Elröpült a szó, de írásban megmaradt. Az a német kifejezés, hogy „gleichschaltolás”, egyenruhába öltöztetés, már tudniillik a sajtóban, derekasan megjelenik az interneten, ha az ember beüti, meg is magyarázza, mit jelent. Az 1930-as években, amikor Berlinben Hitler hatalomra jutott, az egyik első intézkedése az ellenvélemények kiirtása volt, még csak a rádióban és a nyomtatott hírlapoknál, tévé csak nyomokban volt. Mintának a Völkischer Beobachtert, az NSDAP, a náci párt központi újságját szemelték ki, annak a szellemiségét volt kötelező követni, minden tekintetben.
Minden félreértés elkerülése végett, szó sincs arról, mintha a magyar Fideszt ehhez próbálnánk hasonlítani. Nem szorongásból, hogy ennek jogi következményei is lehetnek, hanem mert nem felelne meg a valóságnak. Ha csak maradványokban is, még fönnáll a demokrácia, de a kormányzó párt mindent megtesz azért, hogy legalábbis véleményekben, ha kizárólagossága ne is, viszont kétségbevonhatatlan fölénye érvényesüljön. Amennyiben módja van rá, szigorúan korlátozza mások befolyását. Ne juthasson el a köztudatba, illetve minél kevésbé. A Népszabadság ellen kibontakozott durva támadásnak ez a közvetlen célja, még ha az ő megszokott módszereikkel ezt görcsösen tagadják is, körmönfontan csakis „anyagi motívumokat” említsenek. Ugyancsak kerülni kell a hasonlítgatásokat a Rákosi-rezsim módszereivel is, mert az nyíltan és nyersen totalitárius volt, parancsuralom, aminek egyes módszerei már (még) ma is érvényesülnek, de a korlátozott demokrácia keretei között. Alkalmatlan volna a kádári gyakorlat említése is, mert az későbbi szakaszában megengedőbb volt, tűrt árnyalatokat, a korabeli Népszabadság mellett, még ha korlátozottan is, helyet engedett valamivel szabadabb nézeteknek. Volt Lakatos Ernő elvtárs, igyekvő agitprop, bár különféle hatásfokokkal.
Hasonlítgatásként inkább a nyugat-európai, mai uniós gyakorlathoz bölcsebb folyamodni. Vagyis ahhoz, hogy egyetlen tagállamában se, sőt azon túl se, sehol sincs törekvés a sajtó gleichschaltolására, egyenruhába kényszerítésére. Mindenütt aranyszabály, hogy a teljes, minden megszorítástól mentes sajtó nélkülözhetetlenül szerves része a demokráciának, és ebben a Népszabadság-ügyben nem (vagy nem csak) azért bírálják Orbánék gyakorlatát, mert az rendszeresen szembeszegül Brüsszellel, a többi huszonvalahánnyal, hanem mert ez a demokrácia nem mindenben azonos az ottanival. Az Unió létrehozása egyebek között annak a deklarációja is volt, hogy a háború után ezen a földrészen a minden megszorítástól mentes demokráciának kell érvényesülnie. Amikor Magyarország első rendszerváltó kormányai csatlakoztak, ezt minden fönntartás kizárásával vállalták, csak jóval később, a Fidesz túlzott nemzetállami szándékai alakították ki a rendszeres különállást.
Mint gyakorló hírlapíró, már hivatásból is azzal kezdem a napot, hogy a világhálón végigböngészem a vezető napilapok híradásait, kommentárjait. Előttem a német Frankfurter Allgemeine Zeitung, „balosabb” társa, a Rundschau, a konzervatív Die Welt, a franciáknál a Le Monde, az ottani jobboldali Le Figaro, és sorolhatnám többi társaikat. Nyoma sincs gleichschaltolási szándéknak, kizárólagos irányzat meghonosításának. Sőt, annak se, hogy ebben az elektronizált világban a tömegtájékoztatásnak, főként nem a kizárólag a kormányzat irányította csatornáknak jusson a hangadó szerep, a hagyományos nyomtatott sajtó bármit is veszítsen befolyásából. Éppen ellenkezőleg, gondosan őrzi kulturált, hagyományos szerepkörét, a sajtószemlék zömét a nyomtatott lapok ismertetése teszi ki. Persze elkerülhetetlenül ott vannak már a vezető tévéállomások, rádióadók, honlapok, de ha sajtó, az a magas színvonalú nyomtatott újság. Egyáltalán nem görcsös konzervativizmusból, hanem szellemi igényességből. Orbán törekvésében minden ravaszkodása ellenére fölfedezik a kendőzetlen igyekezetet, hogy pártja és kormánya rátehesse a kezét a kisajátított Népszabadságra, az elektronikus tömegtájékoztatás mellett kizárólagossága lehessen az újságstandokon is. Illúziója egyáltalán nincs abban a tekintetben, hogy teljesen likvidálni tudná a kis szigeteket, a Klubrádiót, az ATV-t és társaikat, de az információs kizárólagosság törekvése megmaradt. Ezt tükrözi vissza a Népszabadság botránya.
Ennek a gleichschaltolási igyekezetnek van másik síkja is. Orbán, mint politikus, mint hangadó a honi politikában, személyes stílust alakított ki magának. Abban a módszerben, ahogyan Brüsszelről és a közös uniós európai politikáról rendszeresen nyilatkozik, ahogyan a csúcsértekezletekre érkezve, legalábbis a hazai sajtóban igyekszik alaphangot kialakítani, a varsói négyek hangulatát formálni. Kétségtelen, hogy ebben is van bizonyos eredetiség, a befolyásolás többszínűsége. Másként reagál rá a gorombább Kósa Lajos, Kövér László, a gyakran otromba Németh Szilárd, és a finomabban fölkészített, intellektuális Gulyás Gergely. Ez az egész, vitathatatlanul nem ügyetlenül dirigált gépezet, bár az Unió egészében szerencsére jobbára elszigetelt, idehaza nem lebecsülhető a hatása. Úgy látszik, mostanra elérkezett az a szakasz, hogy az elorzott Népszabadságra is ráaggassák az uniformist.
Hogyne, 2018-ig ellenállhatatlanul száguld az idő.
