A válságok valódi okai

Milyen világ vár a ma született csecsemőkre? Végig gondoltuk már, milyen élete lesz azoknak, akik megérik a 21. század végét? Számot vetettünk már azzal, mi váltotta ki az előző évszázadok kisebb-nagyobb népvándorlásait? Migránsozunk, gyűlölködünk, miközben a háborúk vallási, ideológiai mozgatórugói valójában csak a köntös szerepét töltik be a természeti erőforrásokhoz, végső fokon pedig élelmiszerhez való hozzájutás küzdelmében. A Közel-Keleten, Afrika egyes részein az elégséges mennyiségű élelmiszer előállításának gyakorlatilag az esélye is megszűnt. Aki nem akar háború áldozata lenni, vagy éhenhalni, elmenekül. Megváltoztattuk a klímát, az meg az életünket.

Ha magunk elé veszünk egy almát, s megmérjük a héjának a vastagságát, akkor arányaiban az jóval nagyobbnak mutatkozik, mint a Föld légköréé a bolygónkhoz viszonyítva. Gyakorlatilag egy szűk, öt-hat kilométeres felszíni sávban talál életet ember, állat és növény. Ez a sérülékeny réteg biztosítja azt, amihez esetleg hasonlókat az univerzum sok milliárd fényéves távlataiban keresgélünk. Ha ezt a "szappanbuborék-héjat" végleg kikezdjük, mindennek vége. Nos, innentől kezdve válnak "széppé" mindazon okoskodások, amelyek a klímaváltozás tényét tagadják.

Depressziós tudósok

Ezzel szemben azt mondják, hogy a mai viszonyok között azért nem lehet Stradivari hegedűit ismét megalkotni, mert a hangszerkészítéshez szükséges akkori fák jóval hidegebb körülmények között fejlődtek, s ezáltal textúrájukban sokkal tömörebbek voltak. Nem tudni, mi a pontos igazság, de az évszázadokkal ezelőtti festmények szereplőinek öltözködése, különösképpen az alkotásuk kori évszakok által megkövetelt látható szokások azt mondatják, hogy bizony ma jóval melegebb van mindenütt, mint volt a romantikus időkben. Hovatovább évszakok sincsenek a maguk irodalmilag ismert módjukon, s ma már Budapesten se kell egyetlen Zil teherautó sem, hogy a Duna-partra vigye a város havát.

Hőmérsékleti rekord hőmérsékleti rekord hátán. Elhiszem, hogy a felmelegedés egy természetes folyamat is, de a tendencia határozottan gyorsuló karaktert mutat. A Római Birodalom idején a mai brit szigeteket néha száraz lábbal is meg lehetett közelíteni a befagyott tengeren, sőt, a középkor elején időnként a nyugat-francia partokról is megoldható volt lovasrohammal elfoglalni egyes jégbe fogott hajókat. Ma viszont nyáron már hajózhatóvá váltak az Északi-sark vizei is.

Sajnos, hovatovább a végtelenbe mutat az időjárási anomáliák sora. Mindaz, ami történik körülöttünk, leginkább a légkörben csapódik le, még akkor is, ha hegyomlás történik, hiszen azt heves esőzések szokták kiváltani, amelyek eredete a levegőbe kerülő rengeteg vízpára. Sok írás említi azt is, hogy a klímakutatók döntő hányada depresszióban szenved, ám erre azért nem túl okos az a cinikus válasz, hogy a depressziós természettudósok jobb híján klímakutatónak állnak.

Az ezredforduló előtt még viszonylag érzelemmentesen lehetett arról beszélni, mi minden várható a 21. század végére, amennyiben nem teszünk valamit a globális felmelegedés ellen, sőt, maga a klímaváltozás is egyféle jövő időt sugalló főnév volt. Nagy kár, hogy ezek a figyelmeztetések távlatokként rögzültek, ugyanis gyakorlatilag minden rettenet idestova itt van az orrunk előtt. A klímaváltozás immár nem perspektíva, hanem bekövetkezett tény, s az emberiség egy része még mindig abban gondolkodik, hogy a beszakított nagy plafon helyett majd egyéni esernyőkkel lehet a környezeti hatásokat kivédeni. Finoman szólva is képtelenség.

