Akár többes szám első személyt is használhatok; dicsérni akarjuk, de temetjük. Kende Péter, aki szereplője, szemtanúja, majd értelmezője ’56-nak mondta, hogy hiábavaló a történelmi igazságot számon kérni. A tények bár nem változnak, folytonosan új tények kerülnek elő, az új tekintet koronként, de néha évtizedekként újraalakítja az összképet.
Ez a folyamat egyetemes és természetes, ezért az igazság keresőinek nincs okuk gazságot kiáltani. A honfoglalásról, vagy Mohácsról is többet tudnak és mást gondolnak ma a történészek, mint ötven évvel ezelőtt, a viták szigorúan szakmai mederben maradnak. Nálunk a közvéleményt máig megosztó, felkavaró ellentétek 1848-nál kezdődnek, és természetesen ’56-nál sem csillapodnak. A nemzeti egészség (amit sokan identitásnak neveznek) szempontjából talán kívánatosnak tűnik, hogy valamiféle egyensúlyi állapothoz jussunk. De mit tegyünk,nem jött létre.
Államosított emlékezet
Az emlékezetpolitika jellegzetes magyar képződmény, a Lajtától Nyugatra a közhatalom a jelennel és a jövővel, nem a múlttal foglalkozik. A számtalan egyéni narratívából kialakult történelmi tudat „hivatalos” keretbe foglalása, akárcsak az irodalom, művészet, tudományok értékrendjének megszabása, az első világháborútól napjainkig a diktatórikus és autokratikus rendszerek jellemzője. Olyan hagyaték, amelytől demokraták is nehezen szabadulnak.
Antall József kormánya határozta el, hogy 1956-hoz a „forradalom és szabadságharc” díszítő jelzőjét biggyeszti. Az első szabadon választott parlament egyhangúan nemzeti ünnepnek nyilvánította október huszonharmadikát. Jóindulatú demokraták, közöttük ’56 számos szereplőjének elhamarkodott döntése volt. Természetesen senkinek sem tiltották meg, hogy például a felkelés, lázadás, vagy akár az ellenforradalom kifejezést használja. A következő bal- és jobboldali kormányok a meghatározást, és a vele járó állami protokollt több-kevesebb empátiával egyaránt átvették. Amíg ötvenhat hiteles és vitathatatlan tekintélyű résztvevői éltek, és az ünnepségeken szóhoz jutottak, nem történt nagyobb baj. De a sorok egyre ritkulnak és helyükbe (hüm!) egyre kevésbé hiteles, és egyre vitatottabb tekintélyű figurák lépnek.
Az elmúlt években gyökeresen változott a helyzet. Az államosított történelmet írók – anélkül, hogy ezt kimondták volna –, birtokként kezelték ötvenhatot, kiiktattak vagy ellehetetlenítették minden zavaró elemet. „Tatárjárás kutató intézet sincs” jelszóval a létminimum alá csökkentették az ’56-os Intézet költségvetését, majd megszüntették önállóságát, eltörölték a Nagy Intézet Imre érdemrendet.
Az antikommunista narratíva
Következő lépésként az emlékezetpolitika alakítói a történtek tárgyilagos és sokoldalú megvilágítása helyett "nemzeti romantikus elbeszélést" konstruáltak, melynek középpontjában a szovjet hadsereget megfutamító pesti srácok állnak. Az új „hivatalos” narratívához új ikonokra volt szükség. Így jelentek meg az „antikommunista hősök” és tűntek el mindazok, akik nem fértek be ebbe a meglehetősen szűk keretbe.
Kiretusálták a képből az október 23-i tüntetést szervező egyetemistákat, a Rákosi és rendszere ellen lázadó értelmiségieket, a munkástanácsok vezetőit. Még azok is a kép szélére szorultak, akiknek a kommunizmushoz nem volt közük, így "járt" többek között Bibó István, Németh László, Tamási Áron, akik a nemzethalál és a megalkuvás végletei között harmadik utat kerestek. Nem rajtuk múlt, hogy az országot legyűrő szovjethatalom és magyar kiszolgálói a kompromisszum helyett a megtorlás útját választották.
