A válságok valódi okai

Publikálás dátuma
2016.09.24. 09:45
A klímaváltozás elől menekülnek a sivataggá vált országokból FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/JOHN MOORE
Milyen világ vár a ma született csecsemőkre? Végig gondoltuk már, milyen élete lesz azoknak, akik megérik a 21. század végét? Számot vetettünk már azzal, mi váltotta ki az előző évszázadok kisebb-nagyobb népvándorlásait? Migránsozunk, gyűlölködünk, miközben a háborúk vallási, ideológiai mozgatórugói valójában csak a köntös szerepét töltik be a természeti erőforrásokhoz, végső fokon pedig élelmiszerhez való hozzájutás küzdelmében. A Közel-Keleten, Afrika egyes részein az elégséges mennyiségű élelmiszer előállításának gyakorlatilag az esélye is megszűnt. Aki nem akar háború áldozata lenni, vagy éhenhalni, elmenekül. Megváltoztattuk a klímát, az meg az életünket.

Ha magunk elé veszünk egy almát, s megmérjük a héjának a vastagságát, akkor arányaiban az jóval nagyobbnak mutatkozik, mint a Föld légköréé a bolygónkhoz viszonyítva. Gyakorlatilag egy szűk, öt-hat kilométeres felszíni sávban talál életet ember, állat és növény. Ez a sérülékeny réteg biztosítja azt, amihez esetleg hasonlókat az univerzum sok milliárd fényéves távlataiban keresgélünk. Ha ezt a "szappanbuborék-héjat" végleg kikezdjük, mindennek vége. Nos, innentől kezdve válnak "széppé" mindazon okoskodások, amelyek a klímaváltozás tényét tagadják.

Depressziós tudósok

Ezzel szemben azt mondják, hogy a mai viszonyok között azért nem lehet Stradivari hegedűit ismét megalkotni, mert a hangszerkészítéshez szükséges akkori fák jóval hidegebb körülmények között fejlődtek, s ezáltal textúrájukban sokkal tömörebbek voltak. Nem tudni, mi a pontos igazság, de az évszázadokkal ezelőtti festmények szereplőinek öltözködése, különösképpen az alkotásuk kori évszakok által megkövetelt látható szokások azt mondatják, hogy bizony ma jóval melegebb van mindenütt, mint volt a romantikus időkben. Hovatovább évszakok sincsenek a maguk irodalmilag ismert módjukon, s ma már Budapesten se kell egyetlen Zil teherautó sem, hogy a Duna-partra vigye a város havát.

Hőmérsékleti rekord hőmérsékleti rekord hátán. Elhiszem, hogy a felmelegedés egy természetes folyamat is, de a tendencia határozottan gyorsuló karaktert mutat. A Római Birodalom idején a mai brit szigeteket néha száraz lábbal is meg lehetett közelíteni a befagyott tengeren, sőt, a középkor elején időnként a nyugat-francia partokról is megoldható volt lovasrohammal elfoglalni egyes jégbe fogott hajókat. Ma viszont nyáron már hajózhatóvá váltak az Északi-sark vizei is.

Sajnos, hovatovább a végtelenbe mutat az időjárási anomáliák sora. Mindaz, ami történik körülöttünk, leginkább a légkörben csapódik le, még akkor is, ha hegyomlás történik, hiszen azt heves esőzések szokták kiváltani, amelyek eredete a levegőbe kerülő rengeteg vízpára. Sok írás említi azt is, hogy a klímakutatók döntő hányada depresszióban szenved, ám erre azért nem túl okos az a cinikus válasz, hogy a depressziós természettudósok jobb híján klímakutatónak állnak.

Az ezredforduló előtt még viszonylag érzelemmentesen lehetett arról beszélni, mi minden várható a 21. század végére, amennyiben nem teszünk valamit a globális felmelegedés ellen, sőt, maga a klímaváltozás is egyféle jövő időt sugalló főnév volt. Nagy kár, hogy ezek a figyelmeztetések távlatokként rögzültek, ugyanis gyakorlatilag minden rettenet idestova itt van az orrunk előtt. A klímaváltozás immár nem perspektíva, hanem bekövetkezett tény, s az emberiség egy része még mindig abban gondolkodik, hogy a beszakított nagy plafon helyett majd egyéni esernyőkkel lehet a környezeti hatásokat kivédeni. Finoman szólva is képtelenség.

