Kemény Dénes marad a helyén

Kemény Dénest újabb négy évre megválasztották a Magyar Vízilabda Szövetség elnökének - írja az Origó.

A társelnök dr. Beck György, az alelnök pedig dr. Molnár Tamás és Vári Attila lesz a következő négy évben. 

Az elnökségi tagok: Benedek Tibor, Biros Péter, dr. Boros Tamás, dr. Faragó Tamás, Gergely István, dr. Hoffmann Tamás, Kovács István, Magyar József, Nyíri Zoltán, Pázmányi Gábor, dr. Szívós István, Tóth Sándor.

Szerző

Búcsú a forradalomtól

Publikálás dátuma
2016.10.22. 09:20
FOTÓ: FORTEPAN/NAGY GYULA
Történelmi szerepe volt a Magyar Írók Szövetségének az '56-os magyar forradalom kibontakozásában és hasonlóan meghatározó szerepet vállalt magára a forradalmi időszak lezárulásakor is. A forradalom ugyanis nem ért véget a november 4-i szovjet katonai beavatkozással. Még vagy két hónapnak kellett eltelnie addig, amikor meg kellett állapítanunk, hogy a magyar nép oly sok áldozattal és nem kevesebb dicsőséggel járó történelmi megmozdulása véget ért, és a Kádár János által vezetett kommunista kormányzat elérte a forradalmi Magyarország pacifikálását.

A forradalom utóvédharca nem kevésbé dicsőséges időszak volt. A forradalmi testületek (a munkástanácsok, az írószövetség, az újságíró-szövetség, az egyetemi diákszervezetek és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa) mindent megtettek, hogy legalább valamit meg lehessen menteni a két forradalmi hét vívmányaiból. Nem rajtuk (nem rajtunk) múlott, hogy ez végül is nem sikerült: a hatalmas túlerővel szemben igazából nem volt remény arra, hogy az októberi felkelés vívmányai megmaradjanak. Ezúttal a Magyar Írók Szövetségének helytállásáról és a forradalom igazságai mellett hitet valló utolsó közgyűléséről lesz szó.

Az íróközgyűlés megrendezése

A Magyar Írók Szövetségének 1956. december 28-ra összehívott közgyűlése drámai helyzetben ült össze. December 8-án több ezer munkás tüntetett Salgótarjánban, a megmozdulást a karhatalom fegyverrel oszlatta fel, az erőszaknak sok halálos áldozata volt. Ezután a munkástanácsok általános sztrájkfelhívást adtak közre, a kormány válaszul betiltotta e tanácsok, közöttük a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács tevékenységét. December 11-én letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, törvényen kívül helyezték a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát és rendeletet adtak ki a rögtönbíráskodás bevezetéséről. Két nappal később egy újabb törvényerejű rendelet internálótáborokat állított fel, és bevezette a gyülekezési tilalmat. (Az internálás intézményéről valamivel később magam is szerzetem tapasztalatokat.)

Az országban és különösen a fővárosban elszabadultak a szenvedélyek, a néptömegek és természetesen az értelmiség körében elkeseredés uralkodott, az új kormány letett a társadalomban zajló konfliktusok tárgyalásos rendezéséről, a hatalomba került politikai erők nagy része pedig a tömeges megtorlásban látta a rendkívül súlyos helyzet rendezésének előfeltételét.

A rendőrhatósági engedéllyel összehívott írószövetségi közgyűlés csak arra vállalkozott, hogy áttekintse az előző két hónap eseményeit, és kifejezésre juttassa azokat az eszméket és elveket, amelyeket a magyar írótársadalom döntő többsége egyértelműen elfogadott. A közgyűlésen Veres Péter elnökölt, az elnökség beszámolóját Erdei Sándor főtitkár adta elő. A forradalmi események értékelésére Erdei nem vállalkozott, csupán az írószövetség két hónapos tevékenységének krónikáját készítette el. Első szavaival elutasította azt a hivatalos helyen már megfogalmazott vádat, amely szerint a fegyveres felkelésbe torkolló társadalmi és politikai válságot az írók fellépése váltotta volna ki.

