Egymillió új munkahely?

Magyarország állítólag mindenben jobban teljesít – a foglalkoztatás is gyorsabban nő, mint bárhol Európában. Lázár János egy éve bejelentette, hogy a kormányzat 1 millió új munkahely ígérete a félidőig teljesült, 2010-15 között fél millió új munkahely keletkezett. Már sokan feltették a kérdést: mi van a statisztika számai mögött, tényleg ennyi-e ez az annyi? Persze, nem annyi.

A statisztikák mindegyike KSH adat. Kicsit nehéz őket összeszedni, mert különböző helyeken bujkálnak. 2010-2015 közt valóban 480 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma. Csak ebből (emlékezve arra, hogy a kormányzat 1 millió piaci munkahelyet ígért) le kellene választani a nem-piaci munkahelyek, azaz a közfoglalkoztatottak számának növekedését. Az ő létszámuk 160 ezerrel gyarapodott.

Az se nagy hazai siker, hogy közel 130 ezerrel többen dolgoznak külföldön, bár hivatalos, bejelentett otthonuk szerint még itthon élnek. E növekedések levonása után a 480 ezer új munkahelyből már csak 190 ezer marad. Ez még kicsit csökkenne is, ha tudnánk, hogy a nagyobb szigor nyomán mennyi fekete munka fehéredett ki, meg mennyivel nőtt a piacon dolgozó részmunkaidősök száma. De hát ha csak 150-180 ezer új munkahely jött létre, az is öröm.

Ürömökkel.

A kormányfő 2010-ben az akkori nyilvántartott 3,6 millió foglalkoztatott számát akarta 1 millióval növelni. Ez azonban a 2008-as válság utáni majdnem-mélypont volt. Öt vagy tíz évvel korábban a foglalkoztatottak száma már elérte a 3,8-3,9 milliót. Jánossy Ferenc régi-régi felismerése a helyreállítási periódusokról talán ezúttal sem értelmetlen: könnyebb visszakúszni oda, ahol egyszer már voltunk, mint új csúcsokra eljutni. 2015-ben éppen csak, hogy elérjük 2000 vagy 2005 foglalkoztatási szintjét. Szárnyalásnak ez aligha mondható.

Az igazi ürömöt azonban sokkal általánosabb kérdések jelentik. Milyenek lesznek a munkahelyek? Milyen lesz az a teljes foglalkoztatás, amiről Orbán Viktor álmodik a kicsit későbbre tervezett munkaalapú társadalom víziójában? Egyelőre annyit tudunk, hogy mindenkinek dolgoznia kell, mert segély már most is alig van, a munkaalapú társadalomban meg egyáltalán nem lesz.

Azt nem tudjuk, hogy mennyire lesz az új munkahelyeken a feladat egy része "kényszermunka". Az alaptörvény szerint „mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához”, ám a garantált munka fogalma hiányzik. „Magyarország (vagyis: a kormányzata) törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson.” A törekvés semmire nem kötelez. A munkakényszer pedig nem közegidegen. A mai közfoglalkoztatás ismeri ezt a megoldást. Aki nem fogadja el az első felajánlott munkát, hosszú időre elesik minden ellátástól.

Az anyasági és ápolási ellátások a munkaalapú társadalomban is megmaradni látszanak. A többiek számára kötelező lesz a fizetett munka, ha kicsit is munkaképesek. De mennyiért? 2015 óta egyes közalkalmazotti szakmákban a kormányzat elkezdte emelni a fizetéseket. Ez akkor is pozitívum, ha erre a katasztrofális méretű elvándorlások, meg az élénkülő civil követelések kényszerítették. A bérek többsége azonban – nem csak a közfoglalkoztatásban - olyan szintű, hogy csak a család szegénységét garantálja.

Egyre több a tapasztalatunk arról, hogy a szegénység csökkentésének legjobb eszköze a kormányzatilag gyártott álhír. A szegény gyerekek száma óriásit csökkent, mondta nemrég Rétvári Bence. Hát igen, mert lejjebb került a szegénységi igazoláshoz szükséges küszöb értéke, és mert szűkebbre vették a hátrányos helyzetű gyerekek fogalmát. Már nem élnek több, mint 4 millióan a létminimum alatt, írják. Persze, hogy nem, mert a Központi Statisztikai Hivatal megszakította (megszüntette?) a létminimum számítását. Ha nincs létminimum, senki nem él alatta. Ha azonban komolyan vesszük a társadalmilag elfogadható szintű létet, mint követelményt, akkor radikálisan emelni kellene a béreket, messze nem csak a közmunkásokét.

A minimálbér is európai mélyponton van. Európa-szerte elismert követelés a megélhetést lehetővé tévő tisztességes bér. Nálunk a fogalom is hiányzik a politika palettájáról, mióta a kormányzat felmondta a munka világával való érdekegyeztetést. És a tisztes bér csak a munkahelyekkel szemben támasztott egyik követelmény.

A fizetett munka nem csak jövedelemforrás. A foglalkozásunk része az önazonosságunknak, önértékelésünknek. Része van az önbecsülésünkben is, meg abban is, hogy mások mire becsülnek minket. Ezt lassan ugyanúgy elfelejtjük, mint méltóságunkat és folyamatosan sértett, korlátozott munkajogainkat. Botrány semmiből sincs, már a közmunka is boldogít.

Európa csendes, újra csendes,/ Elzúgtak forradalmai.../Szégyen reá! lecsendesült és/ Szabadságát nem vívta ki” - írta Petőfi 1849-ben. Ma Európa hangos. Magyarország csendes. Meddig?

