A tőkehalaknak sem könnyű

Már a szegény tőkehalak is belekerültek a politikai őrület hálójába. Egy brit kutató potom 300 ezer angol fontot kapott arra, hogy vizsgálja meg a brit partoknál úszkáló tőkehalak viselkedési szokásait.

A téma az angolok számára különösen fontos, hiszen a náluk népeledelnek számító fich and chips alapanyagáról van szó, s mint ilyen fogyóban van a környéken. A dolognak némi politikai felhangot adott a kutató megállapítása: a cornwalli tőkehalak nem szexelnek a liverpooli tőkehalakkal, mert – úgy véli a tőkehalológus – más akcentussal beszélnek. (Na jó, a brit tőkehalaknak sincs hangjuk, az úszóikkal adnak bizonyos zizegő hangokat.)

A szigetországban az „idegengyűlölet” úgy látszik már a tengerek mélyére is kiterjedt, mert a felszínen is egyre nagyobb hangsúlyt kap az idegenekkel – főleg a lengyel, román és magyar munkavállalókkal - szembeni ellenérzés. Egyelőre a dolog még nem fajult odáig, hogy a derék britek ne volnának hajlandók szexelni a „gyűlölt” kelet-európai jövevényekkel, de ettől még nem nézik jobb szemmel, ha elorozzák a munkahelyeiket, és ha miattuk nem kapnak elég magas szociális ellátást.

Ehhez mi magunk adtunk - Lázár János, Kósa Lajos, Németh (rezsicsökkentő) Szilárd – muníciót valamennyi népszavazásra lelkesítő gyűlésén. Szerintük a háborús övezetből ide menekülők azért jönnek, hogy elvegyék a zsíros állásokat, a hazai bőkezű szociális juttatásokat a közmunkásoktól és a nincstelen romáktól.

Az interneten gyorsan terjednek a hírek, ne csodálkozzunk, ha a kelet-európai jövevényekre allergiás britek maguk is ilyesmire hivatkoznak. Sőt, még a tőkehalaknak sem kellenek más akcentussal „zizegő” fajtársaik.

Szerző
Somfai Péter

Fából vaskarika

Heroikusnak is nevezhetnénk Orbán Viktor küzdelmét, hogy a fából vaskarikát csináljon. Vagyis hogy az érvénytelen és így eredménytelen referendumot győzelemnek állítsa be. Csakhogy ezek a - nem is sikertelen - próbálkozások mind egy irányba mutatnak. Azt próbálják elhitetni, hogy a nép Orbán Viktor mögé állt, őt akarja életfogytiglan, akik pedig ezt nem ismerik el, azokat legalábbis ki kell rekeszteni a nemzetből.

Miután a kedves vezető vasárnap nagyszerű eredményről beszélt, hétfőn pedig történelmi sikerről, kedden már új nemzeti egységet vizionált. Az, hogy a szavazók 98 százaléka ugyanazt mondta ("nem"), kétségkívül jelentős számadat. De nem több ennél. A voksolásra jogosultak kisebbségét jelenti. Ebből arra a következtetni, hogy pártunkat és kormányunkat összhangban felhatalmazták bármire, erős csúsztatás. Nevezhetjük hazugságnak is. Enyhén szólva téved tehát a miniszterelnök, amikor arra hivatkozik, hogy pártok felett álló egység jött létre egy nemzeti ügyben. Keményebben fogalmazva: ismét világosan látható, hogy a hatalom birtokosai - ahogy a kampányban is tették - kizárólag saját érdekeiket nézik, keresztül gázolnak a szemben állókon és tesznek rá, hogy a többség a népszavazáson közömbös maradt, vagy ellenük volt.

Minthogy pedig a vasárnapi eredmény (eredménytelenség) a nemzetközi színtéren még inkább kudarcot jelent, Orbán Viktor legalább a belpolitikában kíván erősödni. Ezért akarja módosítani az alkotmányt és ezért igyekszik jó előre ellehetetleníteni mindenkit, aki nem áll be a sorba. Csapdát próbál állítani tehát az ellenzéki pártoknak, ha a parlamentben nem úgy voksolnak majd, ahogy ő akarja. Ebben a helyzetben a demokratikus erők egyet tehetnének: egységesen kellene bemutatniuk, hogy nemcsak nekik, hanem az egész országnak is árt, amit a hatalom birtokosai művelnek. Egyelőre ilyen összhang nem látszik, külön-külön azonban csak annyit érhetnek el, hogy a rendszer - mint eddig is - bedarálja őket. Hiszen most arról szól a propaganda, hogy új nemzeti egység született. A feltétlen híveken kívül valóban sok embert meg tudtak győzni, hogy elhiggyék, amit az agymosással beléjük akartak táplálni.

Fából azonban mindezek ellenére sem lesz vaskarika.

Szerző

Éves káoszjelentés

Ha nem a mi bőrünket vinnék a vásárra, akár szórakoztató is lenne, ami az utóbbi egy évben történt a magyar egészségügyben. Már pontosabban, ami nem történt. Egész pontosan: amiről azt mondták, hogy történik, csak aztán mégsem, vagy nem úgy, vagy más dolgokkal összevonva. Az utóbbi egy-két nap saját paródiájukba átforduló hírei nyomán megint megerősödött bennem az érzés, hogy helyben futás szemtanúi vagyunk.