A történtek és szereplők antikommunistának nyilvánítása durva leegyszerűsítés, nem különb a kádárista ellenforradalom jelzőnél. Tudom persze, hogy egyszerű üzenetek kommunikációját elnehezítik az árnyalatok, de végül is nem mosópor reklám elhelyezése a cél. Aki a tényeket tekinti, nem állíthatja sem az írókról, sem a Petőfi kör szervezőiről, sem az egyetemi mozgalmak vezetőiről, de még a munkástanácsokról és a fegyveres felkelő csoportokról sem, hogy antikommunisták voltak, vagy annak tartották magukat.
1956-ot szinte lehetetlen egyetlen mondatban leírni, egyetlen kategóriába gyömöszölni. De ha mindenképp tömör meghatározást keresünk, a következőt kísérelném meg: 1956 a szovjetrendszert a szocializmus egyik válfajának vélő tömegek számára egy tanulási folyamat végét jelzi, amelyből kiderült, hogy a rendszer nem reformálható, és csak erőszakkal, külső- belső kényszerrel tartható fenn. Noha a forradalom második szakaszában megjelentek a konzervatívként jellemezhető erők is, de ezek képviselői is tudomásul vették, hogy Magyarország múltjába nem vezet visszaút.
A közvélemény megosztása
A nemzeti romantikus narratíva kidolgozói elérték céljukat: a közvélemény megosztását, a közömbösök táborának növelését, az ellentmondó vélemények lehalkítását. Mindez mögött megjelenik a központi akarat, de a konfliktus kerülés szándéka is. A kormány példátlanul nagy összeget (mintegy tizenhárom milliárd forintot) biztosított az évfordulóra. Az ünnepségsorozat előtt nehéz megítélni mennyi kerül ebből az állam egyik zsebéből a másikba, hivatalból-hivatalba, mennyi az emlékezetpolitika céljaira, és mennyi másra. Ha a támogatások csupán harmada különböző, értelmes és érdemes civil kezdeményezésekre jut, nem lehet ok panaszra.
A civil szféra mozgása sem előrelátható. Az egyik tekintélyes írószervezetben ’56 megünneplésére emlékbizottság alakult. Három tagja közül kettő a rendszerváltás előtt az MSZMP soraiban emlékezett „az ellenforradalomra”. Más ötvenhatos szervezetekben, a "világmagyarok" gittegyletében – szokás szerint - a leghangosabbak és legerőszakosabbak kerülnek előtérbe.
Ha eddig eljutott, joggal kérdezheti az olvasó, mi is az örökség, amit ennyire féltek? Megfogalmazom a saját – természetesen vitatható, vagy kiegészíthető- válaszomat.
1956 leckéje
A Nagy Imre félreállítása és Gerő október 23-i provokatív beszéde közötti időszakban megfogalmazódott, az október 23-i tüntetésen jelszavaiban kirajzolódott a jövő Magyarországának képe. Különböző forrásokból, eltérő stílusban, több-kevesebb pontossággal, de mégis egységet alkotva.
A leggyakrabban és legnyíltabban hangoztatott követelés a függetlenség volt. Úgy is mondhatnánk, hogy a függőség, a csatlósállami lét vége. A semlegesség kimondása, november harmadikán, a lánctalpak csörgése között már csak – ma tudjuk – reménytelen próbálkozás volt a függetlenség megszerzésére. Bár mindkét kifejezés valamiféle egyenlő távolság tartás szándékát is jelentheti, de nem erről volt szó. Egyértelmű és egyöntetű kifejezése volt annak, hogy a Jaltában a szovjet érdekszférába kényszerített Magyarország a nyugat-európai civilizáció részeként látja jövőjét, ennek intézmény-rendszerével, politikai berendezkedésével azonosul. A semlegesség a katonai szövetségek közötti kívánatos távolságot és nem a második világháború után kialakult, győztesek és vesztesek által egyaránt vallott európai érték- és jogrendtől eltérés szándékát fejezte ki.
Sem a forradalom tizennégy napja alatt, sem a megtorlás időszakában nem nyílt alkalom arra, hogy a jövendő politikai rendszer részleteit kidolgozzák. Ennek ellenére az alapokról nem volt vita: többpártrendszer, szabad választások, a hatalmi ágak szétválasztása, a parlamenti többségből felálló kormány – mindaz, amit mai szóhasználattal liberális demokráciának neveznek.