Felelősségünk a jövőnkért

Kétségtelen, az emberek gazdagabbik hányada (jelentős kisebbség) képes hűtött mennyezet alá vonulni, viszont a növények és az állatok fölé lehetetlen pajzsot emelni. A tengerek világát is ideértve az ökoszisztémában bekövetkező változások láncreakciószerű összeomlásba torkollhatnak, gyakorlatilag mindenkit megfosztva a táplálékláncban elérhető esélyeitől. Vékony jégen táncolunk, amikor rögzítjük, hogy világszerte rohamosan pusztulnak a méhek, ugyanis ha a méhek kihalnak, egy-két évre rá az emberiség is követi őket. Lehet hogy ez, lehet hogy más lesz az a gyenge láncszem, amely elpattanásakor beindul a ma ismert Földünk pusztulása.

Távlati felelősségünk mára közvetlenné vált. A ma született csecsemőkre ugyan évezredek gyengédségével tekintünk, de abba bele se merünk gondolni, hogy gyermekeinknek vajon milyen élete lesz, amikor a századunk végén megérik a nyolcvanas éveiket. Felelősségünk annyiban is közvetlen, hogy manapság épp mi magunk szenvedjük el a megváltozott klíma okozta hatalmas népmozgásokat.

Márpedig a népvándorlások az elmúlt 2000 évben is magukon hordták a klimatikus jeleket. A már említett Római Birodalom összeomlásában is nagy szerepet játszott a jeges időket felváltó esős korszak, lévén az északi barbár törzsek pont a kontinensünk sártengerei elől délre húzódva törték fel az akkori határokat. Később a honfoglaló magyar (s egyéb) népek szintén a kimerült legelők miatt nyomultak Nyugatra, s ugyanez nyomta a minket követőket (üldözőket) is.

A Szovjetunió ugyancsak a természet leigázásában lelte meg élelmezési problémáinak megoldását, s a náciknál már ideológiailag is a "Lebensraum", azaz a kibővített élettér igényével jelentkezett a mások területeinek elfoglalására indított háború.

Meggyőződésem, hogy a háborúk vallási, ideológiai mozgatórugói valójában csak a köntös szerepét töltik be a természeti erőforrásokhoz, végső fokon pedig élelmiszerhez való hozzájutás küzdelmében. Nem csoda hát, hogy midőn a Közel-Keleten, s Afrika egyes részein az elégséges mennyiségű élelmiszer előállításának gyakorlatilag az esélye is megszűnt, a korábbi vidéki, falusi életmód is eltűnőben van, s az elszegényedett parasztokból szó szerint földönfutó városi nyomorultak lettek, akik fejében egyre gyakrabban merül fel az élhetőbb Európába menekülés.

A mai szíriai tragédia kibontakozása is jelentősen klimatikus okokra vezethető vissza. A média egyre sűrűbben hozza az "ilyen volt, ilyen lett" képeket, amelyeken a korábban virágba borult településeket ma por és romhalmazként látjuk. Persze, legyintenek sokan, Szíriát a nagyhatalmi huzavona pusztította el, számukra viszont csak egy ellenérvem van: Szíriában nyolcadik éve nem esett eső, és tulajdonképpen nem is termett semmi ehető.

A kenyérharc csillapítására megannyi kezdeményezés született, nagyon kevés eredményt produkálva. Erősödik viszont az a felismerés, hogy ha a klíma védelmében nem csinálunk semmit, annak globális költségei nagyjából megegyeznek azokkal a számokkal, amelyek a cselekvési tervekhez kapcsolódnak. A klímavédelem tehát így válik a jövőnk legnagyobb befektetési terepévé.

Minden rendellenesség dacára a megújuló energiák ma már le tudják váltani a Föld kérgéből kikapart fosszilis energiahordozókat, s belátható jövőben ez igaz lesz még a légiközlekedésre is. Napjaink felfutó mozgalmai egyre gyakrabban tűzik zászlajukra, hogy a földalatti energiaforrások maradjanak is a föld alatt, hiszen kellő ráfordításokkal a Föld felszínén is előállíthatunk minden szükséges áramot, amelynek ősforrása maga a Nap, akár a szél, akár a víz, de akár a biogáz felhasználásának lehetséges eseteit is ide vehetjük.

