Szebeni András: nem vagyok szájbergyerek

Publikálás dátuma
2016.10.26 07:45
A közérzetem pocsék, de nem hagyom magam FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
„Beültünk egy boxba, aztán jöttek a nagyok. Rákosy Gergely, Lázár Ervin, Mándy Iván, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Csurka István – Bella Pistával mi voltunk a legfiatalabbak. Az öregek nekünk szóltak, hívjuk már a pincért” – eleveníti föl a régi csütörtök délutánokat Szebeni András. Az idén 70. születésnapját ünneplő fotóművésszel a legendás idők mellett Esterházy Péterről, a tapolcai művésztelepről, az ország kettészakadásáról, a Népszabadság bezárásáról, valamint kép és szöveg viszonyáról beszélgettünk. És arról, mikor volt a legboldogabb életében.

- Hogy van?

- Ha az egészségi állapotomra kíváncsi, lekopogom: jól vagyok. A közérzetem viszont borzalmas. Azt hiszem, ebben a kérdésben is nemrég elhunyt barátom és szerzőtársam, Esterházy Péter fogalmazott a legpontosabban, amikor néhány éve azt mondta a Der Standardnak: Magyarország ma nem egy barátságos hely.

- Mire gondol?

- Néhány nappal október másodika után csak tettem-vettem otthon, mászkáltam, közben szólt a tévé a háttérben, és a következőt hallottam a reklámblokkban: a magyarok döntöttek, most Brüsszelen a sor! Mondom, nem láttam magát a bejátszást, és Isten óvjon a hamis vádtól, de úgy képzeltem, oda lehetett írva, hogy „készült: a magyar kormány megbízásából.” De, elgondolkodtam, hogy a fenében van ez: vasárnap történik az országban egy népszavazás, ami érvénytelen…

- …és eredménytelen.

- Igen, bár abból a szempontból talán nem eredménytelen, hogy a kormányzó pártok - sok milliárd forint elköltésével - végre megtudhatták, hányan vannak a pártkatonák. Hozzá kell tennem: Tito államában soha nem volt 98 százalékos eredmény. Még Kádárék is vigyáztak arra, hogy ilyen ne forduljon elő. Szóval, elgondolkodtam, hogyan történhet meg, hogy a népszavazás után pár nappal megint elkezdődik valami, feltehetőleg megint adóforintokból, és szinte látom magam előtt, hogy Brüsszelben cidrizni kezdenek és tanácstalanul állnak: jaj, mit fogunk most csinálni, hiszen rajtunk a sor! És ettől a tempótól nagyon rosszul érzem magam. Pedig lehetnék akár baromi jókedvű is, hogy a korábbi állapotom dacára megéltem hetven évet – hát miért kellett ez most nekem? A holokauszt-túlélő szüleim forognak a sírjukban, hogy 2016-ban erről, efféle gyűlöletről kell beszélgetnünk. Vagy ott van a Népszabadság ügye. A lap bezárása egyértelműen politikai taktikázásra utal, miközben a MÚOSZ ügyvezető elnöke, Tóth Károly úgy tesz, mintha ilyesmi fel sem merülne, és kioktatja a közvéleményt az üzleti élet mibenlétéről. Nem hiszem egyébként, hogy gazdasági okok állnak a háttérben, már csak azért sem, mert hetekkel ezelőtt azt írták a lapok, a tulajdonos időpontot kért Orbán Viktortól, hogy a Népszabadságról egyeztessenek. Miért is? Milyen ország az, ahol a miniszterelnökkel akar beszélni az üzletember egy magánkézben lévő újság ügyében? A Népszabadság minőségi, pontos, hivatkozható lap volt, a szerkesztőség munkatársainak nagy része kisgyerekként élte meg a rendszerváltozást, vagyis eleve nem lehet semmi köze a pártlap-érához, bármit fröcsögnek is azok, akik most tényleg pártlapot csinálnak. Az újság bezárásával megint korlátoztak minket a pontos és hiteles tájékozódásban. Újabb lépést tett az ország az egypólusú, kormánypárti sajtóvilág felé. Na, hát ezért mondom, hogy a közérzetem pocsék. De nem hagyom magam.

- Hogyan rántja ki magát az ember az ilyesmiből?