Felelősségünk a jövőnkért

Kétségtelen, az emberek gazdagabbik hányada (jelentős kisebbség) képes hűtött mennyezet alá vonulni, viszont a növények és az állatok fölé lehetetlen pajzsot emelni. A tengerek világát is ideértve az ökoszisztémában bekövetkező változások láncreakciószerű összeomlásba torkollhatnak, gyakorlatilag mindenkit megfosztva a táplálékláncban elérhető esélyeitől. Vékony jégen táncolunk, amikor rögzítjük, hogy világszerte rohamosan pusztulnak a méhek, ugyanis ha a méhek kihalnak, egy-két évre rá az emberiség is követi őket. Lehet hogy ez, lehet hogy más lesz az a gyenge láncszem, amely elpattanásakor beindul a ma ismert Földünk pusztulása.

Távlati felelősségünk mára közvetlenné vált. A ma született csecsemőkre ugyan évezredek gyengédségével tekintünk, de abba bele se merünk gondolni, hogy gyermekeinknek vajon milyen élete lesz, amikor a századunk végén megérik a nyolcvanas éveiket. Felelősségünk annyiban is közvetlen, hogy manapság épp mi magunk szenvedjük el a megváltozott klíma okozta hatalmas népmozgásokat.

Márpedig a népvándorlások az elmúlt 2000 évben is magukon hordták a klimatikus jeleket. A már említett Római Birodalom összeomlásában is nagy szerepet játszott a jeges időket felváltó esős korszak, lévén az északi barbár törzsek pont a kontinensünk sártengerei elől délre húzódva törték fel az akkori határokat. Később a honfoglaló magyar (s egyéb) népek szintén a kimerült legelők miatt nyomultak Nyugatra, s ugyanez nyomta a minket követőket (üldözőket) is.

A Szovjetunió ugyancsak a természet leigázásában lelte meg élelmezési problémáinak megoldását, s a náciknál már ideológiailag is a "Lebensraum", azaz a kibővített élettér igényével jelentkezett a mások területeinek elfoglalására indított háború.

Meggyőződésem, hogy a háborúk vallási, ideológiai mozgatórugói valójában csak a köntös szerepét töltik be a természeti erőforrásokhoz, végső fokon pedig élelmiszerhez való hozzájutás küzdelmében. Nem csoda hát, hogy midőn a Közel-Keleten, s Afrika egyes részein az elégséges mennyiségű élelmiszer előállításának gyakorlatilag az esélye is megszűnt, a korábbi vidéki, falusi életmód is eltűnőben van, s az elszegényedett parasztokból szó szerint földönfutó városi nyomorultak lettek, akik fejében egyre gyakrabban merül fel az élhetőbb Európába menekülés.

A mai szíriai tragédia kibontakozása is jelentősen klimatikus okokra vezethető vissza. A média egyre sűrűbben hozza az "ilyen volt, ilyen lett" képeket, amelyeken a korábban virágba borult településeket ma por és romhalmazként látjuk. Persze, legyintenek sokan, Szíriát a nagyhatalmi huzavona pusztította el, számukra viszont csak egy ellenérvem van: Szíriában nyolcadik éve nem esett eső, és tulajdonképpen nem is termett semmi ehető.

A kenyérharc csillapítására megannyi kezdeményezés született, nagyon kevés eredményt produkálva. Erősödik viszont az a felismerés, hogy ha a klíma védelmében nem csinálunk semmit, annak globális költségei nagyjából megegyeznek azokkal a számokkal, amelyek a cselekvési tervekhez kapcsolódnak. A klímavédelem tehát így válik a jövőnk legnagyobb befektetési terepévé.

