Kádár és Orbán

Különös, hogy éppen annak a pártnak a képviselője nevezi most „egyszerű gyilkosnak” Kádár Jánost és sajnálkozik az egykori pártvezető máig tartó népszerűsége miatt, melynek hat évvel ezelőtti hatalomra kerülése, illetve jelenlegi regnálása nem értelmezhető a magyar társadalom „gulyáskommunizmus” iránti nosztalgiája nélkül. A paternalista társadalompolitika, a teljes foglalkoztatottság (valójában az úgynevezett „kapun belüli munkanélküliség”), a szociálisan gondoskodó állam emléke élénken él a honi átlagpolgár tudatában. A Kádár-rendszer restaurációjának hiú reménye eredményezte 1994-ben a baloldali pártok földcsuszamlásszerű győzelmét; más kérdés, hogy utóbbiak a Fidesszel ellentétben sohasem éltek vissza alkotmányozó többségükkel. Tíz évvel később Gyurcsány Ferenc konzekvensen, ám mindenfajta kommunikációs előkészítés nélkül nekilátott a társadalmi ellátórendszerek reformjának. A hatalomvágytól hajtott Orbán Viktor érzékelte az „átkosban” szocializálódott lakosság rezisztenciáját az akkori intézkedésekkel szemben, s tulajdonképpen erre építette politikáját. Sikerült kikényszerítenie az emlékezetes „szociális népszavazást”, és kvázi néptribuni szerepben tetszelegve elhitette a választópolgárokkal, hogy egy „erős állam” kormányfőjeként ő majd búcsút mond a sokat szidott neoliberális gazdaságpolitikának.

Csalódniuk kellett persze azoknak, akik a kádári világ visszatérésének reményében alkotmányozó többséggel ajándékozták meg Orbán pártját 2010-ben. Merthogy a kormányfő valóban visszapörgette az idő kerekét; teljes szociális érzéketlenségről tanúskodó társadalom-, illetve gazdaságpolitikája, melyek eredménye kevesek meggazdagodása és sokak elnyomorodása, sokkal inkább emlékeztet azonban a Horthy-korszakra, mint az 1989 előtti puha diktatúra időszakára. A piaci folyamatokba természetesen ő is beavatkozik, de kizárólag önnön, rövid távú politikai érdekeinek megfelelően. Protekcionizmust valósít meg, amikor hozzá közel álló oligarchák kezére játssza át a magyar gazdaság csaknem minden területét, kisemmizve rengeteg korábbi tulajdonost. Így zajlott ez a szerencsejátékok és a dohánykereskedelem piacának újraelosztásakor éppúgy, mint az állami földek bérbeadásakor.

A piaci mechanizmusok eltorzításának eklatáns példája továbbá mindaz, ami jelenleg a hazai médiában történik. Igen, elsősorban a Népszabadság esetére gondolok. Orbán Viktor cinizmusára vall, hogy „piaci okokat” emleget a nagy múltú lap puccsszerű gyorsasággal végrehajtott bezárása kapcsán. Ő és az osztrák tulajdonos (egyesek szerint stróman) tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy egy újabb jobboldali sajtótermék a piac telítettsége következtében aligha termelne profitot. Nem is a pénz számít a korlátlan állami erőforrásokkal rendelkező miniszterelnöknek; a lényeg a hatásos ellenzéki szócső elnémítása.

A rezsim leváltására törekvő politikai formációknak csupán akkor van esélye a sikerre, ha felismerik: a Lázár János által „gyilkosnak” nevezett Kádár szelleme ma is elevenen él a magyar társadalomban. Programjukban hangsúlyosan meg kell jelennie a szociális gondoskodásnak, amely korlátozza a piac mindenhatóságát.

A köztársaság eszméje és 1956

Miről is kellene szólni nemzeti ünnepeinknek? Miért kellene sokan összegyűlnünk ezeken a napokon? Miért kellene nekünk közemberként ilyenkor másként viselkednünk, mint ahogy a munkaszüneti napokon? Azért, hogy kifejezzük sorsközösségünket elődeinkkel és egymással. Hiszen megélt, újraélt, újraértékelt, megújított hagyományok és közös célok nélkül nincs sorsközösség. Az egymással vitázó, de szükség esetén egymással szolidaritást vállaló, jogaikat gyakorló állampolgárok nélkül, valóságos politikai és kulturális közösségek nélkül nincs nemzet, csak a látszata van: látszat nemzeti egység, hamis együttállás. Baj van, ha nincsenek közös ünnepeink. Ma pedig nincsenek.

