Házatlanul, hazátlanul

A „haza” a „ház” szóból származik. Az „otthon”-ban is ott van a „hon”, összetartoznak. Lakható ház, élhető haza.

Hihetetlen, mekkora a választék a webáruházakban „Édes otthon” feliratú, kiakasztható táblákból. Láttam „saját gyártású lézervágott fatermékként” hirdetve, bármit jelentsen ez. Kínáltak piros szívecskéset vagy madárfészekkel díszítettet már 1300-ért, igényeseknek szárított virágkoszorúval övezve 3000-ért, émelyítő rózsaszínben pompázót „antik hatású bronz kulccsal”, amely reklámja szerint „szuper ajándék házasulóknak”, és „a vendégeket biztosan elkápráztatja”. A bejárati ajtó fölött nem rendelkező albérlők, ágyrajárók, szívességi lakáshasználók megelégedhetnek az „Otthon, szeretet” feliratú kulcstartóval „egyedi transzfer technikával”, amiről szintén nem tudom, micsoda, de mint látni fogjuk, nem ez a legnagyobb baj lakásfronton. Akiknek minden pénzét elvitte a rezsi, találhatnak a használt árukat kínáló portálon hirdetést alig használt „Édes otthon” ajtódíszről is.

Nem javaslom, hogy bármelyik „Édes otthon” táblát az ország belépő kapuihoz is kifüggesszük, még a piros-fehér-zöld színűre mázolt zománcozottat sem, amelyet pedig nemzeti jellegéhez képest igen jutányosan árulnak. Szó sincs arról, hogy az ország mindenkinek édes otthont kínálna. A Lakhatás Világnapját október első hetében - majdnem azt írtam, „ünnepeljük”. Dehogy ünnepeljük, arra semmi okunk. Lackfi János két éve verset írt a Világnapra: „Oké, hogy a hócipőd tele van már nemesnél nemesebb ügyekkel,/… Oké, hogy egyetérteni sokszor nincs mód, se szándék,/ Oké, hogy kibuksz, ha jobban megnézed, hogy élnek anyádék./ …De nem oké, hogy a penészes szobák rájuk rohadnak,/ És nem oké, hogy a sötét lakásban sosem ad fényt a vakablak.”

Ma, szombaton „Lakásmenet” vonul végig a városon, a lakhatási szegénységre – ezt a szót is meg kell tanulnunk- hívják fel a figyelmet. Udvarhelyi Tessza, „A Város Mindenkié” mozgalom egyik alapítója könyvet írt „Az igazság az utcán hever” címmel. Az igazság hever ott, meg még a hajléktalan. Mindkettőt kikerüljük, mindkettőnek kellemetlen szaga van, híján a kozmetikának. Egyiket sem jó látni, nyugtalanul alszik tőle az ember. Mert ha mindenki ott volna, ha volna még erejük és reményük hozzá, ez volna a világ leghosszabb és legfélelmetesebb menete. Legelöl vonulhatna a 30 ezer hajléktalan. Pedig nem valók a Belvárosba, ezért is akarják a főváros urai kilakoltatni Iványi Gáborék otthontalan asszonyoknak nyújtott menedékét. Túl közel vannak a Pénzügyminisztérium nagyfőnökeihez meg a jó barátok által épített luxusszállodához, menjenek a város szélére, jó messze a munkahelyeiktől. Különben is, hogyhogy dolgoznak? Ez nem fér bele a klisékbe!

Ezen a hajléktalanszállón mondta nekem az egyik legrokonszenvesebb civil mozgalomszervező: késő itt tiltakozni, a mi kormányaink és önkormányzataink is felelősek a lakásválságért. Igaza volt, a bérlakásépítésben mi is kudarcot vallottunk. Kár Orbánozni: mindenkinek része van abban, hogy Európában példátlanul alacsony arányban, nálunk csupán 10 százalék juthat bérlakáshoz. Sovány vigasz Szeged, ahol szociális bérlakássá alakítanak minden felújítható önkormányzati lakást, és sovány vigasz az is, hogy mi legalább nem nyilvánítottuk bűnözővé a hajléktalanokat.

De a szegény ember számára a bérlakáson kívül – ami alig van - minden más szinte megfizethetetlen. Sőt, az egyetemi városokban most már az albérlet is. Ingatlancégek szerint egy 40 négyzetméternél is kisebb budapesti garzont 100 ezer forintért adnak ki, és 2-3 havi kauciót kell letenni. Szegényebb diákoknak, fővárosi munkahelyben reménykedő vidékieknek, amúgy sem szívesen látott kisgyerekeseknek hogyan, miből?! Ott sorakozhatnának ők is a menetben.

És vonulhatna mögöttük a beázó, penészes falak között élő milliós tábor az asztmás és allergiás gyerekeikkel, az 500 ezer, ahol nincs a lakásban WC, a 400 ezer, ahol nincs zuhany vagy kád, a csapnál kell mosakodni, vagy ott sem, mert nincs vezetékes víz. A falusiak fele, akik csatornázatlan otthonban élnek, de legalább fizethetik a magas talajterhelési díjat. Meg sem lepődnénk, hogy ott látnánk a menetben minden harmadik magyar cigányt: ennyien szorultak a cigánytelepekre, a reménytelen szegregációba. És mi volna, ha ott jönne a 950 ezer fagyoskodó, akinek nincs elég pénze fűtésre, meg az a 800 ezer, akinek pótolhatatlanul hiányzik a két éve megszüntetett központi lakhatási támogatás?

Nem tudom, bírják-e majd a menetelést a kicsik. 200 ezren, ahol nincs áram, úgy kell leckét írni. Azok a roma gyerekek, akik elől tavaly nyáron az egyik városban lezárták a közkutakat, mert túl sokat fogyasztott a vezetékes víz nélküli cigánytelep. Apjuk-anyjuk nélkül kell mennie azoknak, akiknek állami gondozásba vételénél a hivatalos indoklásban „a szülők lakásproblémája” szerepelt.

Ha megindulnak, ki állítja meg őket? A rugalmasan táguló csodapalotákat tulajdonló kormánytagok? A bankelnök, akinek – ha kifizeti - milliós lakbérű luxuslakása van? A Pasa parkiak? Esetleg mi, akik a saját árnyékunkat is átlépve méltányosabb lakáspolitikát kell ígérnünk? Házat és hazát.