Ónodi-Szűcs Zoltán öt pontban foglalta össze a legfontosabb teendőket, amelyekben mindenképpen eredményt akar felmutatni, miután tavaly október 13-án elfoglalta hivatalát. Ezeket egyeztette a miniszterével meg a kormányfővel, rábólintott Orbán is, majd néhány mámoros hét után kiderült, hogy nem is ő volt a legnagyobb akadály, amit át kellett ugrani az államtitkárnak. Sorra jöttek elő a sajátjai, az orvos haverok, a korábbi kórházigazgató társak, és a még erősnek számító fideszes polgármesterek, a kormánypárti képviselők, akiknek minden kérdéshez remek ötleteik támadhattak a háttérben, hogy miért nem lehet pont úgy megvalósítani az ágazat reformját, ahogy azt egy kockás lap fölé görnyedve elképzelte, miután megérkezett hozzá a felkérés elődje, Zombor Gábor lemondása után. Az államtitkár pedig az idő múlásával egyre zavarosabb magyarázkodásra kényszerült, míg Lázár János kancelláriaminiszter nyíltan kimondta: a kormány nem mer, és nem is akar szembemenni az „orvosbárókkal”, a legnagyobb lobbierőt felmutató kórházi vezetőkkel.

Meddig jutottak Ónodi-Szűcs Zoltán reformpontjai? Messzire nem, és ezt ő is elismerte az utóbbi hetek több szakmai konferenciáján is. Tanulva a politikát, óvatosan úgy fogalmazott, szeretett volna gyorsabban haladni, de a sorok között azt üzente, bizony kék meg zöld a sípcsontom kedves magyar betegek, olyan sokszor elgáncsoltak a cimboráim.

A hét híre volt, hogy három debreceni fideszes képviselő Kósa frakcióvezető irányításával beadta a felsőoktatási törvény módosítását, amivel létrehozzák az egyetemi kórházakat, mint az ellátórendszer új kategóriáját. Ezzel a kiválasztott kórházak bekerülnek a négy hazai orvosképző egyetem kancellárjának fennhatósága alá. Hogy akkor hol van az a kancellária-rendszer, aminek a bevezetésével hónapok óta próbálkoznak, amitől a kórházi adósságok drasztikus csökkentését és a kapacitások jobb kihasználást remélte az államtitkár, s amiről netán ezen a héten végre döntött a kormány is? Ki tudja. Annyi biztos, bármi lesz is belőle, az nehezen lesz összeilleszthető az egyetemi kancellári rendszerrel.

Tavasszal még hangosan, majd egyre csendesebben szóltak a hírek az államtitkár kettes számú reformtervéről, hogy az állandó ápolást és orvosi beavatkozást nem igénylő, többnyire idős emberek tömegét le kell választani az egészségügyről, mert túl drága az ellátásuk. Röpködtek a számok, hogy az idén a 17 ezer ápolási ágyból 7 ezer, vagy mennyi, mehet át szociális területre, meg hogy előbb az önálló épületeket, majd a leválasztható kórházi szárnyakat veszik sorra. Hová is, hogyan is, mikor is adnak át és mit? Osztályt, ágyat, szakápolót? Tudja valaki a pontos válaszokat? Csak annyit, hogy féléves huzavona után kitalálták, emelt szintű ápolási otthonokat hoznak létre, s ezek négyezer ágyat vesznek át az egészségügytől. Majd valamikor.

A harmadik pont az alapellátás megerősítése volt Ónodi-Szűcs terveiben, de itt aztán végképp elakadt a történet. Született egy felmérés, hogy milyen felkészültek a háziorvosok, az asszisztenseik és milyen felszerelt a rendelőjük; lesz egy kérdéssor, amit minden betegnek feltesznek januártól és akkor a ciklus végére talán lehet egy helyzetkép a magyarok egészségi állapotáról, de ettől még nem javul az ellátás. Épp a héten jelent meg az új országos tisztifőorvos értékelése a szűrővizsgálatok állásáról - lesújtó képet kaptunk.

Negyedikként a budapesti ellátórendszert, a magyar intézményrendszer legrosszabb állapotban lévő szeletét akarta rendbe tenni az államtitkár, de egyelőre itt is csak a tervezésig, a helyszínekről folyó végeláthatatlan vitákig jutott.

Az ötödik kérdésről pedig jóformán hallani sem lehetett az eltelt egy évben. Arról, hogy a kórházak és szakrendelők nagy része egyáltalán nem felel meg azoknak a minimumfeltételeknek, amelyek alapján működési engedélyt kaptak. Az új szabályozás összeírását gyakorlatilag bojkottálja a szakma.

Közben épp tegnap jelent meg a hír, hogy milyen remekül alakultak tavaly a kórházi fertőzési adatok Magyarországon, három fertőzéstípusnál is 5 százalékkal csökkent az esetek száma. Csak ne lenne ez a hülye mániám, hogy mindennek utánanézek! Akkor nem olvastam volna végig a teljes jelentést, amiben az szerepel, hogy a különféle kórházi fertőzéseket 2014-ben még csak 1326 beteg kapta el, 2015-ben pedig 2016, vagyis majdnem kétszer annyi. Vagy legalább azt ne tudtam volna meg, hogy a kizárólag a kórházakban begyűjthető specifikus járványok miatt tavaly 33 ember vesztette életét, míg egy évvel korábban „csak” 16 beteg halt meg.

Ha valaki a fenti éves elszámolásból arra következtet, hogy nem nőtt, hanem csökkent a káosz a magyar egészségügyben, s jelentős haladást sikerült elérni a legtöbb feszítő kérdésben, az kérem, jelentkezzen lapunknál. Addig is azt gondolom, az ágazatért felelős kormánytagok pontosan 12 hónapja szobabiciklit tekernek és nem jutottak sehová.