A válságok „megoldását” szinte kizárólag az állam- és kormányfőktől várjuk, pedig az Európai Tanács nem is hozhat a tagállamokat kötelező, jogi döntéseket. Így az uniós csúcsokon elmaradhatatlan családi fotók után mindig a populisták győznek. Ők ugyanis a – többnyire külön-külön tartott – sajtótájékoztatókon elsősorban a hazai karzat közönségének szónokolnak. A sikereket (ha lennének) nekik köszönhetnénk, a sokasodó kudarcokért viszont kizárólag a brüsszeli bürokraták a felelősek. A magyar miniszterelnöktől például minden alkalommal megtudhatjuk, milyen hősiesen védelmezte a nemzeti érdekeket.
Az Európai Tanács és a Brexit
A nagyon várt szeptemberi csúcstalálkozó az úgynevezett Pozsonyi Nyilatkozattal zárult (The Bratislava Declaration). A régóta ismert magasztos elvek hangoztatása mellett, az állam- és kormányfők egy ütemtervnek nevezett „kívánságlistát” is elfogadtak (The Bratislava Roadmap), amelyben újabb feladatokat és határidőket jelöltek ki önmaguk számára. A dokumentum szinte semmi újat nem tartalmaz, de az aláírók egy valamire láthatóan nagyon ügyeltek: véletlenül sem akarták megsérteni az európai projektet alapjaiban veszélyeztető populisták érzékenységét. A szerencsétlenkedést jól jelzi, hogy a luxemburgi miniszterelnök még a saját külügyminiszterétől is sietett elhatárolódni. Jean Asselborn ugyanis néhány nappal korábban kimondta azt, amiről egyébként a nyugati világban mindenki beszél: a magyar kormány méltatlanná vált arra, hogy a civilizált európai országok közösségének tagja legyen.
A magas testület egyébként hosszú évek óta szereptévesztésben van. Az Európai Unióról szóló Szerződés szerint az Európai Tanács egyike az Unió alapintézményeinek. Ez a testület „adja az Uniónak a fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait. Az Európai Tanács nem lát el jogalkotási feladatokat.”
Ma már csak a történészek számára érdekes adalék, hogy az állam- és kormányfők a 2016. február 19-én közzétett határozatukkal a Brexit-ügyben mégis átvették a jogalkotók (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament) feladatait. Annak érdekében ugyanis, hogy a populista David Cameron ne bukja el az általa felelőtlenül megígért népszavazást, az addigi jogi mentességek mellé (euró, Schengen stb.) újabbakat is felajánlottak a briteknek, feltéve persze, hogy a bentmaradás mellett döntenek. Megígérték például, hogy az euróövezet pénzügyi stabilitásának megőrzésére irányuló intézkedések nem rónak majd terheket azokra a tagállamokra, amelyek nem az eurót használják. Ez nagyon méltányosnak látszott, kivéve persze, ha arra gondolunk, hogy London a világ legjelentősebb bankjainak az egyik központja. Ebből következően viszont a székhelyüket itt bejegyeztető globális pénzintézetek a legnagyobb haszonélvezői az 500 milliós egységes piacnak. Az Európai Tanács azt is nagyvonalúan megígérte, hogy a Szerződésekben rögzített, „egyre szorosabb Unió” (ever closer Union) stratégiai céljait Nagy-Britanniának nem kell követnie.
Az állam- és kormányfők Brexit-határozata korlátozta volna a munkaerő szabad áramlását is, ami pedig a Római Szerződés egyik legnagyobb vívmánya. Az ET ráadásul az uniós jogalkotók nevében ígért kedvezményes elbánást a briteknek, amivel jelentősen túllépte a Szerződésben számára biztosított hatásköröket. Sajnos az állam- és kormányfők az indokolatlan engedményeikkel maguk bontották tovább az egységes Európa amúgy is düledező épületét.
Mint láttuk azonban, ez sem volt elég. Most Európa felelős vezetői éppen ahhoz asszisztálnak, hogy az új brit kormány – az alkupozíciói javítása érdekében – halogathassa a népszavazási döntés hivatalos bejelentését. Ez azért baj, mert így akár 2019 végéig is elhúzódhatnak a „kilépési tárgyalások”, ami még tovább növeli az amúgy sem csekély bizonytalanságot az egész kontinensen.
Egy újabb Népszövetség?
A történelem sajnos túl gyakran ismétli önmagát. Fájdalmasan sok a hasonlóság a harmincas évek „Nagy Válsága” és napjaink között. Akkortájt is – csakúgy mint 2008 után – egy világrengető gazdasági összeomlás miatt vált tízmilliók sorsa bizonytalanná. Ahogy Thomas Piketty világhírűvé vált könyvében (A tőke a 21. században) rámutatott, különösen az elmúlt nyolc évben drámai mértékben nőttek tovább a jövedelemkülönbségek. Emellett még a legfejlettebb országokban is romlott a – választások szempontjából különösen fontos – középrétegek helyzete. A gazdasági gyökerű elégedetlenség pedig Európa-szerte, sőt Amerikában is tálcán kínálja a hatalmat a populistáknak. Trump, Le Pen, Kaczynski és a többiek – a náci elődökhöz hasonlóan – az „idegenek”, a zsidók, a cigányok vagy éppen a bevándorlók elleni gyűlölet-keltéssel uszítanak a liberális demokráciák ellen.