Ezután részletes képet adott arról, hogy az Írószövetség milyen lépéseket próbált tenni a demokratikus kibontakozás érdekében, szólt a letartóztatásban lévő írók helyzetéről, és hangot adott annak a véleménynek, hogy az irodalmi folyóiratok felszámolása, a könyvkiadók munkájának szüneteltetése alig helyrehozható szellemi károkat okoz. Szóba kerültek az írószövetség külföldi kapcsolatai, illetve azok az írások, amelyek a külföldi sajtóban megpróbáltak képet adni a magyarországi események jellegéről. Végül hitet tett azok mellett az eszmék mellett, amelyeket az irodalmi élet már évek óta képviselt, s amelyeket az októberi népfelkelés is megfogalmazott. Végül a következőket jelentette ki: „A forradalmi események világos fényt vetettek erre, s így fényt vetettek a számunkra legnagyobb, mindenekelőtt való tanulságra, arra, hogy egy lépést se tegyünk a nép nélkül. A népnél, a dolgozó nép érdekeinél nagyobb parancsolót nem ismerhetünk el. Ennek szolgálatában akarunk tovább dolgozni.”

Gond és hitvallás

Erdei beszámolója után az elnökség nevében Tamási Áron terjesztette a közgyűlés elé a Gond és hitvallás című „ünnepélyes állásfoglalást”. (Ma is féltve őrzöm azt a géppel írt példányt, amelyet akkor kaptam Veres Péter elnöktől.) Ebben a többi között a következők olvashatók: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése. Ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre.”

Végül a következőkkel zárta le a történelmi szerepet kapó beszámolót, valójában az írók közösségi hitvallását: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.”

Az elnökségi állásfoglalást a közgyűlés nyolc ellenszavazattal és négy tartózkodással elfogadta, majd megkezdődött a beszámoló vitája. Néhányan, így Madarász Emil, Trencsényi-Waldapfel Imre és Gereblyés László az akkoriban megrögződő hivatalos állásfoglalások szellemében támadták azt, hogy a beszámoló népfelkelésnek minősítette az októberi tömegmozgalmat, egyszersmind azt követelték, hogy az Írószövetség vállaljon szolidaritást a Kádár János-féle kormány tevékenységével. Kellemetlen incidens is történt: Geréb László „Fogja be a száját, pimasz!” felkiáltással kívánta leinteni a közbeszóló Illyés Gyulát; ez a közgyűlés általános felháborodását váltotta ki.

Déry Tibor felszólalása

Részben a kormánypárti írók véleményét vitatva szólalt fel Déry Tibor, aki először Mihail Solohovnak a Népszabadságban megjelent nyilatkozatával szállt vitába. A neves szovjet író ugyanis megrótta a magyar írótársadalmat azért, mert úgymond tétlenül nézték a „reakció előretörését”. „Én itt erről a helyről – szögezte le a felszólaló – valamennyi magyar író nevében tiltakozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzetre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bélyegzem meg, de ízlésemet és erkölcsi egyensúlyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író képviselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói felett, éppen egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból és lovagiasságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánni a nemzeti önérzettel. Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. […] Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunkban lett volna kisöpörni a szemetet és rendet teremteni az országban.”

Déry a következőkkel fejezte be felszólalását: „A most induló vita előtt is erre kérek mindenkit: a történelmi igazság kutatására. Az elmúlt esztendőkben a megpróbáltatások egyesítettek bennünket. Ma sincs okunk vigasságra. A nyomás, amely alatt állunk, szorítson bennünket nemességre és méltóságra. És ne feledjük el, hogy attól nőttünk, hogy a nemzet megnőtt bennünk. A munkásságnak, az értelmiségnek, talán még a parasztságnak is ma bennünk van a bizalma és az a megdöbbentő és felemelő helyzet állt elő, hogy az ország ma tőlünk kér tanácsot, útmutatást, és bennünket tekint szellemi vezetőinek, akár akarjuk, akár nem. […] Barátaim, folytassuk mesterségünket, ha másként nem lehet, az asztalfiók számára. Szenvedélyünk mellől ne maradjon el a bölcsesség, sértődöttségünket mérsékelje felelősségünk a jövőért. Dolgozzunk. Barátaim, jobban és becsületesebben, mint valaha.”

