Egymillió új munkahely?

Magyarország állítólag mindenben jobban teljesít – a foglalkoztatás is gyorsabban nő, mint bárhol Európában. Lázár János egy éve bejelentette, hogy a kormányzat 1 millió új munkahely ígérete a félidőig teljesült, 2010-15 között fél millió új munkahely keletkezett. Már sokan feltették a kérdést: mi van a statisztika számai mögött, tényleg ennyi-e ez az annyi? Persze, nem annyi.

A statisztikák mindegyike KSH adat. Kicsit nehéz őket összeszedni, mert különböző helyeken bujkálnak. 2010-2015 közt valóban 480 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma. Csak ebből (emlékezve arra, hogy a kormányzat 1 millió piaci munkahelyet ígért) le kellene választani a nem-piaci munkahelyek, azaz a közfoglalkoztatottak számának növekedését. Az ő létszámuk 160 ezerrel gyarapodott.

Az se nagy hazai siker, hogy közel 130 ezerrel többen dolgoznak külföldön, bár hivatalos, bejelentett otthonuk szerint még itthon élnek. E növekedések levonása után a 480 ezer új munkahelyből már csak 190 ezer marad. Ez még kicsit csökkenne is, ha tudnánk, hogy a nagyobb szigor nyomán mennyi fekete munka fehéredett ki, meg mennyivel nőtt a piacon dolgozó részmunkaidősök száma. De hát ha csak 150-180 ezer új munkahely jött létre, az is öröm.

Ürömökkel.

A kormányfő 2010-ben az akkori nyilvántartott 3,6 millió foglalkoztatott számát akarta 1 millióval növelni. Ez azonban a 2008-as válság utáni majdnem-mélypont volt. Öt vagy tíz évvel korábban a foglalkoztatottak száma már elérte a 3,8-3,9 milliót. Jánossy Ferenc régi-régi felismerése a helyreállítási periódusokról talán ezúttal sem értelmetlen: könnyebb visszakúszni oda, ahol egyszer már voltunk, mint új csúcsokra eljutni. 2015-ben éppen csak, hogy elérjük 2000 vagy 2005 foglalkoztatási szintjét. Szárnyalásnak ez aligha mondható.

Az igazi ürömöt azonban sokkal általánosabb kérdések jelentik. Milyenek lesznek a munkahelyek? Milyen lesz az a teljes foglalkoztatás, amiről Orbán Viktor álmodik a kicsit későbbre tervezett munkaalapú társadalom víziójában? Egyelőre annyit tudunk, hogy mindenkinek dolgoznia kell, mert segély már most is alig van, a munkaalapú társadalomban meg egyáltalán nem lesz.

Azt nem tudjuk, hogy mennyire lesz az új munkahelyeken a feladat egy része "kényszermunka". Az alaptörvény szerint „mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához”, ám a garantált munka fogalma hiányzik. „Magyarország (vagyis: a kormányzata) törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson.” A törekvés semmire nem kötelez. A munkakényszer pedig nem közegidegen. A mai közfoglalkoztatás ismeri ezt a megoldást. Aki nem fogadja el az első felajánlott munkát, hosszú időre elesik minden ellátástól.

Az anyasági és ápolási ellátások a munkaalapú társadalomban is megmaradni látszanak. A többiek számára kötelező lesz a fizetett munka, ha kicsit is munkaképesek. De mennyiért? 2015 óta egyes közalkalmazotti szakmákban a kormányzat elkezdte emelni a fizetéseket. Ez akkor is pozitívum, ha erre a katasztrofális méretű elvándorlások, meg az élénkülő civil követelések kényszerítették. A bérek többsége azonban – nem csak a közfoglalkoztatásban - olyan szintű, hogy csak a család szegénységét garantálja.

