Olimpia után, másnaposan

Először persze nagy volt az eufória, végülis olimpia csak négyévente van, minden szem a nemzeti lobogón, a riporterek hangja elcsuklik, a magyar persze sportnemzet (sokféle nemzet vagyunk, éppen azok vagyunk, aminek lennünk kell, ami kell, Semjén Zsolt szerint például világnemzet), nagy volt a készülődés, miközben a realisták már felhívták a figyelmet arra, hogy számos sportágban gyengébbek vagyunk, mint a klasszikus időkben (torna, vízilabda, birkózás), nem untatom az olvasókat, nem ez a lényeg. Szóval voltak előjelek, de Magyarországon nem szeretnek figyelni az előjelekre. A lényeg megint az önámítás, a szereplési kényszer, amit most aztán a legmagasabb csúcsokra járatott a tervezett 2024-es budapesti olimpia reménye. A köztársasági elnök ebből az alkalomból bejárta Dél-Amerikát, hogy foglalkozzon ott élő magyarjaink lelkével, megjelent a játékok végére Viktor is, rosszkedvűen jött-ment zsebredugott kézzel, és már akkor benne volt a levegőben, hogy valahogy az egész nem úgy sikerült, ahogyan tervezték. Most éppen az derült ki, amit minden férfi tudott: mindent a nők csinálnak jól, pontosabban mindent jobban csinálnának, ha hagynák őket.

Szóval Orbán nem elégedett. Először minden alattvaló elégedett volt, az M1 riporterei a végsőkig számoltak, hogy a régióban, a szubrégióban, szóval leköröztünk mindenkit, különösen azok voltak lelkesek, akiknek az állása kötődik az elégedettséghez, aztán egyszercsak Orbán Viktor azt mondta, hogy ő bizony nem elégedett, és annyira nem elégedett, hogy jobb lesz, ha átszervezik a magyar sportképzést, mert megint nincs idő, megint késésben vagyunk, mint mindig. Persze jó lenne egyszer összeszámolni (ami lehetetlen), hogy ebben az országban hány ember és milyen hatékonysággal foglalkozik sportszervezéssel, hányan képezték ki magukat sportközvetítésekre, hányan és hogyan szóltak bele a felkészülésbe. Szóval Orbán Viktor egyszercsak azt mondta, hogy nem elégedett és akkor már azok, akik korábban olyan elégedettek voltak, kissé gondterheltek lettek és ilyenkor következik az átszervezés, ami a magyar közélet egyik legsebezhetőbb pontja.

Először meg kellett volna vizsgálni, hogy csakugyan olyan nagy tragédia történt Rióban? Végtére is egy kis, közép-európai ország vagyunk, most ennyire futotta. Vagy volt valaki, aki figyelte a brit tapasztalatokat, azokat a pénzügyi és szervezeti változásokat, amelyeket ők hajtottak végre egy sikeres olimpiai szereplés érdekében?

Igen, az átszervezés. Rosszabb szó, mint a tatarozás. Magyarországon ezt mindenki, aki dolgozott közhivatalban, tudja. Így hullajtotta el a Fidesz 2010-ben a közlekedési és a környezetvédelmi tárcát, aminek az árát most is sokan (nem ők) fizetik. Átnevezések, táblacsere, szobabeosztás, telefonelosztás, kutatás elveszett akták után, aztán persze szép lassan minden működni kezd (ugyanúgy, mint korábban), csak éppen az az idő nem jön vissza, amit az átszervezésre fordítottak. De arra is van forgatókönyv: hát az átszervezés miatt csúsznak a programok, erre mindenki megkönnyebbül, az átszervezés varázsszó.

Azt azonban senki se gondolja, hogy Magyarország egyik legkaotikusabb, legszerteágazóbb tevékenységével foglalkozó főhatósága lesz képes hatékony sportszervezésre. De nincs baj: mindig lesz mód átszervezésre és mindig lesznek, akik bólogatnak.