Nincsenek, mert mai alaptörvényünk és a hivatalos emlékezetpolitika kitagadja a baloldalt és a szabadelvűséget a nemzetből. De azért sem közösek ezek az ünnepek, mert a magyar társadalom tagjainak nagy része nem érzi biztonságban magát, nem gondolja az államról, hogy az az övé, nem érzi, hogy a jólétben élők szolidaritást vállalnának a nehezebb körülmények között küzdőkkel.

Lehetünk a kurucok és labancok országa, de így nem lehetünk emelkedő nemzet. Ezek azok a tanulságok, amelyekből a politikai osztálynak le kellene vonnia a következtetéseket. Ezek hiányában ma hideg polgárháborús hangulatban kell ünnepelnünk. Ma az hiányzik a nemzetből, ami a leginkább összetarthatja: a sorsközösség, a közös kultúra, az a köztársaság, amely nem csak a politikai versengésnek ad teret, hanem a társadalmi szolidaritásnak is tartalmat és formát kínál. Pedig ez együtt jelentene védelmet, ez adna tartást a nemzetnek, nem pedig a kísértetekkel való ijesztgetés.

Egy ilyen köztársaság iránti vágy vezérelte 1956-ban a felkelőket, ezért álltak ki a frissen szerzett szabadság védelmében. Az 1956-os felkelés, szabadságküzdelem 60. évfordulója kiváló alkalmat kínál a sorsközösség igényének megfogalmazására, felmutatására. Arra, hogy végre összebéküljünk a történelmünkkel, hogy a nemzetet összetartó, sokszínű hagyományaink tiszteletére tanítsuk önmagunkat.

Vannak olyan pillanatok, amikor a jobbik énünknek meg kell fegyelmeznie a rosszabbikat. Az emlékezés 1956-ra segíthet ebben. 1956 októbere és késő ősze közös nevezőre hozta a magyar társadalom nagy többségét, amely küzdelmével nemzetté emelte, formálta magát.

1956 októberében-novemberében ez a nép új jövőt akart magának. Tisztelet azoknak, akik emberarcúvá akarták tenni a szocializmust. Azoknak, akik nem bírták tovább a diktatúra szorítását, azoknak, akik harcoltak a függetlenségért. Nem rajtuk múlt, hanem a túlerőn, hogy akkor nem sikerült.

Köszönet jár azoknak, akik befogadták a magyar menekülteket, pedig közülük sokan nem politikai okból, nem a személyes fenyegetettségük okán, hanem a jobb élet reményében távoztak.

1956 közös kincsünk, közös kincse a nagy ideológiai, politikai áramlatoknak is. Magáénak tudhatja az a konzervatív, aki 1956-ot a nemzeti méltóság, a nemzeti hagyományok védelmére, a függetlenség helyreállítására tett kísérletnek látja. Magáénak érezheti 1956-ot az, aki a népakarat, a szabadság utáni vágy megnyilvánulásának tartja. Emelt fővel állhat az ’56-os emlékművek elé az, aki azok előtt a pesti, miskolci, győri, debreceni, szegedi srácok előtt hajt fejet, akik magukhoz ragadták a kezdeményezést, akik életüket kockáztatták a szabadságért és hazájukért. Magukénak tudhatják 1956-ot azok a népiek, akik a szocializmust, a szabadságot és a nemzeti hagyományokat össze akarták egymással egyeztetni, akik a békés és fokozatos modernizálásért szálltak síkra. 1956-ban újjászületett a szociáldemokrácia is. Végül és nem utolsó sorban ott voltak azok a kommunisták – köztük mindenekelőtt Nagy Imre –, akik képesek voltak szembenézni a sztálinizmussal.

Mindezeknek az irányzatoknak és embereknek az összefogása sikerhez vezetett.

A 60 év tanulsága az is, hogy ezt a sikert megelőzte az, hogy a hatalmat gyakorló kommunista pártelit erkölcsileg kompromittálódott a személyi kultusz bűneinek lelepleződésével. Magyarországon 1956 februárja és márciusa után már mindenki tudta: a király meztelen, elveszítette a nép bizalmát és elveszítette külső támaszát is. Már csak egy alkalom kellett ahhoz, hogy az elégedetlenség mozgalommá álljon össze, politikai formát öltsön.

