Hét új sír mellett

Múltunk, 1956. október 14.

Újra temettünk. Újra döngtek a katonazenekarok dobjai, dörrent a díszsortűz, a komor ünnepélyesség ismét meghajtotta zászlaját hét férfi előtt, akik jeltelen sírban porladtak eddig. Hét név: Köröndi Béla rendőrezredes, Horváth Hönigsberg Ottó rendőralezredes, majd a délutáni temetésen Sólyom László és Illy Gusztáv altábornagyok, Beleznay István, Révay Kálmán és Pálffy György vezérőrnagyok neve csatlakozott a hatodiki temetés négy nagy halottjának névsorához. És még nincs vége a névsornak: hiszen tudjuk, hogy a következő hét újra áldozatok arcát idézi elénk és hosszú még a halottak menete, amelynek immár a nép, ország-világ színe előtt is meg kell tennie az utolsó utat a gonosztevők ásta sírtól a nemzeti közvélemény panteonjáig. Szörnyű és kegyetlen igazság, de fakulnak már a jelzők, a búcsúztatók szavai — a szomorúság és a kegyelet szinte képtelen lépést tartani a förtelemmel, amely hét év távlatából mind szörnyűbbé válik. Újra sírok mellett állunk. "Bocsánatot kérünk tőletek, az önvád szavával búcsúzunk" - mondja Hazai vezérőrnagy s megfogadja: hadseregünk soha többé nem ad lehetőséget egyéni önkényeskedők terrorjára.(...)