Egyre több a tapasztalatunk arról, hogy a szegénység csökkentésének legjobb eszköze a kormányzatilag gyártott álhír. A szegény gyerekek száma óriásit csökkent, mondta nemrég Rétvári Bence. Hát igen, mert lejjebb került a szegénységi igazoláshoz szükséges küszöb értéke, és mert szűkebbre vették a hátrányos helyzetű gyerekek fogalmát. Már nem élnek több, mint 4 millióan a létminimum alatt, írják. Persze, hogy nem, mert a Központi Statisztikai Hivatal megszakította (megszüntette?) a létminimum számítását. Ha nincs létminimum, senki nem él alatta. Ha azonban komolyan vesszük a társadalmilag elfogadható szintű létet, mint követelményt, akkor radikálisan emelni kellene a béreket, messze nem csak a közmunkásokét.

A minimálbér is európai mélyponton van. Európa-szerte elismert követelés a megélhetést lehetővé tévő tisztességes bér. Nálunk a fogalom is hiányzik a politika palettájáról, mióta a kormányzat felmondta a munka világával való érdekegyeztetést. És a tisztes bér csak a munkahelyekkel szemben támasztott egyik követelmény.

A fizetett munka nem csak jövedelemforrás. A foglalkozásunk része az önazonosságunknak, önértékelésünknek. Része van az önbecsülésünkben is, meg abban is, hogy mások mire becsülnek minket. Ezt lassan ugyanúgy elfelejtjük, mint méltóságunkat és folyamatosan sértett, korlátozott munkajogainkat. Botrány semmiből sincs, már a közmunka is boldogít.

Európa csendes, újra csendes,/ Elzúgtak forradalmai.../Szégyen reá! lecsendesült és/ Szabadságát nem vívta ki” - írta Petőfi 1849-ben. Ma Európa hangos. Magyarország csendes. Meddig?

Forint, az önjáró

A nálunk szerencsésebb országokban a gazdaság szereplői, más néven, a piacok, igyekeznek iránytűként tekinteni a jegybankok vezetőinek kijelentéseit, akik hálából kísérletet tesznek arra, hogy egyértelműen fogalmazzanak, ami - valljuk be őszintén - nem mindig sikerül. Különösen olyankor nem, ha olyan döntéseket vállalnak fel, amelyeknek kimenetelében maguk sem hisznek.

A Matolcsy György által vezetett Magyar Nemzeti Bank 2013 tavaszán elindult az unortodoxia rögös útján. Monomániásan a zászlajára tűzve: "a növekedés tűzön-vízen át" jelszavát. Amitől rögeszmésen a forint árfolyamának gyengítését várják. Mindeddig sikertelenül. (Ha időnként veszít is értékéből a hazai fizetőeszköz ez sokkal inkább a feltörekvő országok nemzetközi megítéléséből adódik, s korántsem abból, hogy a Fidesz-kormányzat gazdaságpolitikáját alattvalói módon kiszolgáló, hazai jegybankárok milyen döntést hoznak.)

A 0,9 százalékos alapkamatot tovább csökkenteni már Matolcsyék sem látják indokoltnak, hiszen 2017 tavaszán ismét meg kell barátkoznunk a két százalék körüli inflációval. Ezért új módszerrel próbálkoznak: a bankok sunyi ellehetetlenítésével. A jegybanki betétek mennyiségét korlátozzák, negatív kamatot érvényesítenek a vállalatok betéteinél. Az kétségtelen tény, hogy ilyenkor a kkv-k hitelei olcsóbbá válnak, de a nagy igyekezet ellenére mégsem indulnak be a beruházások.

Az előrelátható kudarcot maguk a jegybankárok is érezhetik, hiszen Nagy Márton alelnök, Matolcsy jobb keze, önmagát is cáfolta, amikor céljaik felől érdeklődtek: "A negatív kamatlábban én személy szerint nem hiszek, de ez nem jelenti azt, hogy a kamatfolyosó be van égetve a rendszerbe." Jelenleg nincs napirenden ennek a változtatása, látni kell a jelenlegi intézkedések hatását. Vagyis most nem aktuális a kérdés, de nem zárható ki, hogy később napirendre kerül, véli a szakember. A heteken belül vélhetően így bekövetkező korrekciót hívják a Szabadság téren "finomhangolásnak."

