-KDNP megalkotta a maga egy oldalra lejtő választási törvényét, azzal az emberi gyarlósággal számolt, hogy a sok kicsi, szétszabdalt baloldali, vagy hátország nélküli liberális pártocska képtelen lesz megegyezni. Nyugodtan építhettek Orbánék az emberi gyarlóságra, a marakodásra, hogy kié legyen az udvar hátsó fertályán nekik meghagyott picike szemétdomb legmagasabb pozíciója.

Ez a 2014-es választásnál pontosan így is történt. Pedig alighanem görcsbe rándult a fideszes politikusok gyomra, amikor a Milla hívására azon a bizonyos márciusi zászlóbontáson az Erzsébet-hídon akkora tömeg jelent meg kormányváltást és demokráciát követelve, amire rémálmaikban sem számítottak. S ami még ennél is ijesztőbb lehetett a számukra: békésen megfért egymás mellett szinte valamennyi ellenzéki párt, civil szervezet zászlója, molinója. Azt vártuk, hogy programot adnak a szónokok, közös zászlót bonthatunk… De nem.

Aztán másfelé fordultak az események, és az összefogás esélyét fölmorzsolta a fent említett szemétdomb-effektus. Százezrekben, ha nem milliókban okozott törés az a huzakodás, amely semmi másról nem szólt, mint arról, ki álljon az első sorba. Egymással izmoztak a politikai ellenfelek, közben a márciusban mögéjük felsorakozott milliók szépen lassan „hazamentek”. Senki nem mutatta meg nekik merre lesz az előre. Őket már nem az érdekelte, hogy Mesterházy vagy Bajnai, esetleg Gyurcsány legyen a miniszterelnök-jelölt. Kiábrándultak a háttérben folyó huzakodásból.

Pedig Orbán egyre ijesztőbbé durvuló hataloméhségét csak ők, a civilek tudták volna az ellenzék mögé állva megfékezni. Bizonyos kérdésekben már akkor is késő volt, hiszen a kétharmados parlamenti úthenger eltaposta a demokrácia számos garanciális elemét. De ez már egyre kevesebb embert érdekelt, a közömbössé vált milliók megvonták a vállukat, s ahogyan az előző negyven évben megtanulták, ismét csak arra figyeltek, hogy az ő kis világukat ne érjék érdeksérelmek.

Egyik kutya, másik eb, mondták, és nem voltak hajlandók felállni a választás napján a kényelmes foteljeikből. Vagy ha igen, akkor számos korábban baloldali választó büntetésből – dacból? - a Fidesznek húzta be az ikszet, jobbat nem látva se közel, se távol. A radikálisabbak bevállalták, hogy a Jobbikra voksoljanak, azt gondolván, ha a farkas fázik odakinn, és be akar osonni a birka hodály melegébe, kénytelen lesz maga is birkává szelídülni. Ami persze képtelenség. Látjuk.

2014-ben milliók váltak politikai árvákká. Hontalanokká a pártok világában.

A Fidesz „előző életében” gondosan bedarálta a kisgazdákat, aztán a demokrata fórumot is, a kevésbé gerinces politikusaiknak zsíros koncot dobott. Osztott mindenféle pozíciót, kinek képviselői széket, másnak hivatali stallumot, a leglelkesebb árulóknak miniszteri bársonyszéket, alkotmánybírói talárt. Látták, hogy a baloldalon csak romok maradtak, amelyek nem jelentenek fenyegetést a hatalom számára. Bejött előbb a rezsicsökkentés, később a migránsozás mézesmadzaga, a szekér futott, nekik sem kellettek a mérsékelt jobboldal szavazói.

Persze aki egyszer megízlelte a politizálás mákonyát, nehezen tud némán a háttérbe vonulni és pipázgatva szemlélni mindazt, ami a legszűkebb pátriájában történik. Olyan neves konzervatívok mint Sólyom László, Chikán Attila, és mások, megalakították az Eötvös József Csoportot, ahol kötelmek nélkül beszélhetnek korrupcióról, populizmusról, gazdasági hanyatlásról. Idén tavasszal Gémesi György Gödöllő független polgármestere, az egykori MDF-es politikus is lépett, megelégelve mindazokat a vérlázító visszásságokat, amelyek már egyre jobban burjánoznak és rákos sejtekként behálózzák szinte az egész közéletet. Még utalásként sem beszélt új pártól, csupán olyan fórumról, ahol a közéleti szerepet vállalók kibeszélhetik magukból gondjaikat, bajaikat, ahol meghallgatják a javaslataikat, mit és hogyan lehetne másképpen csinálni, hogy az ország visszataláljon a demokráciához. Úgy gondolta, ha sikerül értelmes vitákban kidolgozni 15 olyan pontot, amely mentén esély teremtődhet a szétforgácsolt ellenzéki erők összefogására, talán nem reménytelen 2018-ban ajtót mutatni a Fidesz-KDNP-nek.

Kerék-Bárczy Szabolcs abban bízott, talán a Demokratikus Koalíción belül találhat politikai otthonra, hiszen a szervezet nevében valami olyasmit hirdetett, amit ő maga is támogatni kívánt. Tévedett. Az egykori kereszténydemokrata Giczy György az ország keleti felében tett egy kudarcos kísérletet olyan keresztény-jobbközép szervezet létrehozására, amely megpróbált volna visszatalálni a Giesswein Sándor munkássága fémjelezte elvekhez. Pénz nélkül nem ment.

A huszonnegyedik órában vagyunk. A ma ellenzékben valamiféle összefogásról ábrándozó pártoknak ideje volna kihúzni a Schiffer beverte „ne közösködjünk” éket. Nem biztos, hogy érdemes leragadni az előválasztás ötleténél, mert ahányan vannak, annyiféle módon gondolnák, s ez óhatatlanul ugyanoda vezetne, ahol 2014-ben megfeneklett az ügy. Ki kellene térni a Fidesz népszavazós csapdája elől is, nem hagyni még két évig csócsálni a migránsozást. Fel kellene ismerniük: nem egymástól kell elszeretni a választókat.

Programot kellene adni, hívószavakat találni. Nyitni. Valamiféle ernyőszervezetet létrehozni, amelynek kebelébe be lehetne fogadni az elbizonytalanodó szocialistákat, liberálisokat, civileket, és a még mindig hontalan, mérsékelt jobboldali politikai árvákat is.