COP21: a remény

Ha azt akarjuk, hogy az éltető Nap ne váljon a gyilkosunkká, akkor értelemszerűen globális együttműködésre van szükség. Az EU hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy az Egyesült Nemzetek égisze alatt tavaly év végére megszervezhette a COP21 elnevezésű, lényegében minden országot bevonó világkonferenciát Párizsban, amely már az évszázadunk közepére kőkemény széndioxid kibocsájtási korlátokat állít. (A COP rövidítés: a Conference of the Parties. Elnevezése magyarra fordítva: a részes felek értekezlete, s nem attól 21, hogy a 21. századot fogja át, hanem attól, hogy ez a 21. nekifutás.) A korábbi kudarcok dacára most erősebbnek látszik a reménysugár. Két nagy szennyező, azaz az USA és Kína mindeddig inkább kerékkötője, mintsem motorja lett volna a klímavédelmi törekvéseknek, most káprázatos gyorsasággal emelte jogrendjébe a tett vállalásokat. A sors fintora, hogy az EU és tagországai, bár rendre a nagyívű kezdeményezések (és azok végrehajtásának) élén állnak, most éppen szégyenszemre kicsit lemaradtunk a COP21 törekvéseinek ratifikálásában, azaz parlamenti megerősítésében.

Végezetül vessünk egy pillantást a magyar ugarra is! Nálunk bármilyen téma csak több tucat gyűlölködő migránsozás után kerülhet elő, amit aztán újabb több tucat gyűlölködő migránsozás követ. A magyar közvélemény gyakorlatilag nem is értesülhetett arról, mi mindenben egyezett meg a világ tavaly Párizsban, s hogy a 21. század gazdasági perspektívái az utolsó szálig mind klimatikus meghatározottságúak.

Bambán azt gondolhatjuk, hogy gyermekeink is majd a nagy autógyárak éppen friss modelljeit fogják összeszerelgetni, s bár ez akár be is következhet, azok viszont már olyan technológiákat fognak képviselni, amelyeket mi éppen most nem sajátítunk el.

Az, hogy Orbánék szó szerint elhülyülésre ítélték a magyar népet, s évek óta masszívan dolgoznak is ezen, az még ne legyen ok arra, hogy a haladó pártok struccá változzanak! Ha a társadalom mindenkori érdekeit maga előtt tartó baloldal ki akar lépni ebből a vulgárisan nácizós-kommunistázós, ostoba mantrából, akkor kézenfekvő, hogy azokra kérdésekre helyezze a hangsúlyt, amelyek alapjaiban meghatározóak.

Nem elég csak úgy általában munkahelyteremtésről értekezni, érdemes lenne politikailag is kidomborítanunk, hogy a nagy világválság kezdete (2007) óta szinte kizárólag a környezeti iparok teremtettek új munkahelyeket. A jelentősebb cégek számottevő mértékben soha nem fognak a magyar falvakba befektetni, de az állam és az önkormányzatok igenis előállíthatják azt a helyzetet, amikor is a vidék a környezetgazdálkodás megannyi aspektusa mentén találhat ismét munkát és kenyeret.

Balgaságból megváltoztattuk a klímát, amely nagyon átalakította az életünket. Most az a feladat, hogy - immár okosan - úgy változtassunk a klímán, hogy az a megélhetésünket szolgálja! Ebben mindenkinek feladata van, különben lehet ez még sokkal rosszabb is.

Szerző

Emberdömping - 1956

Publikálás dátuma
2016.09.24. 09:40

„Az lenne az emigránskérdés legegyszerűbb megoldása,

ha a különböző államok megszüntetnék az emberdömpinget.”

Michael Hansson norvég delegátus Evianban, 1938-ban

A címet Sós Endre nyomtatott könyvecskéjéből loptam el, amely a múlt század harmincas éveinek a végén, egy, a maihoz némileg hasonló menekült-ügyi helyzetben íródott. 1938 nyarán, bő egy évvel az európai háború kezdete előtt, a közel sem egységesen gondolkodó állami vezetők megoldást kerestek a zsidók – akkor még „csak” menekültkérdésnek látszó – gondjaira. A kelet-európai országokban (legalább) két évtizede, de a legutóbbi fegyveres összeütközés (az első világháború) óta bizonyosan az antiszemitizmus jelenléte fertőzte a közéletet. A zsidókat ki akarták szorítani a politikából, sokan igényt tartottak a vagyonukra. Hitler németországi hatalomátvétele, a nácik következetes zsidóellenessége rontott a helyzeten. Az Anschluss (1938 márciusa) és a Kristályéjszaka (1938 novembere) után már érvénytelenekké váltak a régi tapasztalatok.

