Miért sunyi a kampány?

Claude Lévi-Strauss, a híres antropológus állapította meg, hogy a tőlünk távol eső erkölcsi, vallási, társadalmi intézmények – és képviselőik - elutasítása az egyik legősibb szemléletmódunk, amelynek mélyre nyúló pszichológiai gyökerei vannak. Amikor barbár szokásokról, molesztáló férfiakról vagy erőszakos betolakodókról szólnak a menekültekkel kapcsolatos hírek, akkor az emberekben „ugyanaz az ösztönös ellenszenv, ugyanaz az elutasítás munkál a számára szokatlan életformákkal, gondolatokkal, vagy hiedelmekkel szemben” – írja a tudós 1952-ben megjelent Faj és történelem című tanulmányában.

A kormányzati kampányzuhatag, mint gátszakadás után a víz, elönti az ország minden zegét-zugát. Az ösztönöket megcélzó kommunikáció szembe megy a valósággal. A népesedési adatok felől nézve ostobaság a kormányzat idegenellenes retorikája. A mai demográfiai helyzetben a bevándorlás teljes elutasítására „gyúrni” a magyar társadalmat, több mint bűn, hiba. A KSH adatai szerint 2011 és 2015 között évi átlagban 90 ezerre csökkent az élve születések száma. Az idén további romlás várható.

A Népességtudományi Intézet előszámítása szerint 2060-ra 8 millió alá csökken az ország lakossága, rosszabb esetben 6,7 millió lesz. Másfél nemzedéknyi idő alatt véglegesen elöregszik a társadalom, megszűnik több száz település, rendkívüli feszültségek keletkeznek az aktív és nyugdíjas korosztályok kapcsolatában. Szociológusok és demográfusok régóta kongatják a vészharangot: bevándorlók nélkül Magyarországnak nincs esélye megtartani a lakosságát. Nagyon gyorsan okos bevándorlási politikára volna szükség, megjelölve, hogy kiket hívunk, honnan, milyen „privilégiumokkal”, szem előtt tartva azt is, hogy Európa számos országa hasonló gondokkal küzd, nagy a verseny a munkaerőért, a humán erőforrásokért.

Az október 2-i népszavazás arról szól, amit a plakátra írtak: üzenünk Brüsszelnek. Nagy felhatalmazás birtokában a miniszterelnök azt üzenheti az Európai Uniónak, hogy eddig is feszegette a szerződés határait, de a jövőben azt csinál, amit akar. Megszünteti azt a helyzetet is, hogy Brüsszel fék és ellensúly legyen a budapesti kormánnyal szemben. Akár addig is elmegy, hogy elzárkózik az EU-s pénzek elköltésének ellenőrzésétől, vagy figyelmen kívül hagyja az európai bíróságok döntéseit. Végső soron csak azokat a szabályokat fogadja el a "klubban", amelyek neki is tetszenek. A rugalmas szolidaritásból kifejlődő „rugalmas tagság” persze sokáig nem tartható fent. Vélhetően a kormányfő számot vetett azzal, hogy Magyarország „kimarad” az Európai Unióból.

Brüsszeltől való távolodásra utal a nemzetállamok Európájáról kidolgozott politika és az autokrata hatalomgyakorlás mindenre kiterjedő igénye. Vannak azonban ezen túli indítékai is a bezárkózásnak. A miniszterelnök kegyéből feltőkésített „nemzeti gazdasági elit” vállalkozásai nem versenyképesek az európai környezetben, alkupozíciója gyenge a külföldi befektetőkkel és a hazai munkavállalókkal szemben is. Hiába gyengélkednek a szakszervezetek, az új Munka törvénykönyvvel kiszolgáltatott helyzetbe hozott munkavállalók a mostani munkaerő-piaci helyzetben képesek arra, hogy a külföldi munkavállalás lehetőségével sarokba szorítsák a munkáltatójukat.

A szociális párbeszéd és alku idegen a nemzeti együttműködés rendszerétől. Az érdekek egyeztetése helyett a kormányfő azt az illúziót kelti, hogy a bejövő árut és konkurenciát, illetve a kiáramló munkaerőt megállítja a határon. Azt akarja elhitetni, hogy a gyenge versenyképességű nemzeti tőke érdekében képes korlátozni az Európai Unió négy szabadságelvének érvényesülését. Közben Brüsszel elleni harcra buzdítja a párt elitcsapatait, adományosait, a familiáris partnereket, akik egyébként ott tolonganak a brüsszeli pénzcsapok körül.

Az agymosó kampányban nem sokat számítanak a történelmi értékek és hagyományok. Egy jobboldali publicista írta rosszallóan a minap, hogy „az ultraliberálisok felfedezték Szent István irodalmi munkásságát, és az idegenek szépségét hirdető kampányuk alátámasztására a keresztény kormányzat és lakosság orra alá dörgölték a király Imre herceghez intézett intelmeit”. A kormányoldalon manapság zavart kelt István király „migráns-simogató” álláspontja. Elvitatják azt, hogy államszervezési eszméjét az elmúlt ezer évben befogadott idegenek sokaságának sikeres integrációja igazolja.

Az emberi élet védelme és a meghosszabbítására való törekvés Lévi-Strauss szerint a keresztény-zsidó gyökerű nyugati civilizáció egyik legkevésbé vitatott értéke. Keresztény elkötelezettségű kormányfő nem teheti meg, hogy a háború elől, a halál torkából menekülő embertársai csónakját elsüllyessze, az útjukat szöges dróttal elzárja. Európa keresztény értékrendű polgárai borzonganak ilyen tettek láttán. Az álkeresztény magatartás sok fejfájást okoz az egyetemes egyház képviselőinek is.

Az ösztönökre mért csapások a valóság, az érdekek és értékek felmutatásával háríthatók el. Tizenkét évvel a csatlakozás után lehet ugyan lélekromboló kampányokkal Brüsszelnek üzenni, de egyáltalán nem biztos, hogy az idegenellenes politika célt ér a magyar társadalomban.