Minden rendellenesség dacára a megújuló energiák ma már le tudják váltani a Föld kérgéből kikapart fosszilis energiahordozókat, s belátható jövőben ez igaz lesz még a légiközlekedésre is. Napjaink felfutó mozgalmai egyre gyakrabban tűzik zászlajukra, hogy a földalatti energiaforrások maradjanak is a föld alatt, hiszen kellő ráfordításokkal a Föld felszínén is előállíthatunk minden szükséges áramot, amelynek ősforrása maga a Nap, akár a szél, akár a víz, de akár a biogáz felhasználásának lehetséges eseteit is ide vehetjük.

COP21: a remény

Ha azt akarjuk, hogy az éltető Nap ne váljon a gyilkosunkká, akkor értelemszerűen globális együttműködésre van szükség. Az EU hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy az Egyesült Nemzetek égisze alatt tavaly év végére megszervezhette a COP21 elnevezésű, lényegében minden országot bevonó világkonferenciát Párizsban, amely már az évszázadunk közepére kőkemény széndioxid kibocsájtási korlátokat állít. (A COP rövidítés: a Conference of the Parties. Elnevezése magyarra fordítva: a részes felek értekezlete, s nem attól 21, hogy a 21. századot fogja át, hanem attól, hogy ez a 21. nekifutás.) A korábbi kudarcok dacára most erősebbnek látszik a reménysugár. Két nagy szennyező, azaz az USA és Kína mindeddig inkább kerékkötője, mintsem motorja lett volna a klímavédelmi törekvéseknek, most káprázatos gyorsasággal emelte jogrendjébe a tett vállalásokat. A sors fintora, hogy az EU és tagországai, bár rendre a nagyívű kezdeményezések (és azok végrehajtásának) élén állnak, most éppen szégyenszemre kicsit lemaradtunk a COP21 törekvéseinek ratifikálásában, azaz parlamenti megerősítésében.

Végezetül vessünk egy pillantást a magyar ugarra is! Nálunk bármilyen téma csak több tucat gyűlölködő migránsozás után kerülhet elő, amit aztán újabb több tucat gyűlölködő migránsozás követ. A magyar közvélemény gyakorlatilag nem is értesülhetett arról, mi mindenben egyezett meg a világ tavaly Párizsban, s hogy a 21. század gazdasági perspektívái az utolsó szálig mind klimatikus meghatározottságúak.

Bambán azt gondolhatjuk, hogy gyermekeink is majd a nagy autógyárak éppen friss modelljeit fogják összeszerelgetni, s bár ez akár be is következhet, azok viszont már olyan technológiákat fognak képviselni, amelyeket mi éppen most nem sajátítunk el.

Az, hogy Orbánék szó szerint elhülyülésre ítélték a magyar népet, s évek óta masszívan dolgoznak is ezen, az még ne legyen ok arra, hogy a haladó pártok struccá változzanak! Ha a társadalom mindenkori érdekeit maga előtt tartó baloldal ki akar lépni ebből a vulgárisan nácizós-kommunistázós, ostoba mantrából, akkor kézenfekvő, hogy azokra kérdésekre helyezze a hangsúlyt, amelyek alapjaiban meghatározóak.

Nem elég csak úgy általában munkahelyteremtésről értekezni, érdemes lenne politikailag is kidomborítanunk, hogy a nagy világválság kezdete (2007) óta szinte kizárólag a környezeti iparok teremtettek új munkahelyeket. A jelentősebb cégek számottevő mértékben soha nem fognak a magyar falvakba befektetni, de az állam és az önkormányzatok igenis előállíthatják azt a helyzetet, amikor is a vidék a környezetgazdálkodás megannyi aspektusa mentén találhat ismét munkát és kenyeret.

Balgaságból megváltoztattuk a klímát, amely nagyon átalakította az életünket. Most az a feladat, hogy - immár okosan - úgy változtassunk a klímán, hogy az a megélhetésünket szolgálja! Ebben mindenkinek feladata van, különben lehet ez még sokkal rosszabb is.