A bibliai vízözönhöz mérető

Hol van már az az idő, amikor Magyarország (1360-ban) száműzte a zsidókat – majd mintegy öt év múlva visszahívta őket! A két háború között a magyarországi lakosság mintegy öt százalékát tartották (illetve tartotta önmagát) zsidónak. A múlt század harmincas éveiben a Harmadik Birodalom fennhatósága alatt mintegy 700 ezer zsidó élt és még ugyanennyien „vegyes” (vagyis zsidó és más vallású német) házasságából származó személy. Lengyelországban 3,5 millió zsidót tartottak nyilván. Még egy adat, amely már jobban hasonlít a mai emigrációs viszonyokra: 1830-tól 1930-ig hárommillió zsidó települt át Európából az USA-ba. Nem említettük, hogy ezen felül Argentínába 175 ezer, Kanadába 130 ezer, Brazíliába 30 ezer Mexikóba 20 ezer ember települt. Mindemellett Anglia 140 ezer, Franciaország 140 ezer, Németország 120 ezer Belgium 50 ezer zsidót fogadott be.

Mármost ne foglalkozzunk azzal, hogy a zsidók akkor honnan és miért mentek el, és ugyanígy ne elemezzük azt, hogy a jelenlegi körülmények miért késztetnek nagyon sok ázsiai és afrikai állampolgárt menekülésre. Az okok keresése helyett maradjunk a látszó tényeknél, és emlékeztessünk arra, hogy az 1938 késő nyarán a franciaországi Evianba, Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére összehívott nemzetközi konferencia után alig több mint egy év múlva megkezdődött a világháború. A következmények ismertek, a zsidó áldozatok számát hat millióra teszik, ám a világháborúban minimum 40-50 millió ember halt meg. Az emberiség történetében a bibliai vízözön óta nem volt hasonló arányú, méretű tragédia.

Túlzás volna azt állítani, hogy a háborút a „zsidókérdés” vagy a zsidó menekültek megoldatlan ügye robbantotta ki, de joggal tehető fel a kérdés: lehetett volna segíteni a harmincas években a menekültek problémáin, és ha segítettek volna, az feloldotta volna a feszültséget, az ellentmondást, amely a háborúhoz vezetett? Nyilván erről nincs szó, a háborúnak más okai voltak. Arra azonban gondolni lehet, hogy a konstruktív, megoldást kereső szándék a menekülőkön segíthetett volna.

Mának üzenő tanulságok

Nagyjából ez a helyzet most is. A világháború óta eltelt évtizedek alatt az egymással viaskodó, néha fegyverrel is csatázó, általában egymást megvetően emlegető, szidalmazó embercsoportok még több szenvedést keltettek, akár nemzetek, országok vagy csak a népeken belül kiformálódó érdekcsoportok léptek is fel, mert mindig egymás ellen beszéltek, ahol tudtak, ahol lehetett, cselekedtek is.

Mostanában, a kerek évforduló közeledtével nálunk egyre gyakrabban beszélnek az 1956-ban történtekről, és az utána hazájukból elmenekült magyarokról. Akkor ugyan „mindössze” kétszázezer ember keresett új életlehetőséget magának (most ki tudja, hányan vannak a menekülők), de a két emigráció között a számos eltérés jelentősebb, mint a hasonlóságok. Hiszen ’56-ban lényegében azonos kulturális közegből, többé-kevésbé iskolázott emberek kerültek új környezetbe, s ha más szokásokhoz, eltérő életrendhez, stílushoz kellett is alkalmazkodniuk, az általában nem járt konfliktus-helyzetekkel. Nem volt vallási, világszemléleti konfrontáció sem, ami a mai világban meghatározó különbözőség.

Azon a 60 évvel ezelőtti hajnalon a szovjet csapatok támadást indítottak, s néhány napon belül felszámoltak minden katonai ellenállást. Itt-ott egy darabig még voltak ugyan szórványos lövöldözések, de a hónap közepére csak a dermedt feszültség maradt. A Kádár kormány, amely a támadás napján jelentette be megalakulását, november hetedikén szovjet páncélos járművekkel érte el a parlament épületét, s kezdte meg működését. Az üzemek álltak, az élelmiszer üzletek naponta néhány órán keresztül árusítottak, de a többi bolt zárva maradt. Többé-kevésbé nyitva volt viszont a nyugati határ, s megindult a menekülők áradata. Hogy ki miért akarta az országot elhagyni, azt most ne firtassuk. Tény, hogy a következő hetekben nagyjából kétszázezer magyar távozott a hazájából. Minden ötvenedik magyar elment!

Majdnem mindenki Ausztria felé indult. 1956 novemberében százezren lépték át a burgenlandi határszakaszt, majd a következő, nagyjából két hónap alatt még ugyanennyien. A külföldieknek, akiknek – valljuk meg – vajmi kevés közük volt a magyarok gondjaihoz, gondoskodniuk kellett róluk. Hasonló helyzetbe került a világ, mint manapság. A civilizált országok népei akkor vállalták a szolidaritást, és segítették a hirtelen hontalanná váltakat.