Talán nem történelmietlen az a párhuzam sem, ha felidézzük az egykori Népszövetség kudarcát. A 20. századi gazdasági világválság kísértetiesen hasonló következményei (tömeges munkanélküliség, kivándorlás, súlyos eladósodottság) teljesen szétzilálták a béke megőrzése érdekében összefogásra ítélt európai hatalmakat. Még az I. világháború katonai és gazdasági győztesei sem tudták megakadályozni Hitlert abban, hogy a szemük láttára építse ki a világtörténelem legszégyenletesebb diktatúráját.
Neville Chamberlain biztosan „európaibb” politikus volt David Cameronnál. Mégis az ő nevéhez kapcsolódó megbékélési politika vezetett el végül a Csehszlovákiát feldaraboló müncheni paktumhoz. Mindez sajnos kínosan emlékeztet az örökös brit „különutasságra”, vagy akár a folyamatosan hátráló Európai Tanács újabb és újabb engedményeire. Ez utóbbiakat napjaink populista népvezérei köszönettel elfogadják, majd – a brüsszeli reflektorfényből kilépve – otthon zavartalanul nyomulnak tovább.
Lehetséges célkitűzések
A sokat emlegetett uniós reformokat ezért talán magával az Európai Tanáccsal kellene kezdeni. A demokratikus ellenzéki pártok minden tagállamban uniós stratégiájuk részévé tehetnék, hogy az állam- és kormányfők érjék be a Szerződés által nekik szánt szereppel. Növeljék meg viszont a közvetlenül választott Európai Parlament politikai befolyását és állítsák helyre – a mindenért bűnbaknak kikiáltott – Európai Bizottság tekintélyét.
Az Európai Tanács alkalomadtán arra is emlékeztethetné a V4-ek nemzeti hőseit, hogy a Miniszterek Tanácsa akár minősített többséggel is dönthet például menekültügyben. Ez pedig – amennyiben uniós jogszabályként jelenik meg – minden tagállamra nézve kötelező, még azokra is, akik a kisebbséggel szavaztak.
Asselborn talán elvetette a sulykot a kizárási javaslatával, ami politikailag sem volt szerencsés, mert csak növelte a kvóta-népszavazó magyar miniszterelnök hazai támogatottságát. Annak azonban semmilyen jogi akadálya nincs, hogy a szavazati jog felfüggesztésére irányuló nevezetes 7. cikkelyt alkalmazzák egy olyan tagállammal szemben, amely sorozatosan megsérti a Szerződésben felsorolt közös értékeket. Kizárólag a néppárti politikai többségen múlott eddig, hogy a kérdést – a nemzetközi sajtó csaknem egybehangzó véleménye ellenére – napirendre sem tűzték.
A Pozsonyi Ütemterv – többek között – arról is szól, hogy a külső határokat és a schengeni rendszert meg kell védeni. A menekültügy „európai” kezelése azonban rengeteg pénzbe kerül. Amikor a populisták Brüsszelt kárhoztatják a Földközi-tengeren és a kontinensen kialakult válságos helyzet miatt, éppen a lényeget hallgatják el. Nemhogy a „megoldáshoz”, hanem a válságkezeléshez szükséges milliárdok sem állnak az EU rendelkezésére. Senki nem azt várja, hogy a közös megoldásoktól makacsul elzárkózó tagállamokat a többiek büntessék meg, miután erre – többek között – jogi lehetőségük sincs. Annak viszont sem politikai, sem jogi akadálya nem lenne, hogy az Európai Tanács felkérje az EP-t és a Bizottság illetékeseit, hogy módosítsák a jelenleg hatályos költségvetést. A menekültek humánus ellátásának költségeit – legalább részben – azok a források is biztosíthatnák, amelyekből jelenleg jórészt a kelet-európai „nemzetmentők” vállalkozásai és rokonai részesednek.
Az Európai Unió 2017-ben hatvanéves jubileumára készül. 1957-ben írták alá ugyanis a Római Szerződést, amellyel megteremtették az egységes Európa gazdasági alapjait. Az integráció minden hibája és gyengesége ellenére, az „alapító atyák” megérdemelnék az utódok elismerését. Ők átélték a II. világháború borzalmait, s az összefogással Európa békéjét több mint hét évtizedig sikerült megőrizni.
Jó lenne, ha az Európai Tanács ma még felelős többsége – érzékelve a veszélyeket – végre elszánná magát a cselekvésre.