A közgyűlés üzenete

Horváth Zoltán a Magyar Újságírók Szövetsége elnökségének nevében az újságírók szolidaritását nyilvánította ki az írószövetséggel. Említést tett a letartóztatásban levő újságírókról, Gimes Miklósról és Obersovszky Gyuláról, s a maga részéről elfogadva az Erdei Sándor által adott politikai visszatekintést, az írók és az újságírók összefogásának szükségességét emelte ki.

A közgyűlés végén Erdei Sándor válaszolt az elhangzottakra, hitet tett a magyar szellemi élet folyamatossága mellett, s felolvasta az írószövetség elnökségének december 3-i állásfoglalását: „A magyar írók minden körülmények között a magyar népet szolgálják, tollukat nem adják eszközül semmiféle kormány- vagy pártérdek kiszolgálására. Hitet teszünk a magyar szellemi élet folyamatossága mellett. Ha megszólalunk, csak tiszta fórumon hallatjuk szavunkat, és minden körülmények között csak az igazat mondjuk. Jelenleg is követeljük a kormánytól, hogy adja vissza az írószövetség lapjainak, folyóiratainak folytatási jogát. Követeljük a könyvkiadás folytatását.”

Végezetül az elnöklő Veres Péter az írószövetség autonómiájának fenntartása mellett állt ki: „akármiképpen fejlődik a magyar társadalom kormányzása, belső élete, akár pártkormány lesz, akár valamely sajátlagos, újfajta koalíció születik, mi mindenesetre úgy tartjuk helyesnek, célszerűnek, okosnak, sőt a kormányzat érdekében valónak, hogy az Írószövetség autonómiája, mint társadalmi és szellemi testületé, biztosíttassék, hogy ne kelljen nekünk semmiféle kormányzatot, mondom, még egy kedvünk szerinti kormányzatot sem, közvetlenül támogatni, sem a saját fórumokon, sem sehol.”

Ideiglenesen felfüggesztve!

Ez az autonómia azonban, úgymond már csak percekig létezett: nem sokkal a taggyűlés után a kormány Siklósi Norbert személyében kormánybiztost nevezett ki az Írószövetség élére, egyszersmind felfüggesztette annak önkormányzatát. Ezt a Népszabadság 1957. január 18-i száma a következőkben jelentette be: „A Belügyminisztérium megállapította, hogy a Magyar Írók Szövetségében a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenység folyt. Ezért a belügyminiszter a Népköztársaság Elnöki Tanácsának az egyesületek feletti felügyeleti jogkör gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelete alapján a Magyar Írók Szövetségének működését ideiglenesen felfüggesztette. A kormány az Írószövetség ügyeinek intézésére kormánybiztost nevezett ki.”

Nem sokkal ezután a következő hír jelent meg: „Ellenforradalmi cselekményekben való részvétel súlyos gyanúja alapján a BM illetékes szervei őrizetbe vették Tardos Tibor, Varga Domokos, Háy Gyula, Lengyel Balázs és Zelk Zoltán írókat, Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újságírókat. A letartóztatottak ellen büntető eljárás indul.” További írókat is letartóztatásba helyeztek, s hamarosan megindultak az íróperek, amelyekben elítélték Déry Tibort, Háy Gyulát, Molnár Zoltánt, Fekete Gyulát, Eörsi Istvánt és Gáli Józsefet, többségüket súlyos börtönbüntetésre, sőt, miként legújabban kiderült, Déryt eredetileg halálos ítélettel akarta sújtani a bíróság. Mindez gyakorlatilag az Írószövetség munkájának megszüntetését és a magyar irodalmi élet szétverését jelentette: a szövetség új körülmények között, az 1956-os elvektől lényegesen eltérő politikai platformon, csak 1959-ben alakulhatott újjá, és csak a hatvanas évek közepére indulhatott meg az irodalmi konszolidáció, miután az elítélt írók amnesztiában részesültek.

Számomra, aki akkor a budapesti bölcsészkar hallgatója voltam, ma is eleven élményt jelent, hogy az egyetemi ifjúság szervezetének képviseletében jelen lehettem az Írószövetség közgyűlésén, és magam is biztatást kaptam arra, hogy kitartsak a magyar forradalom igazságai mellett. Ezt a biztatást és a vele járó reményt nem pusztíthatta el az engem ért megtorlás sem: életem egyik legnagyobb - mondhatom: „szakrális” - élménye volt, hogy ott lehettem az Írószövetség ülésén, amellyel elbúcsúztatta az októberi forradalmat, egyszersmind hitet tett a forradalom eszményei és igazsága mellett.

