Kedves Péter! Mikor megtudtam, hogy e szomorú napon szólhatok a sírkertben, megfordult velem a világ. Először szinte megoldhatatlannak tűnt egy értelmes - érzelmes beszéd megformálása, de abban a pillanatban megszűnt a bennem lévő görcs, amikor eldöntöttem, hogy megszólítalak és hozzád fogom címezni a gondolataimat és mondataimat. Péter! Neked fogom elmondani, hogyan éltem meg a húszéves ismeretségünket és hogyan élem meg a tragikus távozásodat.
Amit kevesen tudnak rólunk, hogy mindketten az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskolájában végeztünk, de kölyökkorunkban nem ismertük egymást. Aztán mikor a 90-es évek közepén ez kiderült mindig jó érzés töltött el, hogy mi egykor iskolatársak voltunk, mi egy akolból származunk, van közös múltunk, csak ezt eddig nem tudtuk. Most persze boldogtalan vagyok, hogy öreg Radnótisként egy nálamnál is öregebb Radnótis diák ravatalánál állok. Látod, ez a sors gonosz fintora.
Már tanácsadó szolgálatos korodban is sokat beszélgettünk, és kapcsolatunk elsősorban személyes rokonszenven alapult. A társadalmi párbeszédben betöltött szerepünk két évtizede során viszont már igazán közel kerültünk egymáshoz. Nem voltunk összejárós barátok, de rengeteg időt töltöttünk együtt és állandóan diskuráltunk. Sokat vitatkoztunk, energikus embernek ismertelek meg, jó volt a társaságodban lenni. Soha nem felejtem el, amikor az Országos Érdekegyeztető Tanács keretében – másokkal együtt - készítettük elő a 2005. november 25-én aláírt, három évre érvényes országos bérmegállapodást, amelynek megújítását aztán a gazdasági válság és az azt követő időszak lehetetlenné tett. Emlékszel Péter, az aláírás előtti napokban több alkalommal éjfél után szálltunk be az autóinkba, addig vitatkoztunk az egyes elemek megfogalmazásáról, elfogadásáról. És arra is emlékszel, hogy akkor némi malíciával azt mondtuk egymásnak: ha minden oldalról megkritizálják és megcincálják ezt a paktumot, akkor még az is lehet, hogy egész jól dolgoztunk? Kaptunk rendesen hideget, meleget. Nem kíméltek minket, nem nagyon díjazták a küszködéseinket. Csak halkan kérdem és jegyzem meg: ki tud ma felmutatni egy nemzetgazdasági szintű, három évre szóló megállapodást?
Mint említettem kiegyensúlyozott volt a viszonyunk, holott a társadalmi és gazdasági viszonyok korántsem voltak azok. Viharban hajóztunk: mi, a vállalkozói szféra képviselői folyamatosan azt hangoztattuk, hogy mindenki a fedélzetre, teljes gőzzel előre, csak így lehet megmenekülni a szorult helyzetből, miközben a "gépházból" az hallatszott, hogy éhezik, és gyengül a legénység, sőt egy része már menekül is. Egy hajóban ültünk, nem utasként. Részérdekeink eltértek, a legfontosabb cél azonban mindenki számára egyértelmű volt. A gazdaság hajója nem süllyedhet el. A legénység, a munkavállalók érdekében hajlottál a kompromisszumra, holott nem volt könnyű dolgod. Sem velünk, sem velük. A viták nem voltak tét nélküliek és talán nem is voltak eredménytelenek. A hajó nem süllyedt el és talán egyszer nyugodt vizekre érkezik. Akkor majd helyre kerülnek dolgok. Nagy érdemed, hogy ezekben a rettenetes kemény alkuhelyzetekben tiszta maradtál és hiteles.
És itt megállok egy pillanatra: az érdekegyeztető fórumok munkaadói oldalának valamennyi tagja mindig szeretettel gondolt és gondol rád, de én önkényesen kiemelek három személyt a csapatunkból, akik a mai versenyszféra konzultációs fórumának is alapítói, tagjai, közreműködői: Demján Sándor, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke, Zs. Szőke Zoltán, az ÁFEOSZ-COOP Szövetség elnöke, és Rolek Ferenc, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnöke. Ők is mindig tisztelettel beszéltek veled és rólad, és az utóbbi időben aggódással érdeklődtek egészségi állapotod iránt. Nagyra becsültek, mert ugyanúgy tudták, mint én: egy rendkívül tisztességes, szerény, nagyúri allűröktől mentes emberrel van dolguk. Tudod Péter okos és felkészült ember rengeteg van, de olyan tisztességes, mint te, bizony kevés. Ja és még valami: te ismerted a három "E" betűvel kezdődő és nagy jelentőségű szó fontosságát: empátia, emberség, együttérzés. De nemcsak ismerted, hanem gyakoroltad is.
Péter! Szerettünk, tiszteltünk. Szeretünk, tisztelünk. Nekem csak jó emlékeim fűződnek hozzád, előttem vannak a mozdulataid, a stílusod, felidéződnek a magyarázataid. De most hiányoznak a válaszaid a kétségbeesett kérdéseimre: Péter, miért mindig a legjobbak mennek el leghamarabb? Péter, miért ilyen könyörtelen a minket körülvevő világ? Péter, ezentúl, hogyan keressük együtt az igazságot?
Téged gyászolunk. Téged gyászollak. Rád emlékezünk. Rád emlékezem, de közben gyarló és önző módon a saját sorsunk sanyarúsága felett kesergek. Közéleti embert, férjet, apát, nagyapát, barátot és kollégát vesztettünk el, és ez pillanatnyilag feldolgozhatatlan. Péter! Háborog a lelkem, és nincs is, ami megnyugtassa!
De te végtelen álmodban mosolyogj ránk, adj erőt és biztass minket, hogy becsülettel folytathassuk azt, amiben te is hittél, és amit oly’ hosszú ideig közösen csinálhattunk. Már most nehéz nélküled. Nyugodj békében, Péter!
*
(A beszéd 2016. szeptember 20-án hangzott el Pataky Péter, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) és a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MSzSz) egykori elnökének végső búcsúztatásakor.)