A korabeli újságok és a napi híreket sugárzó rádiók jól tükrözik, miként fogadta a világ a hirtelen emberáradatot, s hogy mennyien segítettek a rászorultakon. A bizonyítékok közül most néhány rádióműsort, pontosabban rádiófigyelői jelentést idézünk fel. A régi jegyzeteket nemcsak azért érdemes manapság is elolvasni, mert annak az izgalmas, de oly távoli időszaknak az apró részletei úgyszólván ismeretlenek, hanem azért is, mert a magyarok megsegítése, a magyar menekültek támogatása olyan tanulsággal is szolgál, amely kicsit át kellene, hogy segítsen minket a menekültektől való viszolygáson, az önzésünkből is fakadó szorongáson, és fel kellene, hogy rázza a lelkiismeretünket.

A BBC jelentette...

Az említett rádiófigyelői jelentések a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 1956-ból származó kötegei között, a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) külügyi osztályának iratai között találhatók. A dosszié a november közepétől karácsonyig tartó időszakban elhangzott rádióműsorokról készített, helyenként szó szerinti leiratokat, általában csupán tartalmi összefoglalásokat tartalmaz. A rádióműsorok részletei és a néha egymásnak feleselő adatok azt mutatják, hogy amint nőtt a menekültek száma, s a hirtelen sereglet egyre nehezebb dilemmák és feladatok elé állított kormányokat, szervezeteket és jó szándékú embereket, annál több erőfeszítéssel és egyre változatosabb ötletekkel igyekeztek segíteni.

Egyetlen hírt se találni arról, hogy valahol tiltakoztak volna a menekülők befogadása ellen, hogy hivatkoztak volna bevándorlási vagy egyéb törvények korlátaira. Annál több beszámoló mutatja a növekvő erőfeszítést és együttműködést egy humanitárius válsághelyzet megoldására. Senki ne gondolja, hogy Ausztria előre felkészült volna ekkora ember áradt fogadására, s hogy a többi ország, akár a legnagyobbak is, erőfeszítés nélkül voltak képesek elhelyezni ennyi embert, s becsületes életlehetőségeket kínálni nekik. A menekülteknek az új viszonyok közé, másik országban történő beilleszkedése persze már inkább későbbi történet.

1956. november 16-án a Vatikáni Rádió arról adott hírt, hogy a FIAT gyár munkásai fél órai munkabérüket ajánlották fel a magyaroknak, mintegy tízmillió lírát. A Helsinkiből küldött követségi jelentés beszámol arról, hogy a finn főváros valamennyi mozija egy előadás teljes bevételét felajánlotta Magyarország megsegélyezésére. Több nyugati rádió beszélt a londoni polgármester akciójáról. A londoni rádió késő esti adása szerint összeg 150 ezer font. London másnap azt is jelentette, hogy II. Erzsébet és az anyakirálynő is adományozott, s a Brit Vöröskereszt 27 ezer fontot gyűjtött. A BBC hírt adott 2500 menekült érkezéséről. A brit belügyminisztérium magas rangú tisztviselője fogadta őket.

November közepén vagyunk, alig tíz napja indult meg a szovjet invázió, és alig három hete kezdődött a magyar felkelés. Este nyolckor a BBC szerint Hammarskjöld ENSZ-főtitkár felszólította valamennyi tagállamot, hogy jelentsék be, milyen méretű és milyen természetű segítséget kívánnak nyújtani a magyar népnek. A rádió ugyanebben a műsorban már több mint harmincezer menekültről számolt be, akiket tárt karokkal vártak a szabad földön. A római rádió bécsi tudósítója szerint naponta 1500 menekült érkezik Ausztriába.

Önálló témaként szerepelt több rádió műsorában is a 20 millió dolláros amerikai segély ügye. Svéd és norvég munkások a magyaroknak egy órai bérüket ajánlották fel. A szakszervezetek más akcióinak eredménye: a belga tanítók 20 ezer frankot, a svédek 20 ezer koronát adtak, más belga szervezetek együttesen 400 ezret. Amerika Hangja november 19-én, szombaton este közölte: egy magyar mozdonyvezető mozdonyával és családjával együtt átszökött Ausztriába. Ugyanebben az adásban hangzott el az is, hogy a Norvég Vöröskereszt száz ágyas kórházat ajándékozott a magyar sebesültek ápolása céljából. Az elmúlt héten – a rádió szerint – negyvenezer magyar menekült Ausztriába.

