Olyan még nem volt magyar filmben emlékezetem szerint, hogy valakinek a szemünk láttára ellőtték a fél arcát. Gigor Attila Kút című filmjében megtörténik, ráadásul a főszereplővel. Méghozzá úgy, hogy Tarantino sem csinálhatná jobban. Nem a szörnyűsége miatt, hanem ahogyan szörnyű. A Tarantino-féle „mintha mi sem történt volna”-modorban pillant körbe a félarcú főhős, fél arca fölött a szeme sem rebben, egy szó nélkül sarkon fordul és elhagyja a tett színhelyét.
Ami a többi tarantinóskodást illeti, már nem sikerült ilyen hibátlanul, noha érezhetően a bűnfilm megújítójának szellemujja vezette Gigort a történetben. Van még pár durva jelenet, de azokban a gyermekien dicsekedős mutogatás viszi a prímet, nem az a híres fapofa, amit Tarantinónál úgy élvezünk. Viszont a befejező jelenet páratlan. Gyönyörű és felemelő. Gigor tehetségéhez méltó felütés, a szeretet, a hűség példázata, a sok vér után a boldog vég, egy harci kutya megjelenésével.
Erős felütéssel indul a történet. Áll valahol a világ végén egy benzinkút, oda érkezik egy autó, Udvaros Dorottyával és egy feltűnően hallgatag, figyelmes pillantású fiatalemberrel. Majd később ugyanehhez a reménytelenül mocskos, lerobbant épülethez érkezik az a kocsi is, amely a lányokat szállítja rendszeresen Svájcba, utcai munkára. Őket kíséri a két bandatag, akik közül az egyik titkos szállítmányt is vár, ami élet-halál fontosságú számára. A kezdő képsorok mutatják a tágas, kihalt semmit, ami éppen a kellő atmoszférát teremti meg az egyetlen helyszínen sűrűsödő gengszterdrámához.
Csupa titok, ahogy Udvaros felfedezi, hogy távolabb egy öregember sírforma gödröt ás. A gödörnek később fontos szerep jut, két hullát is be kell fogadnia, adott pillanatban azt is megértjük, hogy az öreg olyasmit akart benne eltemetni, ami véres gengszterdrámát kirobbantja. Egy ládányi lassan rothadó kicsi madarat. Látjuk is a végén, már a leszámolás elcsitulásával a főbűnöst. Egy kicsi egeret. Ő rágta el a hűtőláda villanyvezetékét. De látjuk a vörös cicát is megindulni a bűnös után. Az egérrágás sokszor emlegetett fontos beszédtémája a filmnek, itt a fekete komédia finom villanása: ez az egyetlen pont, amikor Gigornál megjelenik a büntetés. Egyébként csak hullanak a hullák nála is, akárcsak Tarantinónál.
Gigor furfangosan kitalált történetében nehéz olyan pontokat találni, amelyek elmondhatók lennének a poéngyilkosság bűne nélkül. Annyi tény, hogy a most feltűnően lestrapált külsőt vállaló szépséges színésznő, Udvaros Dorottya azért jelenik meg, mert saját kérésére az apjához hozza el húsz év után a fiát. Van abban valami ellenállhatatlanul sötét komikum, ahogy sorolja a kemény piáló benzinkutas Istvánnak (Kovács Zsolt jó alakítása) közös fiuk, Laci (a titokzatos Jankovics Péter) elképesztő bűnlajstromát, miközben látunk egy finom arcú, intelligensen hallgatag fiatal srácot. Ez a fajta komikum időről időre felbukkan a filmben, de nem válik a történet éltető közegévé.
A piás apa és a fia kapcsolata nem csak nélkülözi a fekete humort, hanem árnyalatlan marad. Két jó színészi alakítás, de semmi érzékelhető nem köti össze őket a rendezői-forgatókönyvírói szándékon kívül. Nincs különösebb szerepe a családi kapcsolatnak, hacsak egy érzelmes jelenetet az anya megőrzött menyasszonyi ruhájával nem veszünk a közös múlt megtalálásának. A történettel ellentétesen hat az a majdnem érzelgős hang, ami még falsabb, amikor az egyik lány felveszi az esküvői ruhát és kezdetét veszi egy nem túl eredeti és nem túl meggyőző perdita-romantika.
Különösségében a legrokonszenvesebb figura a benzinkúthoz tartozó Zoli (Tzafetás Roland remeklése), aki aki nem egyszerű mozgássérült, hanem túlmozgásos nyomorék. Ő a klasszikus szemtanú, a bölcs túlélő. Egy csodálatos harci kutyáról mond mesét hol az unatkozó lányoknak, hol az idegfeszült gengsztereknek. Érdekes ötlet a mesében a mese, de olykor megtöri akkor is az események menetét, amikor inkább lendületet kéne nekik adni. Az egér, a cica és a kutya vissza-visszatérő motívuma mintha vagány humorral tisztelegne a Tarantíno-féle sokszor megcsodált körkörös filmszerkesztés (Ponyvaregény) előtt. A nyomorék Zoli meséje hozza el végül a megindítóan szép (és ha úgy tetszik: körkörös) befejezést Gigor filmjében. Nagylelkű feloldás a kegyetlenül jelenetek után.
Az erős felütésű indítás és a felemelő befejezés között többször leül a történet. Amikor kiderül, hogy a banda az autó titokzatos, (egérrágásra fogott) motorhibája miatt nem tud továbbindulni a lányokkal Svájcba, a film feszessége elereszt. Nem eléggé egyéniek a figurák, sok a rájuk rakódó műfaji közhely. Különösen a lányok nem kaptak jól kidolgozott karaktereket, az obligát szerelmi szálon kívül Gigor nem tud velük igazán mit kezdeni. Felaggatta őket a film vázára, mint díszt a karácsonyfára. Trokán Nóra életteli elevensége menti meg a kis háremet a végleges unalmasságtól.
A gengsztersablont jól használja a film. Ebben a producerként jól teljesítő Pusztai Ferenc színészként is jól teljesít, de a tábortüzes mulatozás nagyon hamis és a hirtelen támadt lövöldözős jelenet mosolyogni való paródia, amolyan mindegy, csak vér legyen. Súlyosbító körülmény, hogy László Zsolt fájdalmasan nem tud túllépni üres modorosságain.
Gigor Attila kirobbanóan tehetséges első filmjében, A nyomozóban remekül megtalálta a maga egyéni stílusát. A Kút ingadozó teljesítménye nem duplázza meg a tétet.
(Kút ***)
