Igazi masszív közönségsiker M. R. Carey brit szerző Kiéhezettek (The Girl With All The Gifts) című regénye. A kötet, amely alapvetően a sci-fi és a horror határmezsgyéjén helyezkedik el, 2014 nyarán jelent meg az író hazájában, az Egyesült Királyságban, ahol megkapóan pozitív fogadtatásban részesült. Legtöbb kritikusa azt emelte ki, ahogyan megújítja a zombi történeteket, s ahogyan mélységet ad az ehhez fogható puhakötéses (ún. paperback) könyveknek.
Úgy látszik, ez az olvasóknak is tetszett, mivel a kötet 215 ezer példányban kelt el a szigetországban, tavaly nyáron pedig Amerikában is kiadták. A kötet "világkörüli turnéja" keretében az idei év első felében érkezett meg Magyarországra, Carey disztópiáját a Kossuth Kiadó adta ki.
"Ha idén csak egyetlen könyvre lesz időd, ezt olvasd el!"- buzdít a könyv átrágására a kötetborító. Mellette, valamint a kötet hátlapján, olyan mérvadó sajtótermékek bíztató szavai olvashatóak, mint amilyennek a Sun, a Vogue, a Harper’s Bazaar számít. Sokkoló és felkavaró, meg szívszorító remekmű, magasztalják az egekbe Carey munkáját. Nem alaptalanul.
„A szar is megfagy tőle”
M. R. Carey, aki hozzávetőlegesen tíz éve nyergelt át a képregényekről a regényírásra, egészen abszurd világot tár elénk. Az ötvenes éveiben járó szerző univerzuma egy igazi poszt-apokaliptikus tér, azon belül is a külvilágtól hermetikusan lezárt katonai bázispont. Itt őriznek néhány egészen különleges gyereket, akik a világot szinte teljesen elpusztító Összeomlás nevű globális katasztrófa olyan egyedei, akik habár fertőzöttek, de érdemes velük kísérletezni. Mint kiderül, szinte az egész emberi civilizációt elpusztította egy fertőzés. Ez az áldozatot, annak agykérgét megtámadva emberi húsra éhes, minden gátlást levetkőző szörnyszülötté változtatja. A fertőzöttek a kiéhezettek, vagyis azok a félig-meddig zombik, akik jószerivel vegetálnak, de ha táplálék kerül a közelükbe, villámgyorsan kiszagolják és szétmarcangolják azt.
A regény abszolút hőse, a tízéves Melanie kiéhezett, csakúgy, mint azok a vele azonos korú társai, akik nem teljesen változtak át. Agyukat még nem nőtte be teljesen a gomba, az esetek többségében képesek ember módjára viselkedni, de ha nyálat vagy vért szagolnak, akkor elvesztik önuralmukat, s acsarkodó állattá silányulnak. Éppen emiatt a bázison úgy tartják fogva őket, mint a legszigorúbban őrzött gyilkosokat. Mindannyian külön sötét cellában élnek, és ha éppen órára vagy kísérletre szállítják őket, leszíjazzák őket, fejüket pedig annak a tolókocsinak a támlájához erősítik, amelynek segítségével az egyik helyről a másikra viszik őket.
Az akkurátusan felépített történet igazán akkor indul be, amikor dr. Caldwell, a bázison végzett kutatás vezetője bekéreti magához Melanie-t, akit élve felboncolna, hogy agykérgéből kinyerje az alapanyagot a kór potenciális ellenszeréhez. Csakhogy éppen ekkor törik át a külső védelmi vonalat a guberálók, akik felfegyverkezve elözönlik a bázist, ahol senkit nem kímélnek.
Mondani sem kell, annyi a központnak, Melanie pedig négyfős kísérettel kényszerül menekülni. Habár eleinte vonakodnak a kis szörnyszülöttől, Miss Justineau, a lány tanára, Caldwell, a tudósnő, Parks őrmester, a katonai egység vezetője és a zöldfülű Gallagher közlegény magukkal viszik. Persze, elővigyázatosságból szájkosarat kell viselnie, kezeit hátrabilincselik, ha pedig alszik, pórázra verik – hiszen soha nem lehet tudni.
A hosszú, ám rövid fejezetekre tördelt regény írásművészetileg nem nyújt semmit. Néhány szép, vagy éppen meghökkentő hasonlat mindenesetre nem enged minket ("Olyan sűrű a nyála, mint az iszap földcsuszamlás idején."), szintúgy, mint a szerző atmoszférateremtő ereje. Mégis a regény igazi újdonsága az, ahogyan lelket ad karaktereinek. Miközben szereplőink halott zónákon keresztül, felégetett vidékeken, hasig érő fűben menekülnek, egyre inkább kiteljesedik alakjuk. Közülük is Melanie a legérdekesebb, mivel önmaga sem tudja, mi, vagy kicsoda lakozik benne.
Érdekes kontraszt, ahogyan magában hordozza egy ártatlan kislány attribútumait, s az is, hogy éppen ez a jó kislányos attitűd az, amitől az őrmesterben a "szar is megfagy." Valami olyasmit érezhet, mint amiről Johnny Cash énekelt egykoron a The Beast in Me (nyersfordításban: A fenevad bennem) című búsdalban.
