Kis trumpok világa

Története legsúlyosabb veresége vár a republikánusokra a novemberi elnökválasztáson. Pontosabban már azt sem írhatjuk le, hogy Donald Trump a republikánusok jelöltjeként szenved minden bizonnyal arcpirító vereséget. A multimilliárdos mögül ugyanis lényegében kihátrált pártja, elsősorban vállalhatatlan szexista kijelentései miatt. Felmérések szerint ugyan a jobboldali politikai erő szavazóinak többsége azt szeretné, hogy a republikánusok kitartsanak Trump mellett, a „Nagy Öreg Pártban” annyira erőssé vált a vállalkozóval szembeni ellenszenv, hogy innen már nincs visszaút, republikánus egység biztosan nem alakulhat ki.

Az eltelt két évtizedben Európa időnként döbbenten figyelte a republikánusok túlkapásait kezdve a Bill Clinton elleni impeachmenttel, folytatva a teapárti mozgalom ultrakonzervatív őrjöngéseivel, vagy éppen Dick Cheney egykori alelnök, illetve Donald Rumsfeld rossz emlékű védelmi miniszter háborús retorikájával. Az eltelt időszakban több olyan esemény is történt, amely ártott az Egyesült Államok megítélésének, sokan már nem a demokrácia őshazáját látták benne.

Donald Trump épp azok alá adhatja a lovat, akik fennen hangoztatják: Amerika már nem a régi, ne oktassanak ki minket demokráciából. Dühöngő őrültként viselkedik, aki mintha képtelen lenne különbséget tenni egy piros lámpás házban eltöltött légyott és az amerikai belpolitika színpada között. Silvio Berlusconira sokszor mondtuk azt, olyan, mint egy cirkuszi porondmester, aki hazája politikai életének szereplőit egészen kivételes zsenialitással szelídíti meg, kábítja el, hogy aztán csak és kizárólag rá vetülhessen a reflektorfény. Trump hasonlít hozzá, ám mindenfajta diplomáciai érzék, önkontroll, jó érzés és finesz hiányzik belőle. Vállalkozóként szépen építgethette karrierjét, megszokta azt, milliárdosként mindenki a kegyeit keresi, mindenkibe tetszése szerint belerúghat, a nők a lábai előtt hevernek és azt tesz velük, amit akar. Vagy húsz éve még azt mondta, esze ágában sincs a politika színterére lépni, most azonban ezt megtette, amivel olyan válságba sodorta a republikánusokat, amilyenre talán nem is volt példa.

Itt, a mi kis közép-európai világunkban sem kell nagyítóval keresni az olyan politikust, aki úgy érzi, mindent megcsinálhat. Miután ellenállásba nem is ütközik, ezért meg is tesz mindent úgy, ahogy ő akarja, megalázza ellenfeleit, belerúg abba, aki neki nem tetszőt cselekszik. Akad azonban egy nagy különbség. A republikánusokba, vagy legalábbis számos vezető politikusukba, még szorult annyi jó érzés, hogy kihátráltak Trump mögül, mihelyst azt tapasztalták: vállalhatatlanná vált számukra. Hűek maradtak az elveikhez. Itthon csak hitetlenkedve kérdezzük: létezik olyan politikus, aki hűséges az elveihez? Aki még a kellemetlenséget is vállalva szembemegy azzal, akit támogatnia kéne?

Nem is kell a tengerentúlra eveznünk ahhoz, hogy példát találjunk erre. Spanyolországban nemrégiben a szocialista párt vezetése buktatta meg Pedro Sánchez pártelnököt, aki lényegében a teljes belpolitikát ejtette túszul azzal, hogy nem volt hajlandó támogatni Mariano Rajoy kormányát, puszta gőgből idézett elő ezzel súlyos belpolitikai válságot.

Jóllehet az Egyesült Államokban az evangéliumi keresztények és a katolikus egyház is inkább a republikánusokhoz húz, függetlenül attól, hogy az első katolikus elnököt, John F. Kennedyt a demokraták színeiben választották meg, az országban az egyházi vezetők véleményét nem az határozza meg, melyik jelölttől kapnak majd nagyobb anyagi támogatást. Nekik is vannak elveik. Az Egyesült Államokban elképzelhetetlen lenne, hogy egy véleményvezérnek kikiáltott, újságírónak nevezett szerző „demens vénembernek”, „gazembernek” nevezze a pápát, majd az illetőt felső politikai szintekről védik meg, mondván: Luther Márton ennél keményebben támadta a katolikus egyház fejét. Ugyan az újságíró és a reformáció szellemi atyja közötti hasonlat legalább annyira merész, mint az amerikai és a magyar viszonyok összehasonlítása, de az azért talán nem lenne nagy elvárás, hogy ha ilyen nemtelen bírálattal illetik a pápát, méghozzá egy, a kormánytól nem túl távol álló személyiségtől, akkor a leginkább megfelelő helyről határozottan és nyíltan védjék meg. Természetesen akadnak itthon jócskán tisztességes papok és főpapok, akik egyre nagyobb számban adnak hangot felháborodásuknak annak kapcsán: itthon a szélsőséges nézetek váltak elfogadottá, ez a fellépés alighanem még hatékonyabb lenne, ha olyanok is kifejeznék nemtetszésüket, akik szavára a Vatikán, sőt Európa is felfigyel.

Félő azonban, hogy hiába várjuk ezt. Itthon a hallgatás kultúrája uralkodott el, ne szólj szám, nem fáj fejem. Elvek nincsenek, a politikusok – tisztelet a kivételnek – kínosan ügyelnek arra, hogy ne sodorják veszélybe pozíciójukat, lelkesen tapsoljanak főnökük megnyilatkozásai kapcsán, bölcsen bólogassanak, a viccesnek szánt mondatok után pedig látványosan és jól hallhatóan hahotázzanak.

Néhány hete aggódva pillantottunk az amerikai közvélemény-kutatásokra, amikor még Hillary Clinton és Donald Trump fej-fej mellett haladt. Attól tartottunk, Európában és Amerikában is a trumpoké a jövő. Most már azonban két számjegyű a különbség kettejük között. Amerika megmenekül. Európa még nem. Néhány állama a kis trumpok fogságában marad, ki tudja, meddig.