November 29-én a Szabad Európa Rádió idézte a New York Herald Tribune cikkét: már 90 ezer magyarról ír, akik elhagyták hazájukat. Az ENSZ csak 50 ezer emberről tud gondoskodni, mi lesz a többiekkel? – tanakodott a szerző. Nagyobb együttműködésre van szükség az országok között, vonta le a következtetést, mert csak így tudják megoldani ezeknek a kivándoroltaknak a sorsát. Ugyanakkor arra is kell gondolni, folytatta, hogy lesznek, akik vissza akarnak térni Magyarországra, és ilyen szempontból Magyarországgal is fenn kellene tartani a kapcsolatot.

Burgenland megtelt

November 30-án este hétkor a bécsi rádió Oberlander nyugat-német miniszterre hivatkozva arról szólt, hogy az NSZK kész a magyar menekültek egytizedét, az addigi adatok szerint tízezer embert befogadni. A Norddeutscher Rundfunk másnap úgy kalkulált, hogy az aznap érkezett újabb négyezer menekülttel százezerre emelkedett az Ausztria területére érkezett magyarok száma. A londoni rádió német nyelvű adása ugyanabban az időpontban 95 750 személyről tudott, akik közül 22 ezer már más országokba távozott. Eisenhower amerikai elnök személyes megbízottat nevezett ki a menekültek segélyezésének és beutaztatásának elősegítésére.

December másodikán Amerika Hangja angol nyelven sugárzott műsorának értesülése szerint a határ ismételt aknásítása dacára 2900 magyar lépte át a határt. A francia rádió aznap 110 ezer menekültről tudott, akik közül addigra 32 300 utazhatott Ausztriából tovább húsz másik országba. A bécsi rádió szerint ez a szám 34 ezer. Ausztriába egyébként aznap érkezett meg egy kórházvonat, hogy beteg magyarokat szállítson Svájcba, amely ország addig hatezer menekültnek nyújtott új otthont. A Francia Vöröskereszt 6000 frankot utalt át Bécsbe, a menekülők ellátására. Utóbbiak éjszaka (este héttől reggel hétig) a jelentés szerint 2165 fővel többen lettek. December negyedikén két hír került nyilvánosságra: éjszaka 1925 új menekült érkezett Ausztriába, a gyűjtés eredménye pedig 4,4 millió Schilling.

London németül mondta el december hatodikán, hogy sajnos időközönként szünetelt a menekültek befogadása, mert elhelyezésükben nehézségek támadtak. Az elmúlt egyetlen hónap alatt 11 ezer ember számára teremtettek befogadásra alkalmas körülményeket, és harmincezer angol jelentkezett, aki otthont kínált menekülteknek. A kanadai kormány lemondott a bevándorlási feltételek betartásáról, és kész az odatelepülők útiköltségét is fedezni.

December nyolcadikán este a Süd-West Funk elnevezésű nyugat-németországi adóállomás azt jósolta, hogy rövidesen 150 ezren lesznek a menekültek. Burgenland már túl van zsúfolva – mondták –, s a rossz útviszonyok következtében a továbbszállítás nem történhet olyan tempóban, ahogyan újabb tömegek érkeznek. Az osztrák vámtisztviselők ennek ellenére zászlókat lobogtatva mutatják a menekülőknek, hol jutnak biztonságba.

Egy közvélemény-kutatás szerint a menekültek 44 százaléka teljesen új életet kíván kezdeni Nyugat-Európában, Kanadában vagy Ausztráliában, de többségük nem akar elmenni a magyar határ közeléből. Az a reményük, hogy előbb-utóbb hazatérhetnek. A jugoszláv kormány közölte, hogy december hetedikéig 891 menekült érkezett, s közülük 141 vissza akart térni Magyarországra. 334-en más országoktól kértek beutazási lehetőséget. A Szabad Európa december kilencedikén bemondta, hogy a Budapesti Munkástanács a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségéhez fordult, s azt kérte, hogy a világ munkásai rokonszenvüket sztrájkokkal fejezzék ki. A svájci szakszervezetek vezetősége viszont nem sztrájkra, hanem egy óra túlmunkára kéri tagjait, hogy ennek bérét felajánlhassák a magyarok javára.

