Mese a csodavírusról

Harmadszor tér vissza a vászonra Tom Hanks a Harvard egyetem szimbólumkutató professzoraként Ron Howard Inferno című filmjében, amely Dan Brown regényén alapul. A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok misztikus kalandjai után Langdon ezúttal az emberiséget akarja megmenteni a végpusztulattól.

Hiába az igazán fényes filmes múlt (Frost/Nixon, A remény bajnoka, Egy csodálatos elme, Apolló 13, stb.), most beállt a primitív blockbuster-gyártók unalmas sorába a harmadik Dan Brown-adaptációval. Az első kettő sem volt nagy dobás, de ez a harmadik, az Infeno című misztikus thrillernek csúfolt mozidarab szinte már teljesen átment a szokványos technikai petárdadurrogtatásba.

Ron Howard egy jó sztori helyett trükköket mutogat, robbant, tüzfolyamot terel, kavargó látomásokat gyárt, hogy legalább a látszat szerint legyen valami mozgás a vásznon. Egy rémesen túlbonyolított és nevetségesen gyermekded krimit megspékel technikai látványosságokkal, amiktől nem érdekesebb lesz a film, hanem unalmasabb.

Szinte az egyetlen hibátlanul jó dolog az Infernóban maga Tom Hanks. Langdon professzora már a Da Vinci-kódban sem sorolt be a színészi büszkeségei közé, de ő még mindig annyira őrzi emberi arcát (Nagy László örökérvényű költői megfogalmazása értelmében), hogy kedvvel nézhető, és van benne annyi spiritusz, hogy az arcán mindig több tartalmat olvasunk, mint amennyit a szerep mondatai közölnek.

Ráadásul alig pár hete láttuk őt egy remek filmben, kiemelkedően jó alakításban, amikor Sullyt, a Hudson folyóra lemenekített utasszállító gép pilótáját hozta elénk. Az ott látott ősz figurából Langdon professzorként visszanyerte eredeti életkorát, ismét lendülettel ered rejtélyek és rejtvények megfejtése után. De már jóval kevesebb kulturális körítéssel, mint az előző két Dan Brown-féle filmkalandban.

Ami a regényelőzményekben még izgalmas volt, a középkori misztika és kultúra belekeverése a modern kor bűnügyeibe, az a kulturális körítés itt jóformán már csak színes csomagolópapír. Inkább rejtvénygyártó bolondságnak, vagy előkelősködő sznobériának hat, semmint egyfajta gondolkodásmód meghatározó jelenlétének. Igaz, itt is játszik egy gyakran emlegetett bibliai mondás (Keressetek és találtok), bele van keverve a jelen divatosan mocskos játékaiba szegény Dante is, nem csak a halotti maszkjával, hanem az Isteni színjátékból vett idézetekkel, de ezek nem többek a filmben, mint ilyen-olyan szépségflastromok egy közönséges és elég unalmas arcon.

Néhány páratlan firenzei és velencei képtárbelső megjelenik, de sem Firenze, sem Velence a maga páratlan reneszánsz hangulatával nincs jelen az állandó menekülésre-embervadászatra épülő filmben. Viszont egy pillanatra legalább felvillan (tán éppen egy velencei színhelyként?) a Keleti pályaudvar homlokzata, hisz tudjuk, nálunk forgott az Inferno egy része.

Hibái ellenére van azért egyfajta nagystílűség Howard filmes meséjében. Hősei, Langdon és a szinte mindvégig vele menekülő fiatal doktornő (Felicity Jones) keresztülfutják Európát, eljutnak egészen a földrész határáig, Isztanbulig, ahol Firenze és Velence egy-egy, krimiszínhellyé emelt képtára után a világhírű templom, a Hagia Sofia következik, mint az emberiség létét fenyegető titokzatos szerkentyű végső lelőhelye. Itt éppen koncert folyik, a döbbenetes föld alatti tórendszer látványa a fényekkel és zenékkel nem akármilyen élmény. Amiért Howard beszervezi ezeket a filmjébe, már kevésbé felemelő, ami a kivitelezés durvaságát és hatásvadász stílusát illeti.

Langdon prof ugyanis mindvégig egy kapszula után nyomoz, amelyet adott időben adott szerkentyű fel fog robbantani, s a benne lévő vírusmennyiség órákon belül megmérgezi és elpusztítja az emberiség nagy részét. Ez eddig rendben, Született már ilyen rémálomszerű fantazmagória az emberiség kiirtására Hollywoodban nem egy és még fog is születni hasonló. Az Inferno sablon-sztorijának különössége a megmosolyogtatóan nyakatekert magyarázat, amit többször komolyan elismételnek a filmben. Ezzel a vírussal ugyanis egy természetvédő milliárdos éppen az emberiséget akarja megmenteni a kihalástól.

Akár hisszük, akár nem, azzal az elhatározással, hogy a Föld lakóinak háromnegyedét kiirtja. Az ilyen filmek sztoriját persze csak annyira szabad komolyan venni, mint egy sláger sorainak életbölcselmeit, de Howardból hiányzik a játékosság, hogy ezt jól eladja. Tom Hanks attól nagyon jó színész, hogy ugyan komolyan veszi Langdon prof figuráját és szenvedélyét, mégsem válik nevetségessé a hihetetlen helyzetekben sem, mert van benne valami „ütésbiztos szarjelző készülék” (copyright Hemingway), ami megóvja a túlkomolyodástól.

Ha a rendező és színészei nem vigyáznak, az ilyen jellegű filmek könnyen mosolyt ébresztő gyerekességnek hatnak. Mint esetünkben. Az Infernóban nem átallanak a különböző rendű és rangú szereplők két veszélyes mozzanat között az életről, az emberiség jövőjéről, a világ veszedelmeiről szép nagyokat mondani. A komputeranimációval előállított félelmetes látványosságok és az arcunkba lökött konyhabölcselmek nehezen férnek össze. Nem érdemes velük kísérletezni.

Az egész mese a végére már úgy összekuszálja a különböző érdekekből üldözők és megszaporodott lelkes gyilkosok szerepét, annyi mindennel megspékeli az emberiségmentő akciót, hogy teljesen gyerekessé válik az egész. Alsótagozatos szinten. Tom Hanks ebből is győztesen kerül ki. Ami még nem történt Langdonnal, itt most rátalál a szerelem. Igaz ugyan, hogy nem új szerelem, de vele újra éled a remény, hogy nem mindenki sötét áruló a világon.

(Inferno ***)