„Felháborító, hogy nekem, Magyarország miniszterelnökének, aki egy teljesen új politikai irányt akarok bevezetni a magyar közéletbe, s új stílust, új szellemet, új lelket önteni a magyar politikába, csak nekem nincs olyan politikai orgánumom, amely kizárólag az én eszméimet képviselje”- panaszkodott 1932. szeptemberében Gömbös Gyula.
Orbán elégedett lehet. Évekig azon munkálkodott, s most elérte, hogy a magyar médiában a hazai tőke domináljon. S ami még Gömbösnek sem sikerült, neki igen: ma már ő a hazai médiában zajló folyamatok irányítója. A kormánnyal szemben kritikus hangot megütni merészelő sajtóorgánumok jelentős részét kicsinálták, átalakították, vagy „jobb belátásra” bírták, s a napokban a „leghangosabbat”, a Népszabadságot egyszerűen bezárták.
„Demoralizáló hatása a cenzúrázott sajtónak van. A kormányzat csak a saját hangját hallja, és ugyanúgy a néptől is megkívánja, hogy ezzel áltassa magát”, írta Marx Károly, s mintha csak a mai közszolgálatinak nevezett médiáról beszélt volna a 19. század „utálatos” gondolkodója. A közmédiában ma teljes egészében sajátos cenzúra érvényesül: pártérdekeket szolgáló pártkatonák működtetik.
A lenini sajtóelmélet is közel áll Orbán Viktor szívéhez. „A sajtó kollektív nevelő, kollektív agitátor, kollektív szervezet” – fogalmazta meg az orosz diktátor, nyomatékosítva, hogy a szovjet sajtó formál, ellentétben az informáló liberális nyugatival. És az előbbi „tulajdonsággal” rendelkező sajtó az, amely az illiberális magyar miniszterelnök szívének oly kedves. És büszkén halad tovább a lenini úton.
