Jánosi Ferenc ma is élő igazsága

„A felelősség embere volt, mert azok közé tartozik, akik előreviszik a történelmet” – írja Vitányi Iván Jánosi Ferencről. Helyes, hogy ennek az előre vivő művelődéspolitikusnak két tábla is emléket állít a fővárosban: 2008 óta az Orsó utcában, egykori lakóhelyén, 2009 óta pedig a Corvin-közben. Születésének idei századik évfordulója, egyben ’56 hatvanadik évfordulója jegyében idézzük fel alakját.

A Levéltári Szemle egy hallatlanul érdekes-értékes, kerek ötven esztendővel ezelőtt, 1966-ban megjelent, írógépel írt példánya került a kezembe, benne a Helytörténetírás című fejezetnél egy ismerősen csengő névvel: Jánosi Ferencével. A szerző az írás megjelenése előtt hat évvel egyéni kegyelemmel szabadult a börtönből. 1956-os tevékenységéért kiszabott büntetésének hátralévő éveit - tüdőbajára való tekintettel - elengedték. 1963-ban csak a Budapesti 2. számú Állami Levéltárban (Pest és Nógrád megyei Levéltár) tudott elhelyezkedni.

"Átnevelte" a front

Kalandos életpálya állt Jánosi Ferenc mögött. Eredeti végzettsége lelkipásztor volt. Sárospatakon, 1937-ben szerzett oklevelet, majd a németországi hallei–wittenbergi egyetem teológiai karán képezte magát tovább. Hazatérve, 1941-ben a debreceni Gróf Tisza István Tudományegyetemen magyar–latin–görög szakos tanári oklevelet szerzett, és doktorált. Tanított volt alma materében, közben egy kis falusi református gyülekezetben hirdette Isten igéjét. A második világháborúban tábori lelkészként vett részt, főhadnagyi rangban a keleti frontra vezényelték, a Dnyeszter mellett hadifogságba esett.

1944 tavaszán antifasiszta iskolára jelentkezett, frontpropagandistaként (vérdíjjal a fején) szüntelen életveszélyben dolgozott a hadszíntéren, részt vett a Vörös Hadsereg által közreadott Magyar Újság szerkesztőbizottságában is. A szovjet csapatokkal együtt érkezett vissza Magyarországra. Itthon a Honvédelmi Minisztérium nevelőosztályának vezetője, majd a HM politikai főcsoportfőnök második helyettese lett. Vezérőrnagyi rangban 1951-ben szerelt le, de pályája a civil életben is tovább ívelt: a népművelési miniszter első helyettese lett, utána nem sokkal a Hazafias Népfront főtitkára, majd a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának nevezték ki.

Sokoldalú, tehetséges ember volt, bármilyen poszton is dolgozott, igazi népművelői erényeket csillogtatott. Az egykori barát, Vitányi Iván szerint Jánosi a Népművelési Minisztériumban minden jó ügyet támogatott „szerény szóval, halkan, de bátran, s együttműködött mindenkivel, aki a haladást akarta”.

Megházasodott, családot alapított. Hetven éve, a Kálvin téri református templomban vette feleségül Nagy Erzsébetet, a későbbi miniszterelnök, Nagy Imre lányát. Ő is az MDP pártellenzékéhez csapódott, az apósa körül csoportosuló antisztálinisták-antirákosisták aktív csoportjának tagjaként, 1956 elején nem véletlenül zárták ki a pártból.

A legnehezebb pillanatokban is ott volt Nagy Imre mellett. A demokrácia híveként mélyen egyetértett reformjaival, amely a pártállam keretei közt, de akkor is a nép érdekében dolgozva, javítani akart a lakosság helyzetén, helyreállítva a törvényességet, megfékezve a politikai erőszakot. Ugyanazt vallotta, amit apósa is: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat…” Lőcsei Pál újságíró visszaemlékezése szerint Jánosinak a szelídség és a jóakarat sugárzott minden jellemvonásában, „a gondolat-, szólás-, és lelkiismereti szabadság eszméjét vallotta, műveltsége formálta őt vonzó egyéniséggé”.

Végig Nagy Imre mellett

Nem véletlenül sodródott 1956-ban az értelmiség forradalmi testületeibe, a miniszterelnök közvetlen munkatársaként a forradalom és a demokrácia mellett a legvégsőkig kitartott. Vitányi „A küszöbember” című kötetében felidézi az Értelmiség Forradalmi Bizottságban, november 4-e előtt két-három nappal elmondott beszédét: „Most az a legfontosabb, hogy meg tudjuk védeni a forradalmat, két tragikus következménytől. Az egyik a sztálinista, a másik a jobboldali restauráció. Mindkettő szörnyűséges. Velük szemben, értsétek meg, a forradalomnak most nyugalmat kell teremteni. Valami kompromisszumot kellene kötni a szovjetekkel, mert különben elszabadul a pokol. Most ezen dolgozunk. Ha ez megvan, akkor tudjuk megállítani a jobboldali, antiszemita restauráció előretörését." Vitányi így folytatja: "Kétségbeesetten hallgattam. Megértettem benne a helyzet fenyegetését. Megértettem, hogy ezt Nagy Imre is világosan látja. De egyben – mint később kiderült, nagyon is joggal – megerősödött a félelmem is…”

1956. november 4-én Jánosi Ferenc is a jugoszláv nagykövetségre menekült, innen, bántatlanságot ígérve, társaival együtt őt is kicsalták a romániai Snagovba, majd őt is letartóztatták. A Nagy Imre és társai-perben – hetedrendű vádlottként – a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én nyolc év börtönbüntetésre ítélte. 1960. április 1-jén, amnesztiával szabadult.

