A semmiből a csúcsra?

Vészes vezetőhiánnyal küzd a magyar baloldal. Pártjaik formálisan rendelkeznek vezetőkkel, de olyan személyiséget nem találni köztük, akinek karizmája társadalmi mozgósító-erővel bírna. Ez a 2018-as választások előtt alapvető gond lehet.

Nem a „vezér kell a baloldalnak!” folyójába akarok térdig belegyalogolni, mert úgy vélem, hogy a mostani Orbán, és korábban a Gyurcsány által megtestesítette hangadó politikusok szerepkörére talán nincs is szükség a baloldalon. Még akkor sem, ha történelmi okok miatt egyfelől a magyar választóközösség vezér utáni vágya majdnem tényként kezelhető, másfelől ez a vágy – ne legyünk restek bevallani – a demokratikus választói magatartás megcsúfolása is.

A porosz hadtudóstól, Clausewitztől mindig egyetlen mondatot idéznek, noha három kötetes műve "A háborúról", kis túlzással, hemzseg a jól idézhető kijelentésektől. Kiragadott, de nem véletlenül idézett mondata: „a győzelmet nem helyettesíti semmi”, magától értetődő, még Clausewitz sem kell hozzá. Mégis, elnézve a baloldali ellenzéki pártokat, maradhat bennünk kétely: valóban akarnak-e és tudnak-e vezér nélkül ezek a pártok országgyűlési választást nyerni 2018-ban? Az "akarnak", és a "tudnak" értelemszerűen nem ugyanazt jelenti. Bennem, a külső szemlélőben, mégis felrémlik, hogy talán az akarat dolgában is mutatkozhat némi deficit, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a nyerni tudást illetően ma esélytelennek tűnnek a baloldali pártok.

Nem kell, nem szabad mindent a külső körülményekre fogni. A Fidesz-kormányok és a miniszterelnök szapulására hat éve használt politikai retorika hasztalan és a használhatatlan. A 2010 óta eltelt idő ezt támasztja alá. Nem az ezekben az állításokban megfogalmazottak igazságtartalmával van a gond, hanem azzal, hogy ezek a többnyire morálisan alátámasztott szövegek nem találtak utat a társadalom többségéhez. Ebben az esetben nem lehet azzal védekezni, hogy az Orbán-rezsim olyan félelmet honosított meg az országban, amely a személyes vélemény felvállalását lehetetlenné teszi. Tartalmaz ugyan némi igazságot ez a mentség, de nem ad maradéktalanul választ arra kérdésre: miért maradnak visszhangtalanok a választókban az ellenzéki pártok megszólalásai? Miközben a Fidesz hatalomgyakorlása olyan bornírt, bugris, mértékét vesztett, irritáló, hogy annak társadalmi felháborodást, sőt, egyenesen népharagot kellene kiváltania. Másként fogalmazva: Orbán olyan légkört teremtett az országban – mert a félelemkeltés mellett ez is igaz! –, aminek valóban ellenállást kellene kiváltania a józanul és tisztességesen gondolkodó emberekből.

Nem vagyok sem politikai stratéga, sem jártas a hatalomtechnika ügyeiben, de tudom, a politika sikerét alapvetően az eredmények igazolják. Ne nevezze magát senki politikusnak, aki csak elégedetlenkedő emberek búját-baját képes megfogalmazni, de olykor pártja tagjait sem tudja meggyőzni, hogy ezeknek a vélt, vagy valós igazságoknak a kimondásánál többre is képes. Egy politikusban hinni kell, különben nem politikus. Egy politikusnak magával ragadónak kell lenni, különben amatőr. Eredményesnek kell lennie a közvélemény-kutatásban, és a voksok begyűjtésekor egyaránt. Egy politikusnak mozgósítani kell tudnia a választókat, ahogyan megtette a maga országában Bill Clinton és Barack Obama (hogy a legdemokratikusabb ország elnökjelöltjeinek példáját hozzam), mert személyiségükből és fellépésükből sugárzott az a karizma, ami nélkül ez a "hivatás" nem lehet sikeres. A felsoroltak hiányában a mai magyarországi ellenzéki politikusainak legfeljebb saját párttársai hiszik el azt, amit választók millióinak kellene elhinni róluk.

A mai baloldali ellenzéknek volt ideje meg- és bemutatni magát, még akkor is, ha a pártok egyike-másika - az MSZP és az LMP is - hosszabb ideje vezetési válsággal küzdött. Nem vagyok biztos abban, hogy mára ezen túljutottak, megtalálták volna azokat a vezetőiket, akik esélyt adnak a sikeres választási szereplésre. Gyurcsány DK-ja arra az emberre épül, akinek személyétől a választók széles köre idegenkedik. Az Együtt, a PM és a Liberálisok több éves küzdelmük ellenére továbbra is a politikai túlélésükért küzdenek...

Ki jöhet, mi jöhet ezek után? A választ nem tudom, de két, egymástól nagyon távol álló politikus példája jut eszembe, akik úgy kerültek a politika csúcsára, hogy korábban vagy nem is hallottunk róluk, vagy nem is gondoltuk, hogy adott esetben ők lehetnek a nagybetűs megoldás. Angela Merkel elköltözött első férjétől, csúnya válás volt. A vagyonosztozkodásban nem jutottak dűlőre. Az asszony elunva a vitát egy ismerősével visszament a lakásba, és férje tudta nélkül elhozta a hűtőt. Vajon gondolta volna a lépcsőházi cipekedés közben kiizzadva, hogy rövidesen ő lesz Németország kancellárja? Európa legmeghatározóbb politikusa? A másik Vlagyimir Putyin, aki a kelet-németországi KGB-s évek után a leningrádi egyetem háromfős nemzetközi osztályán helyezkedett el (szerencsés volt, hogy egyáltalán talált állást), és alacsony fizetése miatt délutánonként Zaporozsecével taxizott. Ő vajon hihette, hogy egyszer ott lesz, ahol ma áll?

Olykor a semmiből indulnak el, akik a csúcsra érnek. Ez az út nálunk is nyitva áll.