S mi csinál ilyenkor a forint, amelynek ennyi viszontagság illene már gyengülnie? Némi gondolkodás után erősödésre váltott. Függetlenedve a nem független jegybanktól.

Szerző

Egy EU-csúcs margójára

A pozsonyi csúcstalálkozó talán legnagyobb hozadéka, hogy az Európai Unió politikai elitjében mind többen ráébredtek: Orbán Viktor maga nagyobb problémája a kontinensnek, mint a menekültkérdés. És valljuk be, hogy ez a probléma kialakulhatott, abban nem kis szerepe volt az uniós vezetők rövidlátásának, a kemény lépések megtételétől való ódzkodásának.

A brüsszeli bürokraták 2010 óta a magyar kormányfő egyetlen antidemokratikus intézkedésének hatására sem voltak hajlandóak kilépni a maguk komfortzónájából; beérték egy-egy erélytelen, következmények nélküli figyelmeztetéssel, vagy egyenesen passzivitást tanúsítottak, mint nemrégiben az egyenlő választójog sérelme esetében. A "megbékéltetés" politikája persze éppúgy kudarcot vallott most Orbánnal szemben, mint Chamberlain hasonló diplomáciai erőfeszítései a harmincas években. Az orbáni ideológia nem csupán rezisztensnek bizonyult, de gyökeret vert más fővárosokban is, mindenekelőtt Varsóban. Lengyelország, mint regionális középhatalom letérése az európai útról pedig már az EU kohézióját fenyegető biztonsági kockázatot jelent.

A luxemburgi külügyminiszter szokatlanul heves kirohanása a budapesti rezsim ellen, illetve Martin Schulz Orbánt illető kemény szavai azonban annak jelei, hogy a „fehér kesztyűs korszak” a végéhez közeledik. Sőt, az Európai Néppárt strasbourgi ülésén is bizonyos meghasonlás lett úrrá a képviselők egy részén. Mint ismeretes, a néppárti politikusok mandátumféltésből egészen idáig szolidaritást tanúsítottak az Orbán-kabinet iránt, rendszerint megvétózva az ellene hozandó szankciókat. A Fidesz EP-képviselőinek szimpátiája a jogállamot aláásó lengyel kormány iránt azonban alighanem vízválasztónak bizonyul. Tekintve, hogy Kaczynskiék a néppártiaktól lényegesen jobbra állnak, ez a rokonszenv bizony a Strauss-doktrína, mint íratlan szabály durva megsértése. Nem véletlen, hogy éppen Lech Walesa fia érvelt az ülésen amellett, hogy az európai konzervatívok zárják ki soraikból a magyar pártot.

A pozsonyi csúcstalálkozó másik nagy tanulsága, hogy kiderült: pártállástól függetlenül egyetlen európai politikus sem híve embertömegek tavalyihoz hasonló ellenőrizetlen beáramlásának a kontinensre, illetve a csúcs valamennyi résztvevője a schengeni határok őrizetének megerősítését szorgalmazza. Rossz hír ez az összeesküvés-elméletek magyarországi kiötlőinek, akik bizonyos „háttérhatalmak” aknamunkáját sejtik a bevándorlás mögött, hol Soros Györgyöt, hol az európai baloldalt nevezve meg felelősként a kvóta-referendumot megelőző agymosás során.

A valóság ezzel szemben egészen prózai. Brüsszelt épp úgy felkészületlenül érte tavaly a hirtelen megnövekvő migrációs nyomás, akárcsak hat éve az autokrata hajlamokkal rendelkező és az európai normákkal hadilábon álló Orbán Viktor hatalomra kerülése. Mindkét probléma megoldása szorosabb integrációt igényel, Orbánnal szemben pedig radikális hangnemváltást is az európai vezetők részéről. Egy uniós határozat elfogadásakor a magyar kormányfő bevallotta, hogy csupán az erőből ért. Ideje levetni a fehér kesztyűt.