1956 arra is tanít minket, téved az, aki azt hiszi, hogy az a politika eredményes, amely fittyet hány az erkölcsre. A politika erkölcs nélkül annyi, mint a közélet közemberek nélkül.

1956 ha csak egy rövid időre is, de visszahozta az embereket a politikába, a közéletbe. Ehhez hasonló aktivitás nem várható el konszolidált, hosszabb időszakokban. Ám ott nincs demokrácia, ahol a közemberek nem tájékozódhatnak szabadon, nem éltek és élhetnek politikai jogaikkal, nem vállalnak közéleti szerepet, nem befolyásolják a politikát.

1956 színárnyalatai tanulságainak együtt kell megférniük közös emlékezetünkben, nemzettudatunkban. Ünnepeink nem arra valók, hogy segítségükkel kiátkozzuk egymást a múltunkból, jelenünkből és hogy megpróbáljuk kiszorítani egymást a jövőnkből. A politikai nemzet az egymással versenyző, de egymástól tanuló, ha kell együttműködő közösségekből épül, a kulturális nemzet az egymást emelő, a külvilág értékeit beemelő törekvések összegeződéséből keletkezik. Mindkettő alapja az egyenlőség tisztelete, a társadalmi igazságosságra törekvés: a szolidaritás érvényesülése. A 60. évforduló adjon erőt egy új köztársaság, egy emelkedő, a világgal együtt haladó politikai és kulturális nemzet újjáteremtéséhez.

(A Tiszaújvárosban tegnap elhangzott beszéd szerkesztett változata)

Kányádi, a svéd

Időutazás. Unortodox szabad mondatok jegyzéke október 23-ról. Németh Szilárd bebörtönzéssel fenyegeti a másként gondolkodókat. Aki fütyül, nem magyar. Garázda népellenség.

Egy putyinista félhülye (vagy tán egészen az) „civil” szervezet magyartalanságoktól hemzsegő közleményével egyenesen előzetesbe tette volna Juhász Pétert. No lám! Emlékezzünk, amikor - egy általuk visszavágyott világban - március 15. előtt begyűjtötték az ellenzékieket, Demszkyvel az élen, bár az előzetest még akkor sem merték megkockáztatni.

Németh Szilárd nem gondolkodik másként. Viszont ha a szegény lezuhanna az egójáról az IQ-jára, csúnya vége lenne.

Boross Péter exminiszterelnök az amerikai imperialisták cselvetéseiről értekezik. Időutazás a sztálinizmusba, melyben eszerint otthonosan érezte magát.

Sablonnal lyukasztott gyári zászlókat osztogattak a társasházaknak a Józsefvárosban (is), hogy rakják ki – meséli egy gondnok. Lélektelenül, muszájból, mint a vöröset régen. A lyukas zászló anno jelentett valamit – a kivágott Rákosi címert. Ma a lyukba belevarrt Jézust jelenti, Wittner Mária keze munkájával és az ő téveszméivel. A lyuk szerinte Krisztus sebe.

A 70-es években jelentek meg magyarul a svéd gyermekversek: „Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Ma kötelező 56-ra emlékezni „felutazni”, meghallgatni a szónokot. Azóta nem „gyűjtjük” kilószám a lyukas zászlót.

Kányádi Sándor is írt effélét. Az a Kányádi, akinek tiszteletvacsorát adott Áder János köztársasági elnök, tavaly.

Epigrammái (nem Áderéi!) akkoriban jelentek meg, amikor a svéd versek is. Ő így írt akkor látnokként a máról: „gyilkos epigrammákkal vemhes időket érhetnek meg a mostani költők ámde csak úgy ha nem írnak gyilkos epigrammákat”. Meg így: „inget s lábravalót szabatott a szabadság zászlaiból a tirannus abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban végképpen kifakulnak”. És még: „megmosolyogsz hogy még mindig a forradalom tűz-lobogói alatt menetelve szorítom a lépést bár a világ már régtől üzleti ügyben utazgat halljad a válaszomat s vésd az eszedbe ha van: nézz a lábad elé és annak örülj hogy senki se nézett még eddig a körmöd alá”.

Örüljenek.

Szerző