Mi, derék ősgallok

Hajszolja a naptárt Orbán Viktor. Ahogyan közeledünk október másodikához, annál mértéktelenebb. Az előző választásokon a pártja még polgári volt, megelégedett ezzel a megkülönböztetéssel, most már kereszténydemokrata. Ha csupán néhány mondatot fogalmaz meg, abban is legalább háromszor hangzik el ez a jelző. Többször, mint Angela Merkel szavaiban, pedig az ő pártja hivatalosan is CDU, de nála a rövidítésből gyakoribb a D betű említése, a demokráciára hivatkozás, mint a C-re. Nem tudom, észrevették-e, de kissé háttérbe szorultak a megszokott Fidesz szóvivők is. Legújabban a KDNP-s Hollik István a menő, ő magyaráz meg mindent, igaz, hamisítatlan, őseredeti ifjú demokrata szellemben. Néha netán még harciasabb is.

De ne legyünk egyoldalúak és beszűkültek. Nyugat-Európa egyes fertályain, ahol úgyszintén valamilyen választás közelít, és egyes hajdani konzervatívoknak életbevágó szükségük lenne szélsőjobboldali voksokra, hasonló jelenség észlelhető. Franciaországnak napok óta Nicolas Sarkozy a hőse, akiből ugyan nem a francia vonások domborodnak ki, hanem a hamisítatlan nacionalistáké. Az ős galloké. A volt államfő nem is tudja már, hogy visszamenőleg meddig vezesse vissza a családfáját. Nem tagadja meg magyar nemesi ypszilonját, csak éppen gall eredetével igazolja, hogy mennyire asszimilálódott. Vercingetorix vérét érzi csörgedezni az ereiben, aki föllázadt gallként harcolt a még eredetibb ősök, a rómaiak ellen, de egyáltalán nem zavarja Sarkozyt, hogy rajta mulat szinte az egész francia tudományos élet. A sajtó túlnyomó részét történész kutatók írásai töltik meg, akik buzgalommal húzzák alá az ugyancsak latin eredetű mondást, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

Sarkozy a minap egy választási beszédében, tetszeni igyekezvén a faji tisztaságukkal kérkedőknek, azt fogalmazta meg, milyen derekasok voltak a gallok, akikből később franciák lettek. Ők csöpögtették a vénákba a hamisítatlan nemzeti vért, rájuk emlékezve járulhatnak majd öntudatosan jövő áprilisban az urnákhoz a szavazók. Jöjjetek hozzám derék szélsőjobbosok, igaz, ugyan már nem a gyökértelen Hollande-ot kell legyőzni, hanem a konzervativizmusához ragaszkodó Alain Juppét. Franciaország "értelmiségi köztársaság", nem röstelli a vitát, így alakult ki, hogy a szegény ambiciózus Sarkozy átmenetileg közbohóc lett.

Akik még alaposabb magyarázatot igényelnek, összefüggéseiket ennél is tágasabb szellemi környezetbe helyezik. Sylvie Kauffmann, a Le Monde egyik legjelesebb publicistája, a hétvégi számok sztár hírmagyarázója, nem várta meg a szombatot, hogy reagáljon a kérdésre, megtette frissen, a hét elején „Sarkozytől Trumpig, piciny lecke a nemzeti azonosságról” című írásában. (Megnyugtatásul a Népszava szorgalmas vitapartnerének, Czippel Feri derék, magát franciául hirdető katonatisztnek, tudatom: Kauffmann elzászi származású, ne kutakodjék másutt!). Nos, kolléganőm, aki a nyolcvanas években budapesti tudósító is volt, arra emlékeztetett,, hogy Sarkozy szemlélete a Trumpéval rokon. Vele együtt vallja konokul, hogy az idegeneket üldözni kell. És Sylvie arra is figyelmezteti Sarkozyt hogy a 21. században a francia eredet kissé bonyolultabb annál, mintsem bizonyítékként a gallokat kellene előkaparni.

De hát ez a „sarkozymus” ugyancsak kacifántosabb annál, mintsem csupán napi politikai vitákra szorítkozhatnának. Időben kétségtelenül véletlen, hogy ugyancsak e napokban jelent meg Párizsban Patrick Buisson félezer oldal terjedelmű kötete, amely sokoldalú elemzésével porrá zúzza Sarkozy frissen fölbuzdult gall nacionalizmusát. A könyv szerzője mondhatni szakértő a témában, mert kerek évtizedig volt legbensőbb tanácsadója, „súgója” az egykori köztársasági elnöknek. Ha van valaki, aki Sarkozyt minden porcikájáig ismeri, akkor ő az. A Le Point a most megjelent portrét gyilkosnak minősíti. A féktelen ambíciói miatt a hirtelen nagy francia nacionalistává előrukkolt Sarkozyt minden meggyőződéstől mentes figuraként ábrázolja, nőcsábásznak, maga köré rajongókat gyűjtögetőnek, aki Buisson szerint túlságosan is jobbra lendült, jelöltként valahogyan nagyon is szélre sompolygott.

A kérdés viszont hogyan kerül a csizma az asztalra? Az olyan figurák, mint Nicolas Sarkozy is, miként helyezhetők szorosan Orbán Viktor mellé, legalábbis közeli szellemi szomszédságba? Orbántól soha nem volt nagyon távoli a nacionalizmus, most azonban ez a „nagy nemzeti csatának” föltüntetett népszavazás előtt az érvek élvonalába rukkolt előre. Ha a Fidesz mozgósítása nem volna elegendő még arra se, hogy a részvételben többséget szerezzen, az „hazafias katasztrófa” volna, gyöngeség az első számú célpontként kijelölt Brüsszellel szemben. Még súlyosabb a helyzet azzal, hogy a jelek szerint a visegrádi négyek is kezdenek távolodni egymástól, és még súlyosabb kudarc volna, ha az eddigi harci együttesben a nagy kezdő V betűt más, tekintélyesebb nemzet ragadná magához.

Így sodorta talán nem is akaratlanul Sarkozyt esetlensége Orbán közelébe, szaporodik azoknak a száma, akik Európa ellenességükben kapkodva keresik, vajon kikre is számíthatnának. Nevetséges volt „a négyek huszonnyolc ellen” fölállás is, most azonban Orbán már kezdheti érezni a szomorú magány drámáját is.