Ez a publikum viszont kiadós ovációval fogadja a nyolcvanhárom éves mestert. Akiről nem állítható, hogy ezt széles mosollyal honorálja, elég rezzenéstelen az arca, már-már mogorvának is mondható, de kezdéskor azért a Concerto Budapest tagjai felé megereszt egy leheletnyi mosolyt. Majd határozott, egyáltalán nem elaprózott mozdulatokkal vezényelni kezdi a Sinfonietta vonósokra című művét, ami jócskán túl van már hallgató-riasztó, élesen disszonáns, de fölöttébb izgalmas hangokat használó korszakán, barokkosan grandiózus.
Sikere van, bár nem frenetikus, ez még az egymásra hangolódás időszaka. Aztán a 3. szimfóniájának Adagio tétele annyira energikus, áradó, lehengerlő zene, hogy már érződik, forró hangulatú este lesz. A Boldoczki Gábornak írt, és tavaly Grazban először játszott, Trombitaverseny magyarországi ősbemutató. Nem Penderecki, hanem Maciej Tworek vezényeli, sokszor szélsebes tempókkal, miközben Boldoczki trombitája valósággal dalra fakad.
A mester pedig a hangverseny második részében nekilódul Beethoven 7. szimfóniájának, ennek a tomboló, őrjítő, fénylően ragyogó zenének, és még mindig minimális mimikával, mintha csak belülre koncentrálna, eljuttatja zenekart, a publikumot az extázisig. A hangok belénk hatolnak, szinte szétvetnek bennünket, felzaklatnak, de gyógyítanak is.
Pendereckinek a tapsorkánban és ovációban azért némi kis mosoly csak bujkál a szája szegletében. Jó néhányszor kijön meghajolni, de aztán szedelőzködni kezd a zenekar, jelezve, hogy ráadásra ne is számítsunk, az extázison túl, mi a fenét akarunk még?
