A forradalmak sohasem tervezőasztalok mellett születnek, nincs receptjük, és nincs forgatókönyvük. Néha egy sétapálcából kiröppenő tőrtől kapnak ihletet, máskor egy templomajtóra kiszögezett írás indítja el őket, néha pedig olyan lefojtott lelkiállapotból törnek elő, amire már nem is léteznek szavak. Ilyenkor kezdenek el beszélni az emberek helyett a fölszaggatott utcakövek, a fölborított villamosok, a tankokra dobott Molotov-koktélok.
A forradalmakhoz nincsen mellékelve időzítő szerkezet sem, nem a geopolitikai csillagrendszerek aktuális állásából származnak, inkább a nemzetek lelkialkatának legbelsőbb és legmélyebb rétegeiből törnek elő. Kivételes kegyelmi pillanatok, amikor hirtelen és látszólag minden előjel nélkül felforr a körülöttünk lévő világ.
Ezért van az, hogy a forradalmakat csak leverni lehet, de legyőzni sohasem. A megtorlás, az agyonhallgatás és a hazugságok ellenére is folyamatosan ott parázslanak eltipróik talpa alatt. Egyetlen dolog okozhatja a forradalom bukását: ha elveszti céljai tisztaságát, amikor a bátor polgárok közössége dühös és alantas tömeggé alakul át.
Tudjuk, hiszen megtapasztaltuk, hogy a diktatúra rideg valósága felőrli, lassan, de felőrli az emberi méltóságot; üresség, megcsappant életerő, önfeladás és kisszerűség marad a diktatúra után. Általában…
Orbán Viktor szavait idéztem. Szó szerint ezeket mondta el a minap a reformátusok emlékzsinatán. Senki nem mondta még meg a miniszterelnöknek, hogy a fél diktatúra is felőrli az emberi méltóságot? Hogy az illiberális demokráciában is a polgárok dühös, alantas, önmagát feladó tömeggé alakulhatnak át? Nem csak általában. Konkrétan is.