2016.09.22 08:09

Blöff

Nem tudni, volt-e akár csak egyetlen igaz pillanata is annak a néppárti választmányi ülésnek, ahol végül a Fidesz tagságának felfüggesztéséről döntöttek. Arra viszont nyugodtan föltehetünk egy nagyobb összeget, hogy az Orbán-féle, az utólagos kommunikációban drámainak lefestett végjáték a bohózat kategóriába tartozik. 
„Ott volt a kezemben a Fidesz kilépéséről szóló levél a vita során” - mondta erről a miniszterelnök az Origónak; az idézetet a hirado.hu (a közmédia hírportálja) is átvette, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy rákérdezzenek, mit is tartott a markában a kormányfő. Kilépési nyilatkozatot biztosan nem, hiszen – amint azt a Népszava megírta – a kormánypárt egyetlen illetékes testülete sem hozott döntést sem a kilépésről, sem a bent maradásról, anélkül pedig bármilyen dokumentum legfeljebb annyit ér, amennyit a papír, amire ráírták. 
Tudjuk, hogy Orbán Viktor szereti azonosítani magát a Fidesszel – olykor a nemzettel meg az országgal is -, de ha tényleg valamiféle papír lobogtatásával befolyásolta az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportjának határozatát, akkor jogi értelemben csupán ügyesen blöffölt. Bár kevéssé valószínű, hogy erre az ügyességre európai párttársai büszkék lesznek, és nekünk, magyar választóknak sincs okunk rá. A trükk körülbelül annyira volt tisztességes, mint az az újabban terjedő csalási forma, amikor rovott múltú autónepperek a megvásárolandó kocsi hűtővizébe fáradt olajat öntve próbálnak árcsökkentő „géphibát” mímelni. 
De korántsem biztos, hogy ez volt az egyetlen, vagy akár a legnagyobb átverés a kérdéses ügyben. Magyarországon egyre többen értik – sőt ez a német közszolgálati tévé Orbán-kabaréjának tanúsága szerint Európában is elég ismert ahhoz, hogy poénokat lehessen felhúzni rá –, hogy a 2010 óta tartó pávatánc lényege: az EU látszatkeménykedések után rendre tudomásul veszi az Orbán-kormánynak az uniós szabályokat meg a magyarok jogait durván sértő húzásait, cserébe az európai (főként német) cégeknek Magyarországon biztosított előnyökért. Az már a mi szegénységi bizonyítványunk, hogy ezt a produkciót a hazai közönségnek gazdasági szabadságharc címmel lehetett eladni. Az úgynevezett uniós alapértékek szempontjából sem érdektelen ugyanakkor, hogy a biznisz a fenti feltételekkel azért működhetett, mert Brüsszelben az Európai Néppárt – Kereszténydemokraták nevű pártcsoport védőernyőt tartott a jogtipró kormány fölé. 
Ezúttal azonban nem az a kérdés, hogy mennyire tartjuk a fenti gyakorlatot gusztusosnak (semennyire), vagy hogy látunk-e érdemi különbséget a Fidesz-EPP összjáték szereplői és mondjuk az újkori gyarmatosítók meg a nekik rabszolgákat eladó afrikai törzsfőnökök morálja között (nem). Hanem az, hogy működik-e az a bizonyos védőernyő most, a Fidesz állítólagos felfüggesztése idején is. Ez a következő hetekben-hónapokban ki fog derülni, sőt vasárnap, amikor Orbán már megint úgy Brüsszelezett, mint aki tudja, hogy kamu az egész, talán már látszott is. Ebben az esetben a néppárt nem áldozat, hanem társtettes a szélhámosságban.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:15

Keresztényvédők

A menekültügyi szigorítások mindenkit egyformán érintenek. A keresztényeket ugyanúgy a határon létrehozott tranzitzónába kényszerítik, és ugyanolyan rossz bánásmódban részesítik őket, mint bárki mást. A kormány inkább csak a határokon túl tartja fontosnak a keresztények védelmét – mondta Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, amikor már létezett a helyettes államtitkárság, amit a kormány az üldözött keresztények megsegítésére hozott létre.
Idézhetjük akár Gábor György vallásfilozófust is, aki szerint a kormány elvileg nem tehetné meg, hogy preferálja valamelyik vallási irányzatot: az államnak minden üldözöttet kötelessége segíteni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a hatalom az itthoni keresztények között is különbséget tesz, akkor még nehezebb erkölcsi talapzatot ácsolni a kormány keresztényvédő buzgalmának.
A különbségtétel ugyanis a politikai lojalitáson alapszik. A baráti felekezetekhez dől a költségvetési támogatás. A renitenskedők viszont pórul járnak. Iványi Gáborék egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség hosszú évek óta jogfosztott állapotban kénytelen működni.
A Népszava adatigénylése és kormányrendeletek alapján a kabinet eddig mintegy 5 milliárdot költött az üldözött keresztények (távoli) védelmére. A külügyér Szijjártó Péter korábban bedobta, hogy a vallásuk miatt világszerte meggyilkoltak négyötöde keresztény. Olyan statisztikát, amely alátámasztaná állítását, nem sikerült találnunk. Az üldöztetésnek ráadásul sokféle formája létezik. A nemzetközileg elfogadott definíció szerint „minden olyasmi üldözésnek számít, ami miatt az emberek félnek láthatóan megélni hitüket”.
Senki ne sajnálja azt a pénzt, ami nem bürokráciára vagy kamurendezvényekre megy, hanem valóban háborútól és nélkülözéstől sújtott, földönfutóvá vált emberek helyzetén javít. Minden erre elköltött forint jó célt szolgál. A magyar kormánytól csupán annyit kérünk, hogy a keresztényvédő intézkedésekkel dicsekvő propaganda mögött időnként mutasson valamit a keresztényi szeretetből is.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:16