Most hétfő este, úgy fél nyolc tájt, felvisít kaputelefonom csengője.
– Jó estét kívánok, a FIDESZ-től jöttem, szórólapokat hoztam. Beengedne? – tudakozódott egy ekkor még megrebbent, bizonytalanságot tükröző, udvariasnak ható hang. Erre türelmes tagoltsággal elmagyarázom, hogy házunk bejáratánál, a kaputól – vele szemben állva – balra meglát egy faládikát, amelyet éppen az efféle, meg nem nevesített, illetve nem postai küldemények elhelyezéséül szereltetett föl a falra a tulajdonosközösség.
– Nekem személyesen kell átadnom – vált makacskodásba a fiatalember.
– Nem engedhetem be, fogadja el a részünkről kialakított eljárást – horkanok föl.
– Addig csöngetek, amíg majd más beenged – felesel ő az ifjúság szemtelenségével.
Váratlanul, türelmemet veszítem, üvöltök a kagylóba:
– Mit képzel? Bejelentem a Fidesz-központban!
Az utóbbi szavakat már a lépcsőházba kilépve, botomra támaszkodva, a világítást bekapcsolva üvöltöm, hogy érzékelje, nem csak telefonban vagyok bátor. Eltökéltem, ha bejut, valahogyan elzavarom. Elhallgatok, csönd. Neszezés sincs. Visszahúzódom, magamban zsörtölődve. Pár perc múlva megnyikkan a csengő, de nem szól bele senki. Elment az ostromló.