Szerző

Búcsú a forradalomtól

Publikálás dátuma
2016.10.22. 09:20
FOTÓ: FORTEPAN/NAGY GYULA
Történelmi szerepe volt a Magyar Írók Szövetségének az '56-os magyar forradalom kibontakozásában és hasonlóan meghatározó szerepet vállalt magára a forradalmi időszak lezárulásakor is. A forradalom ugyanis nem ért véget a november 4-i szovjet katonai beavatkozással. Még vagy két hónapnak kellett eltelnie addig, amikor meg kellett állapítanunk, hogy a magyar nép oly sok áldozattal és nem kevesebb dicsőséggel járó történelmi megmozdulása véget ért, és a Kádár János által vezetett kommunista kormányzat elérte a forradalmi Magyarország pacifikálását.

A forradalom utóvédharca nem kevésbé dicsőséges időszak volt. A forradalmi testületek (a munkástanácsok, az írószövetség, az újságíró-szövetség, az egyetemi diákszervezetek és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa) mindent megtettek, hogy legalább valamit meg lehessen menteni a két forradalmi hét vívmányaiból. Nem rajtuk (nem rajtunk) múlott, hogy ez végül is nem sikerült: a hatalmas túlerővel szemben igazából nem volt remény arra, hogy az októberi felkelés vívmányai megmaradjanak. Ezúttal a Magyar Írók Szövetségének helytállásáról és a forradalom igazságai mellett hitet valló utolsó közgyűléséről lesz szó.

Az íróközgyűlés megrendezése

A Magyar Írók Szövetségének 1956. december 28-ra összehívott közgyűlése drámai helyzetben ült össze. December 8-án több ezer munkás tüntetett Salgótarjánban, a megmozdulást a karhatalom fegyverrel oszlatta fel, az erőszaknak sok halálos áldozata volt. Ezután a munkástanácsok általános sztrájkfelhívást adtak közre, a kormány válaszul betiltotta e tanácsok, közöttük a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács tevékenységét. December 11-én letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, törvényen kívül helyezték a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát és rendeletet adtak ki a rögtönbíráskodás bevezetéséről. Két nappal később egy újabb törvényerejű rendelet internálótáborokat állított fel, és bevezette a gyülekezési tilalmat. (Az internálás intézményéről valamivel később magam is szerzetem tapasztalatokat.)

Az országban és különösen a fővárosban elszabadultak a szenvedélyek, a néptömegek és természetesen az értelmiség körében elkeseredés uralkodott, az új kormány letett a társadalomban zajló konfliktusok tárgyalásos rendezéséről, a hatalomba került politikai erők nagy része pedig a tömeges megtorlásban látta a rendkívül súlyos helyzet rendezésének előfeltételét.

A rendőrhatósági engedéllyel összehívott írószövetségi közgyűlés csak arra vállalkozott, hogy áttekintse az előző két hónap eseményeit, és kifejezésre juttassa azokat az eszméket és elveket, amelyeket a magyar írótársadalom döntő többsége egyértelműen elfogadott. A közgyűlésen Veres Péter elnökölt, az elnökség beszámolóját Erdei Sándor főtitkár adta elő. A forradalmi események értékelésére Erdei nem vállalkozott, csupán az írószövetség két hónapos tevékenységének krónikáját készítette el. Első szavaival elutasította azt a hivatalos helyen már megfogalmazott vádat, amely szerint a fegyveres felkelésbe torkolló társadalmi és politikai válságot az írók fellépése váltotta volna ki.