A szocialista vívmányok megtartásában is egyetértés látszott kialakulni, noha ennek formája és tartalma kidolgozatlan maradt. A forradalom létrehozta az üzemi, helyi, sőt néhány esetben a regionális hatalmat. A "tanács" kifejezés ugyan az októberi forradalom korszakából eredt, de nem feltétlenül a korai szovjet minta átvételét jelentette. A hatalom-megosztás valamilyen formája a parlament a munkástanácsok és helyi tanácsok között, mint megoldandó probléma került felszínre. Ez akár a jugoszláv önigazgatás, akár a svájci kantonszerkezet irányába is elmozdulhatott volna.
A szocialista vívmányok megtartása lényegében a nagyipar, a nagykereskedelem, a bankrendszer köztulajdonban tartását jelentette, tehát a vegyes gazdaság megteremtésének és fenntartásának kísérletét. Ehhez járult „a föld azé, aki megműveli” elvének rögzítése, ugyancsak a családi egyéni gazdaság és az önkéntes szövetkezeti formában.
Ezek a tiszavirág életű magyar forradalom tagadhatatlan tényei, ez a ránk hagyott öröksége. Az arányok kialakulásáról, a fejlődés irányáról természetesen lehet – és kell is – vitatkozni. A tényeket eltagadni sem hatalmi szóval, sem sunyi módon nem lehet. Még egy kétségbevonhatatlan tényt érdemes megjegyezni. 1956-ban a magyar ipar a háborús romokból újjáépítkező nyugat-európaihoz képest kevésbé volt elmaradott, mint harmincöt évvel később. Akkor még lehetett volna esély, hogy a társadalmi tulajdonban maradt, választott vezetők által irányított, erős szakszervezetekkel ellensúlyozott vállalkozások a teljes magántulajdonú iparágakkal szemben is versenyképesekké váljanak.
A Rákosi rendszerben félreállított Németh László vázolta fel a lehetséges jövőtó lényegét: „ (…) Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján (…) Intézkedéseinkben abból kell kiindulnunk, hogy ami vívmány, vagy kis fejlesztéssel vívmánnyá alakítható azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesszük”.
Eltékozolt örökség
Mi maradt a rendszerváltás negyedszázada után ’56 örökségéből? A függetlenség jelszavát harsogják a szélsőjobbtól a szinte nem is létező szélsőbalig. A szívüket mellényzsebükre tűző álhazafiak leginkább az Európai Uniótól féltik függetlenségünket. A globalizálódó folyamatok olyanok, mint a földrengés: lehet utálni, de ettől még bekövetkezik. Magyarország jövője az Európai Uniótól, egész pontosan az egyre szorosabb integrációtól függ. Lehet ezt is utálni, de a szitkozódó, grimaszoló törpéket előbb-utóbb visszautálják.
A jogállamból, a parlamenti demokráciából megmaradtak ennek keretei. A tartalmat - az egyetlen igazságszolgáltatást kivéve - egy lassan állampárttá alakuló politikai közösség szolgáltatja. A választási rendszer átszabása, a választásokat ellenőrző hatóság döntései, az önkormányzatoktól elvont jogkörök és pénzek a demokrácia legvégső határára tolták az országot. Nem tudni van-e még visszaút?
A hajdani szociális vívmányokból az elmúlt huszonöt év minden kormánya elvett valamit. A privatizáció módja – és nem ténye – egész gazdasági ágakat radírozott le; a szakszervezetek mozgásterének csökkentése, nemritkán megszüntetése alkalmazottak millióit tette védetlenné. A föld immár nem azé, aki megműveli, hanem azé, akit felsőbb helyen erre kijelölnek. A városi és vidéki nincsteleneket, az éhező gyermekeket nem a 20. század elejének könyveiben, hanem az utcasarkon, az aluljárókban láthatjuk. Az egységesnek hirdetett magyar nemzet országa darabokra szakadt.
Marx mondta a francia forradalomról, hogy a szabadságból a kizsákmányolás szabadsága, az egyenlőségből a törvény előtti egyenlőség, a testvériségből pedig semmi sem lett.
1956-ból, ma úgy tűnik, egy lyukas zászló maradt.
Ezt életem végéig büszkén hordom zakóm gomblyukában, akkor is, ha mások, máshol visszaélnek vele. Nekem ennyi elég. De kétlem, hogy „Unokáink leborulnak,/ És áldó imádság mellett/ mondják el szent neveinket”. Engedtünk az ’56-ból, nem érdemeljük meg.