Az apokalipszis után
Ahogy arról már szóltunk, Carey regénye átütő siker volt a műfajon belül. Olyannyira, hogy alig néhány hónappal a debütálás után – ez rekordsebesség! – lecsapott a megfilmesítési jogokra az egyik rangos brit filmstúdió. A könyvet pedig maga a szerző adaptálta filmre, ami nem számít teljesen újdonságnak a mai világban: például Michael Blake, a Farkasokkal táncoló szerzője, Emma Donoghue, A szoba írónője, vagy éppen Gillian Flynn, a Holtodiglan című thriller szerzője is saját maga írta át könyvét forgatókönyvvé.
Carey úgy vélte, a történet több ponton összerántásra szorul ahhoz, hogy az jól működhessen filmen, de emellett apró módosításokat is alkalmazott. A kötet tulajdonképpen alaposan eljátszadozik az öt karakter nézőpontjainak váltogatásaival, a skót Colm McCarthy rendezésében viszont kizárólag Melanie-ra kerül át a hangsúly. Egyébként a megkapóan értelmes kislány is változáson esett át – a könyvben világos bőrű, szőke, kaukázusi jelenség, a filmben viszont egy fekete gyermekszínész alakítja.
A Kiéhezettek mozifilm történése tulajdonképpen szolgaian követi a regény eseménysorát. Habár azt mondhatnánk, meglepően közel áll a 28 nappal később című szintén világvégés sci-fihez, a cselekményt mégis egészen újszerűként szemléljük a vásznon is. A korábban jószerivel csak a BBC televíziós produkcióit rendező McCarthy munkájában ügyesen keverednek a horror, a thriller, a világvége filmek elemei, olyan komponensek újraértelmezésével, mint amilyenek a zombik, vagy a félelmetesre szabott gyerekek.
A Kiéhezettek alkotói ügyelhettek arra, hogy már a film legelején a székhez bilincseljék a nézőt, ugyanis a nyitójelenet hátborzongató képi világával, nyugtalanító zenéjével olyan, akárcsak egy remekbe szabott divatkampány kisfilmje, vagy egy ütős együttes klipje. Az expozíció után gyorsan beindul a film. És ahelyett, hogy az élőhalottak brutális támadásaira, az értelmetlen ijesztgetésre fókuszálna, McCarthy inkább a kis csoport belső dinamikáját mutatja be.
Izgalmas karakterekkel van dolgunk, akiket tisztességesen játszó színészek ruháznak fel élettel. Közülük a legnagyobb meglepetés a tizenkét éves Sennia Nanua, aki akár puszta tekintetével is képes hatást gyakorolni a nézőre. Komoly feladat egy elsőfilmes színészpalántának, hogy eljátsszon egy olyan figurát, mint amilyen Melanie. Minden gesztusával, jelzésével azon van, hogy elhitesse, az általa megformált lányban ott rejlik a jó és a rossz is – méghozzá egyszerre. Az olyasfajta filmek, mint amilyen a Kiéhezettek, nem a színészi eszköztárak megcsillogtatása miatt népszerűek. Itt azonban erős alakításokban nincs hiány. (Éppen ezért kell a filmet eredeti nyelven, felirattal nézni, különben oda a varázs.)
Gemma Arterton újra nagy lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa, hogyan tud apró rezdülésekből felépíteni egy figurát. Helen Justineau maga a megtestesült jóság, a csapatból egyedüliként védelmezi a kislányt, kezdetben rajta kívül más nem is tekinti valódi gyermeknek. (Mondjuk, nem is az.) Artertonnak, aki a valós életben is kiáll a fontos társadalmi ügyekért, tényleg fekszik a szerep, tisztára olyan, mintha azt egyenesen rászabták volna. Még az olyan piszlicsáré tényeket illetően is hiteles, mint amilyen az, hogy kisasszony a regényben „magas és gyönyörű”, az egyik legszebb brit színésznőnek tartott Gemma Arterton pedig élete legrosszabb filmes öltözékében (bő katonai nadrág, mindent fedő vastag pulóver), smink nélkül is bámulatos.
Külön kategória dr. Caldwell, aki olyan sematizált figura, aki úgy gondolkodik, hogy ha a halálhoz vezető út gyermekfejekkel van kikövezve, akkor ő végig megy rajta, legfeljebb majd utólag feloldozza magát. A hatszoros Oscar-jelölt amerikai színésznő, Glenn Close játékában tényleg érződik a tudomány és a saját vélemény iránti meginghatatlan hit, meg valami férfias ridegség is, de a kiszolgáltatottság árnyalatnyi jelei is fel-feltűnnek arcán.
Csakhogy az alakítások sem mentik meg a filmet teljesen attól a rombolástól, amelyet azok a buktatók jelentenek, amelyeken percekig fenn akad a film. Hiába volt egészen jó a regény, a forgatókönyv sokszor meglepően súlytalan. Sok történés marad indok nélkül, a cselekményvezetés lendülete pedig hol tetten érhető, hol nem. Mindenesetre az valóban értékes, ahogyan a rendező a mesterséges világ megteremtését kezeli, ugyanis az egy percig nem válik felesleges CGI-parádévá. De ettől még a Kiéhezettek nem újítja meg teljesen a zsánert, csak egy újabb nézhető, de nem tökéletes kasszasiker marad.
Gemma Arterton 1986. február 2-án, a Kent megyei Gravesendben született. Tanulmányait teljes körű állami támogatással végezte a világ leghíresebb drámaiskolájába, a londoni Royal Academy of Dramatic Artban.