Ezután részletes képet adott arról, hogy az Írószövetség milyen lépéseket próbált tenni a demokratikus kibontakozás érdekében, szólt a letartóztatásban lévő írók helyzetéről, és hangot adott annak a véleménynek, hogy az irodalmi folyóiratok felszámolása, a könyvkiadók munkájának szüneteltetése alig helyrehozható szellemi károkat okoz. Szóba kerültek az írószövetség külföldi kapcsolatai, illetve azok az írások, amelyek a külföldi sajtóban megpróbáltak képet adni a magyarországi események jellegéről. Végül hitet tett azok mellett az eszmék mellett, amelyeket az irodalmi élet már évek óta képviselt, s amelyeket az októberi népfelkelés is megfogalmazott. Végül a következőket jelentette ki: „A forradalmi események világos fényt vetettek erre, s így fényt vetettek a számunkra legnagyobb, mindenekelőtt való tanulságra, arra, hogy egy lépést se tegyünk a nép nélkül. A népnél, a dolgozó nép érdekeinél nagyobb parancsolót nem ismerhetünk el. Ennek szolgálatában akarunk tovább dolgozni.”

Gond és hitvallás

Erdei beszámolója után az elnökség nevében Tamási Áron terjesztette a közgyűlés elé a Gond és hitvallás című „ünnepélyes állásfoglalást”. (Ma is féltve őrzöm azt a géppel írt példányt, amelyet akkor kaptam Veres Péter elnöktől.) Ebben a többi között a következők olvashatók: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése. Ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre.”

Végül a következőkkel zárta le a történelmi szerepet kapó beszámolót, valójában az írók közösségi hitvallását: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.”

Az elnökségi állásfoglalást a közgyűlés nyolc ellenszavazattal és négy tartózkodással elfogadta, majd megkezdődött a beszámoló vitája. Néhányan, így Madarász Emil, Trencsényi-Waldapfel Imre és Gereblyés László az akkoriban megrögződő hivatalos állásfoglalások szellemében támadták azt, hogy a beszámoló népfelkelésnek minősítette az októberi tömegmozgalmat, egyszersmind azt követelték, hogy az Írószövetség vállaljon szolidaritást a Kádár János-féle kormány tevékenységével. Kellemetlen incidens is történt: Geréb László „Fogja be a száját, pimasz!” felkiáltással kívánta leinteni a közbeszóló Illyés Gyulát; ez a közgyűlés általános felháborodását váltotta ki.

Déry Tibor felszólalása

Részben a kormánypárti írók véleményét vitatva szólalt fel Déry Tibor, aki először Mihail Solohovnak a Népszabadságban megjelent nyilatkozatával szállt vitába. A neves szovjet író ugyanis megrótta a magyar írótársadalmat azért, mert úgymond tétlenül nézték a „reakció előretörését”. „Én itt erről a helyről – szögezte le a felszólaló – valamennyi magyar író nevében tiltakozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzetre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bélyegzem meg, de ízlésemet és erkölcsi egyensúlyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író képviselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói felett, éppen egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból és lovagiasságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánni a nemzeti önérzettel. Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. […] Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunkban lett volna kisöpörni a szemetet és rendet teremteni az országban.”

Déry a következőkkel fejezte be felszólalását: „A most induló vita előtt is erre kérek mindenkit: a történelmi igazság kutatására. Az elmúlt esztendőkben a megpróbáltatások egyesítettek bennünket. Ma sincs okunk vigasságra. A nyomás, amely alatt állunk, szorítson bennünket nemességre és méltóságra. És ne feledjük el, hogy attól nőttünk, hogy a nemzet megnőtt bennünk. A munkásságnak, az értelmiségnek, talán még a parasztságnak is ma bennünk van a bizalma és az a megdöbbentő és felemelő helyzet állt elő, hogy az ország ma tőlünk kér tanácsot, útmutatást, és bennünket tekint szellemi vezetőinek, akár akarjuk, akár nem. […] Barátaim, folytassuk mesterségünket, ha másként nem lehet, az asztalfiók számára. Szenvedélyünk mellől ne maradjon el a bölcsesség, sértődöttségünket mérsékelje felelősségünk a jövőért. Dolgozzunk. Barátaim, jobban és becsületesebben, mint valaha.”

A közgyűlés üzenete

Horváth Zoltán a Magyar Újságírók Szövetsége elnökségének nevében az újságírók szolidaritását nyilvánította ki az írószövetséggel. Említést tett a letartóztatásban levő újságírókról, Gimes Miklósról és Obersovszky Gyuláról, s a maga részéről elfogadva az Erdei Sándor által adott politikai visszatekintést, az írók és az újságírók összefogásának szükségességét emelte ki.