A bécsi rádió tizenegyedikén Grubhofer államtitkárra hivatkozva közölte az addig menekültek számát: 132 448 fő. Az éjszaka érkezett 1291 személy között megemlítették két hírneves labdarúgó, Bozsik és Czibor feleségeit is. A menekültek ügyeit gondozó nemzetközi szervezet ugyanakkor úgy tudta, hogy naponta átlagosan kétezer menekültet vittek tovább Ausztriából, az utóbbi napokban már katonai repülőgépekkel is, összesen 51 556 embert szállítottak már el. Az addig érkezettek közül kereken 10 ezer volt zsidó, akiknek ellátása a vallási előírások miatt külön figyelmet igényel. Bécsben a zsidó menekültek segélyezési bizottsága rendelkezésére bocsátották a Continental szállót. Raab kancellár fogadta az izraeli követet, aki köszönetét fejezte ki az osztrák nép segítségéért. Az amerikai JOINT szervezet Bad Kreutsnach-ban 1000 magyar zsidó menekültről gondoskodik.

Nincs tudomásunk arról, hogy magyar hivatalosság valaha is köszönetet mondott volna az osztrák népnek a honfitársainkról való gondoskodásért. Se a rendszerváltás előtt, se azóta. (Ha ez mégis megtörtént volna, a tájékozatlanságért elnézést kell kérjünk.) 1956 óta hatvan év telt el. Ez egy ember életében nagyon hosszú idő, de szinte semmi egy ország történetében. A világ ma másként bánik a menekültekkel, másként is gondolkodunk róluk, mint akkor. Helyesen?

Szerző

Túltengő mellékhatások

Publikálás dátuma
2016.09.24. 09:30
Tristan, az egyik páciens rosszul lett (Porogi Ádám, Lengyel Ferenc, Tóth Ildikó és Sodró Eliza) FOTÓ: ÉDER VERA

Se szeri, se száma az orvosos témájú daraboknak, hogy aztán a tévésorozatokról már ne is beszéljünk. A leggyakrabban a betegség miatti létbizonytalanság, a félelem, a kiszolgáltatottság érzés fogalmazódik meg bennük. Az, hogy nem kezelik igazán partnernek a beteget. A feje fölött beszélnek és döntenek róla. Gyakran farkasvakságban nem látják az embert, csak a nyavalyáját, ha azt látják egyáltalán. Önös érdekeik vannak, egymással is az átlagnál többet viaskodnak. Ebből aztán írható gagyi sorozat, kicsit nívósabb sorozat, tényeken alapuló színjátékszöveg, nagyon bulvár, kevésbé bulvár, mind-mind érdeklődésre tart számot, mert orvossal menthetetlenül mindenki kapcsolatba kerül, reménytelenül ki is vagyunk többségüknek szolgáltatva, alá-fölé rendeltségi viszonyba kerülünk velük, ezért izgatnak bennünket, létkérdés számunkra, hogy milyenek.

Évtizedekkel ezelőttről emlékszem a Madách Színházban adott Mégis kinek az élete? című, azóta is placcon lévő bulvárra, ami azt a kérdést taglalja, joga van-e az orvosoknak életben tartaniuk egy olyan férfit akarata ellenére, aki lényegében már csak a fejét tudja mozdítani? Bár a darabbeli tárgyalása a témának felszínes, sőt olykor inkább jópofa és hatásvadász, mint mély, kérdésfelvetése telibe talált, élénk vitát váltott ki. Ahogy most éppen nagy siker a Virágot Algernonnak a Játékszínben, ebben egy nem alaposan végiggondolt kísérletben értelmi fogyatékos srácot tesznek agyi szupermanné, akinek felfogóképessége mindenkit túlszárnyal, de aztán ez a nem várt zsenialitás hamarosan hanyatlani kezd, gyors, a régi állapotot alulmúló romláshoz és hamarosan halálhoz vezet. A dokik pedig leginkább csak kísérletük tárgyaként tekintenek a szerencsétlenre, mert ő a fontos az előmenetelükhöz.

A Rózsavölgyi Szalonban most bemutatott, a sikeres angol szerző, Lucy Prebble által írt, először négy éve a Londoni Nemzeti Színházban műsorra tűzött, Mellékhatás című darabban is van egy fő-fődoki, akinek a kísérletei csőlátást eredményeznek számára. Nem különösebben érdekli a páciensei sorsa. Tudományos hírnevet akar meg sok pénzt, és még több hírnevet, meg még több pénzt. Esze van, érzelmei erősen redukáltak. Lengyel Ferenc érzékletesen mutatja meg ezt a szikáran számító alakot, Tobyt, látjuk például, ahogy fellengzősen, öntetszelgően, komoly témákon is viccelődve, de hangját igencsak magabiztosan megemelve, előadást tart. És azt is látjuk, ahogy lesöpri, sőt meg se nagyon hallgatja, kutatásvezetője ellenérveit. Hozzá valaha gyengéd szálak fűzték, akkor tán még rendelkezett ilyenekkel, és ezekből az érzésekből villanásnyira még fel-felidéződik valami, de aztán igen hamar a szőnyeg alá söpörtetnek. A kutatásvezető, Lorna, Tóth Ildikó, aki merev, akkurátus, de gondolkodó, és érzelmei, lelkiismerete maradékát még őrizni próbáló nőt játszik. Igyekszik bizonyos dolgokat nem a szívére venni, de ez ritkán sikerül. Különben is, éppen hogy csak most vette ide Toby, olyan nagyon nem ugrálhat.

