A Pillanatfelvétel című darabnak egy fotósnő, Sarah Goodwin a főszereplője, aki háborúkat járva közel kerül a halálhoz is, maga ugyancsak súlyosan megsebesül. Gyereküket robbantásban elvesztő anyákat éppúgy fotóz, mint vért, végtelen fájdalmakat, halottakat, iszonyú pusztítást, elképesztő kegyetlenséget. Megszállott. Életét kockáztatva odarohan, ahonnan más menekül. Mégis az előadás egy pontján súlyos monológban fakad ki.
Pokorny Lia játssza, időnként megrendítően. Áll előttünk begipszelt lábbal, mankójára támaszkodva, rútul sebhelyes arccal, és egyszerre látható rajta az eltökéltség, de az is, hogy megingott, már nem annyira biztos élete céljában. Megrázó történetet mesél arról, hogy egy robbantás után, ahol sok halott feküdt a földön, ő lázasan kattintgatott a gépével, és amikor felé rohant egy vérző, gyermekét épp elvesztő anya, őt is magától értetődő természetességgel fényképezte. Az anya pedig felé futva kiabált, hogy hagyja ezt abba, kezét a gép lencséje elé téve, majd feldúlva tovább nyargalt.
De Sarah fotózott és fotózott tovább, és amikor abbahagyta, csak akkor vette észre, hogy véres az objektívje, rajta van a kétségbeesett anya vére. Ezt a megrázó élményt eddig tartogatta magában. Pokorny remekül eljátssza, hogy gyűlt és gyűlt benne a feszültség, ami egyszerre csak kitör belőle, kezdetben akadoznak a szavak, de aztán egész lavinává, szózuhataggá válnak, és minden gátat átszakítva vallomás lesz belőlük, egy egész hivatás, sőt egy egész élet dilemmája fogalmazódik meg bennük.
Mindezt hallgatja James Dodd, Sarah újságíró párja, Bereczki Zoltán szintén figyelemre méltó alakításában, aki ott volt vele a harcokban, de aztán annyira kiborult, hogy hazautazott, majd amikor meghallotta, hogy Sarah kómában, élet-halál között lebeg, sebtiben visszarepült hozzá. És ott van a pár régi barátja, Richard Ehrtich, képszerkesztő, Seress Zoltán alakításában, az újdonsült, nála húsz évvel fiatalabb, butuska, műveletlenségét állandóan mulatságosan eláruló, de a férfiért rajongó, és érző szívű barátnőjével, Mandy Bloommal, Ágoston Katalin megformálásában.
Lényegében ő a kifakadás kiváltója. Nem érti, ha valaki vérzik, hogyan lehet nem odaloholni hozzá, megpróbálni segíteni neki, hogy lehet érzéketlenül kattintgatni. Sarah már üvölt, hogy ő így segít igazán, mert megmutatja a világnak az égbekiáltó embertelenséget, Mandy viszont azzal tromfol, hogy minek annyi szenvedést mutogatni olyanoknak, akik úgy sem tudnak érdemben segíteni?! Örüljenek, hogy a világ boldogabb felén élnek, ahol nem ölik egymást halomra az emberek, és ők is igyekezzenek boldogok lenni. Két homlokegyenest más életszemlélet csap össze. Két egészen más mentalitás.
Az eddig sok tekintetben a kellemesség szintjén mozgó, bár azon egy kicsit túllépő produkció felforrósodik, erőteljesen drámaivá válik, elmélyül. Donald Marguiles darabja lavíroz a jól csúszó bulvár és a némiképp komolyabb művek között. Amikor megérkezik a pár, a majdnem halálból, akkor is azért zömében könnyed, gördülékeny, kedvesen évődő párbeszédek vannak túlsúlyban. Hadd nevessen csak lazán akkor is a néző, ha éppen a poklok pokláról van szó. De közben azért ez nem az a típusú bulvár, ami csak úgy tesz, mintha beszélne valamiről, hanem bizonyos szinten tényleg beszél. Akadnak, akiknek ez a szint is megüli a gyomrukat, a mi sorunkból például a szünetet sem megvárva, kioldalaz egy ifjú pár, nyilván búfelejtőbb szórakozásra vágytak.
Súlyosan sebesülten (Pokorny Lia)
Horgas Ádám rendezőként már bizonyította, hogy ismeri a profi libikóka játékot a könnyed szórakoztatás és a fajsúlyos mondanivaló között, például a Virágot Algernonnak a Játékszínben éppen ezért nagy siker. És siker A lepkegyűjtő is a Centrálban.
A Pillanatfelvételben Horgas Péter díszlete elég gondosan berendezett polgári otthont ábrázol. És ennek vonzása van, nem csak Richard és Mandy esetében, akik összeházasodva, gyereket várnak, hanem James esetében szintén, aki igyekszik meggyőzni Saraht, hogy nekik is legyenek gyerekeik, most már ne másokra, magukra gondoljanak, éljenek nyugodt, békés harmóniában. Még arra is ráveszi, hogy több mint nyolc év együttélés után házasodjanak össze, amit eddig mindketten értelmetlen formaságnak tartottak.
De Saraht hajtja a vére. Éppen hogy csak felgyógyul, és máris vissza akar menni a háborúba, és elszánt tekintete, ellentmondást nem tűrő határozottsága érezteti, hogy nincs apelláta. Egy erőteljes jelenetben megtörténik a szakítópróba, az éppen szétmenőben lévő pár tagjai még érvelni próbálnak, de lényegében már elbeszélnek egymás mellett. Érzik ők is, hogy már fölöslegesen szaporítják a szót, reménytelenül másra vágynak. A férfi hamar talál is valakit, akinek már van egy gyereke, a nő meg is jegyzi, lefelé fittyedt szájjal, hogy, na látja, készen kap egy családot.
Két alapvetően egymásnak teremtett ember megy szét mindörökké, sejthető, hogy egyiküknek sem lesz soha ilyen hőfokú kapcsolata, a nőnek tán egyáltalán nem is lesz, ő végzetesen, és a végzetes tán szó szerint is értendő, a hivatásával jegyezte el magát.
A produkció végén Sarah a közönség felé fordítja kameráját, gondosan fókuszál, és rólunk készít pillanatfelvételt. Kifelé jövet az egyik néző azt mondja a másiknak, hogy „hát igen, viszonylagos, kinek mi a boldogság.” Ha csak ennyi lejön a produkcióból, már jó. Nem csak az agyon üdvözített, állandóan sulykolt családmodell létezik. Mindenkinek meg kell találnia a saját életformáját, észre kell vennie, mit diktálnak az ösztönei, merre hajtja a vére, és, ha így vesztébe rohan, tán az is jobb, mint a szolgalelkű behódolás.