A közgyűlés végén Erdei Sándor válaszolt az elhangzottakra, hitet tett a magyar szellemi élet folyamatossága mellett, s felolvasta az írószövetség elnökségének december 3-i állásfoglalását: „A magyar írók minden körülmények között a magyar népet szolgálják, tollukat nem adják eszközül semmiféle kormány- vagy pártérdek kiszolgálására. Hitet teszünk a magyar szellemi élet folyamatossága mellett. Ha megszólalunk, csak tiszta fórumon hallatjuk szavunkat, és minden körülmények között csak az igazat mondjuk. Jelenleg is követeljük a kormánytól, hogy adja vissza az írószövetség lapjainak, folyóiratainak folytatási jogát. Követeljük a könyvkiadás folytatását.”

Végezetül az elnöklő Veres Péter az írószövetség autonómiájának fenntartása mellett állt ki: „akármiképpen fejlődik a magyar társadalom kormányzása, belső élete, akár pártkormány lesz, akár valamely sajátlagos, újfajta koalíció születik, mi mindenesetre úgy tartjuk helyesnek, célszerűnek, okosnak, sőt a kormányzat érdekében valónak, hogy az Írószövetség autonómiája, mint társadalmi és szellemi testületé, biztosíttassék, hogy ne kelljen nekünk semmiféle kormányzatot, mondom, még egy kedvünk szerinti kormányzatot sem, közvetlenül támogatni, sem a saját fórumokon, sem sehol.”

Ideiglenesen felfüggesztve!

Ez az autonómia azonban, úgymond már csak percekig létezett: nem sokkal a taggyűlés után a kormány Siklósi Norbert személyében kormánybiztost nevezett ki az Írószövetség élére, egyszersmind felfüggesztette annak önkormányzatát. Ezt a Népszabadság 1957. január 18-i száma a következőkben jelentette be: „A Belügyminisztérium megállapította, hogy a Magyar Írók Szövetségében a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenység folyt. Ezért a belügyminiszter a Népköztársaság Elnöki Tanácsának az egyesületek feletti felügyeleti jogkör gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelete alapján a Magyar Írók Szövetségének működését ideiglenesen felfüggesztette. A kormány az Írószövetség ügyeinek intézésére kormánybiztost nevezett ki.”

Nem sokkal ezután a következő hír jelent meg: „Ellenforradalmi cselekményekben való részvétel súlyos gyanúja alapján a BM illetékes szervei őrizetbe vették Tardos Tibor, Varga Domokos, Háy Gyula, Lengyel Balázs és Zelk Zoltán írókat, Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újságírókat. A letartóztatottak ellen büntető eljárás indul.” További írókat is letartóztatásba helyeztek, s hamarosan megindultak az íróperek, amelyekben elítélték Déry Tibort, Háy Gyulát, Molnár Zoltánt, Fekete Gyulát, Eörsi Istvánt és Gáli Józsefet, többségüket súlyos börtönbüntetésre, sőt, miként legújabban kiderült, Déryt eredetileg halálos ítélettel akarta sújtani a bíróság. Mindez gyakorlatilag az Írószövetség munkájának megszüntetését és a magyar irodalmi élet szétverését jelentette: a szövetség új körülmények között, az 1956-os elvektől lényegesen eltérő politikai platformon, csak 1959-ben alakulhatott újjá, és csak a hatvanas évek közepére indulhatott meg az irodalmi konszolidáció, miután az elítélt írók amnesztiában részesültek.

Számomra, aki akkor a budapesti bölcsészkar hallgatója voltam, ma is eleven élményt jelent, hogy az egyetemi ifjúság szervezetének képviseletében jelen lehettem az Írószövetség közgyűlésén, és magam is biztatást kaptam arra, hogy kitartsak a magyar forradalom igazságai mellett. Ezt a biztatást és a vele járó reményt nem pusztíthatta el az engem ért megtorlás sem: életem egyik legnagyobb - mondhatom: „szakrális” - élménye volt, hogy ott lehettem az Írószövetség ülésén, amellyel elbúcsúztatta az októberi forradalmat, egyszersmind hitet tett a forradalom eszményei és igazsága mellett.

Szerző