Egy új antidepresszánst kell tesztelnie. És pszichiáterként nem különösebben hisz abban, hogy pszichológia folyamatok gyógyszerrel jelentősen befolyásolhatók, nem is rejti véka alá a véleményét. Olyan nagyon nincs oda a kísérleti körülményekért sem, hogy mobilt nem használhatnak a résztvevők, nem hagyhatják el az intézményt, szinte zárdai körülmények között kell élniük. De becsületesen végrehajtja, amit kell.

A tesztelésben résztvevők közül két delikvenst látunk, egy fiatal férfit, Tristant és egy hasonló korú nőt, Connie-t. Na, hát azt igazán nem nehéz előre kitalálni, hogy ripsz-ropsz egymásba habarodnak. De kétségbe is esnek tőle, mert nem tudják, hogy ez belőlük fakad, vagy a gyógyszer felszabadító hatása. Fölöttébb kiéhezve szeretnének is összekerülni, de megrémülve tartanak is a másiktól. Porogi Ádám álmodozó, fantáziavilágban elrévedő, akaratosan önfejű srácot játszik, aki rögtön kinézi magának a lányt, és először különösebb kételyei sem támadnak. Sodró Eliza Connie-ja földhöz ragadtabb, praktikusabban gondolkozó, de ő is szinte behappolná a srácot, csak nem meri, ezért haragszomrádot játszik. Igyekszik távol tartani, legalább időlegesen. Kutakodó kérdésekkel bombázza. Bele akar látni a veséjébe.

Bámulnak egymás szemébe, ki akarják ismerni a másikat. Összesimulnak, próbálnak erőt meríteni az együttléteikből. Kilógnak a kórházból, a mellette lévő romos állapotba került egykori zárt intézetbe, mert már nem bírják a bezártságot. Meg már némi kihágásra is vágynak, a zordonul rigorózus szabályokat rendszerint áthágják. Amikor a doktornő észreveszi, lesz belőle kiadós patália. Enyvvári Péter kiterjeszti a díszletet a nézőtér első részének egyik szélére. Bár ide is kijönnek a fehéren rideg csempék, ez már a törvénytelenség területe, ha úgy tetszik, a szabotázsé. A lázadásé az értelmetlen katonás rend ellen. Kicsiben olyan, mint amikor McMurphy megpróbál kitörni a zárt osztályról, a Száll a kakukk fészkében. Lorna pedig csipetnyit hasonlít a kibírhatatlan főnénihez, rigorózus kiszámítottságával, miközben sokkal lelkiismeretesebb nála, ő készakarva soha senkiben nem tenne kárt.

Valló Péter rendezése a mechanizmus működését mutatja be, azt, hogyan tud bárkit bedarálni a kórházi gépezet. Hogy tud megbetegíteni viszonylag egészségeseket is. Valló nem is olyan régen, szintén a Rózsavölgyiben, az Istenek tanácsában azt vizsgálta, hogyan döntenek egészségügyiek élet-halál kérdéséről, mennyi nem szakmai szempont játszhat szerepet abban, hogy több rászorulóból kinek ítélik oda az átültetendő szívet. Most szintúgy feszeget morális kérdéseket bőven. Vizsgálja, hogyan lehet valamennyire kibújni egy elviselhetetlen rendszer szorítása alól, és vizsgálja azt is, hogy mennyire torzítja ez az embereket. Tristan beleroppan a történtekbe, ágynak esik, ideiglenes amnéziában szenved, de aztán a mellette kitartó Connie segítségével csak sikerül elhagynia az intézetet, ami felér egy meneküléssel. A doktornő viszont annyira kikészül, hogy ő is ápolttá válik. Ami egyet jelenthet azzal, hogy áldozattá, vagy tán végérvényesen csavarrá lesz a kegyetlen gépezetben. Ami persze működik tovább. És veszélyeztet, menthetetlenül bedarál sokakat.

Szerző