A honismereti mozgalom atyja

A megbélyegzett forradalmárok útját járta: 1960 és 1963 között a budapesti XIII. kerületi Közért Vállalat terv-előadója volt, utána – haláláig – a Pest Megyei Levéltárban helyezkedhetett el, a helytörténeti krónikaíró-mozgalom megalakításával, irányításával maradandót alkotott. Egész életében szorgalmazta-támogatta az öntevékeny társadalmi mozgalmakat, azon fáradozott, hogy hatékonyabbá tegye a közművelődés önismereti tevékenységét, segítse a hazafias nevelést, amelynek szolgálatába állította a helyismereti kutatásokat. Meghatározó szerepe volt a magyar honismereti mozgalom megszületésében. Számos ötlettel gazdagította, a krónikaírás kezdeményezésével kiszélesítette az eleinte „csak” önkéntes néprajzi, nyelvjárási gyűjtésekből álló mozgalmat. Sokrétűbbé tette a hagyományok ápolását azzal, hogy bekapcsolta az üzem- és termelőszövetkezeti történetírást, a falu- és városi krónikaírást is.

A Honismereti mozgalom–krónikaírás–levéltárak című tanulmányában írta: „A honismereti mozgalom… kezdetben honismereti szakkörök formájában – spontán módon indult el különböző iskolákban, művelődési házakban, múzeumokban – egy-egy lelkes gyűjtő kezdeményezésére, a környezet megismerésének, emlékanyagok gyűjtésének célkitűzésével… Még akkor is, ha a krónikaírás csupán egyszerű kronológia összeállítására és folyamatos vezetésére törekszik, sokat tehet a jövő történeti kutatása előmozdítására. Ha pedig a gazdasági, politikai, társadalmi, szociális és kulturális fejlődés főbb mozzanatainak rendszeres megörökítésére is vállalkozik, pótolhatatlan történeti forrássá válik… Nem dilettáns történetírókra, hanem lelkes és képzett amatőr adatgyűjtőkre és krónikaírókra tart számot a jelen és a jövő történetírása, akik hangyaszorgalommal összehordják a jelen minden jellemző mozzanatát, s ezzel a gazdag múlthoz új, élő hagyományokat kapcsolnak…"

Jánosi Ferenc kezdeményezései nem puszta „ötletek”, példásan hasznosultak. Az 1960-as évektől folyamatosan fejlődött, szélesedett a magyarországi honismereti-helytörténeti mozgalom. Város- és falvak szerte alakultak szakkörök, klubok, rengetegen ragadtak tollat, hogy papírra vessék magán, családi és társasági emlékeiket, s biztatására megírták szűkebb pátriájuk történetét, összegyűjtötték környezetük múltbéli emlékeit, kezdték el ápolni ’48-as, vagy háborús hősök sírjait, vagy állítottak újabb emlékjeleket a történelem hőseinek lakóhelyükön.

A múlt krónikái

Az elmúlt évtizedekből rengeteg városi, falusi, üzemi, szövetkezeti, krónika maradt fenn, ma ott sorakoznak a könyvtári, levéltári polcokonl, segítenek abban, hogy valós ismereteket szerezzünk a "régi világról". Az elmúlt évtizedek dokumentumai sokat segítenek a múlt megértésében és földolgozásában. Örvendetes, hogy nem szakadtak meg ezek a hagyományok, sok önkormányzat vezet krónikákat manapság is. Több helyütt találkoztam már olyannal, hogy a testületi anyagok mellé a hivatalok közreadják a havi-kéthavi-félévi esemény-összefoglalóikat is, mintegy üzenve a mából a jövő nemzedékeinek.

„Nem mindenkinek feladata, hogy közvetlenül a politikában dolgozzon, ugyanakkor a társadalmi életben szervezetek számtalan formája jön létre, amelyek a közjó szolgálatában védik például a természeti és városi környezetet, törődnek valamilyen épülettel, egy szökőkúttal, egy elhagyott emlékművel, egy tájjal. Olyasmit óvnak, újítanak fel, javítanak meg vagy tesznek szebbé, ami mindenkié. Körülöttük az emberek új kapcsolatokat építenek ki, vagy régi kapcsolatokat élesztenek újjá, és új helyi társadalmi kapcsolatrendszer jön létre. Így a közösség megszabadul a fogyasztói közömbösségtől. Ez a közös identitás ápolását is jelenti, egy olyan történelmet, amelyet meg kell őrizni és tovább kell adni…” – írja az első önállóan írt Laudato si - azaz 'Áldott légy' – című enciklikájában Ferenc pápa, aki szerint az ilyen közösségi dolgoknak lehet jövője.

Jánosi is a közjó szolgálatának áldozta sajátosan véget ért életét. Az 1968-as csehszlovákiai események hatására infarktusban halt meg.