- Dolgozom. Az összes idős barátom példáján azt látom, hogy az állandó munka a kulcs. Ráadásul én nagyon szeretem, amit csinálok. Megint Esterházyt kell megidéznem, ő mutatta meg, hogy mit is jelent tulajdonképpen a dolgozás. Az utolsó egy évben is tudta minden barát, hogy délelőtt hiába hívja Pétert, úgysem jön a telefonhoz. Mert dolgozik. És ez fantasztikus. A szerkesztője, Tóth Czifra Júlia szavai jutnak eszembe, aki szerint azt a fajta etikát, mechanizmust, gyakorlatot, amit a dolgozás jelent, ő nem is tudja másképp értelmezni, csak ahogy Pétertől látta, tapasztalta, hallotta. Megjegyzem: én biztosan nem tudnék úgy dolgozni, de hát mások a műfajaink is, másféle rendszerességet igényel, mondjuk, egy művészteleppel, a szerzőkkel és a képekkel való foglalkozás, mint az írás.

- A napokban nyílt meg a MÚOSZ-székházban a tapolcai művésztelep alkotásait bemutató kiállítás. Miért éppen Tapolca?

- Hát, bocsánatot kérek: az a magyar Toszkána! Kilépek a szállodából, és máris ott vagyok a Káli-medencében… A Balaton-felvidék csodálatos, az Isten jókedvében teremtette azt a környéket. Hát ezért. Mert jó meríteni belőle. És persze, mivel a főtámogatónk a Hunguest Hotels, az is fontos szempont, hogy nekik merre vannak szállodáik, és hogy azok a helyek milyen gazdag témákat kínálnak. Tapolca előtt például Szegeden voltunk, az is nagyon izgalmas környék, jól lehetett benne működni.

- Miért éppen ezeket a fotóművészeket választotta?

- Mert csak jó „alapanyagból” lehet minőséget csinálni. Ez nem önképzőkör, ezek mind nagy tudású, profi művészek, akiknek többsége szerkesztőségben is dolgozik, napi robotban. A művésztelepek alkalmával viszont mintha egy kéthetes jam sessionbe, örömfotózásba csöppennének. A hotellánccal egyébként úgy szól a megállapodásunk, hogy a kéthetes négycsillagos ellátásért a fotósok fejenként négy-négy képet adnak cserébe a terminus végén. Igazi, autorizált, nemzetközi kereskedelmi listákra fölkerülő műtárgyakat, amelyekből darabonként legfeljebb három készülhet – egy a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjteménybe kerül, a másik kettő a művésznél marad. Vagy nem, mert gyakran jelentkeznek gyűjtők a kiállítások idején, ők bizony megvennék ezt vagy azt a képet. De természetesen nemcsak ezt a négy fotót készítik el a két hét alatt a művészek, hanem saját maguknak is dolgozhatnak végre, a saját életművüket is gyarapíthatják. És ez nemcsak a fiataloknak fontos, mondjuk Móricz-Sabján Simon korosztályának, hanem a kicsit idősebbeknek is, amilyen például a legutóbb éppen nagydíjat elnyerő Fazekas István. Vagy az olyanoknak, akik a mindennapokban nem a fotózásból élnek, mint Hossala Tamás, aki nehéz sorsú gyerekek nevelőjeként dolgozik. A legutóbbi, szegedi kiállítást megnyitó Keleti Éva a méltató megjegyzések mellett megkérdezte azt is: hogyhogy nincs a kiállítók között nő? És igaza volt! Szerencsére megtaláltuk Szabó Bernadettet – és milyen jól belenyúltunk vele! Rögtön meg is nyerte az amerikai Pulitzert a Reuters munkatársaként. Februárban egyébként a Szabó Ervin Könyvtár gyönyörű épületében is kiállítunk, oda több kép fér majd, mint ide, a MÚOSZ-ba. És ha tovább tudunk működni, ha túl vagyunk már legalább három helyszínen, tervezünk az anyagból egy még nagyobb, gyűjteményes tárlatot, sőt egy album elkészítésére is van szándék – de hát a szándék még kevés, a pénzt is elő kell teremteni hozzá. Úgyhogy majd meglátjuk.

- A művésztelep fotósainak többségéhez hasonlóan Szebeni András is redakciókban kezdte. Hogyan emlékszik vissza, mi az, amit csak szerkesztőségben, illetve amit speciálisan csak a Nők Lapjánál lehetett megtanulni?

- Először is azt, hogy mit jelent a fegyelem. Felvenni egy anyagot és leadni időre. Egyetlen oka lehet a csúszásnak: ha meghalok. A Nők Lapja legendás hely volt, sok mindent megengedhetett magának, a kemény időkben is. Ezt nagyrészt az ugyancsak legendás főszerkesztőnek, Németi Irénnek köszönhette a lap, aki most augusztusban töltötte be a 97-et, és aki sosem hagyta, hogy benyomuljon a politika a szerkesztőségbe. Mindig megvédett minket. Becsülte, használta a képet, így készítettük a nagy felületű, igazi képriportokat. A csúcsidőszakban 1 millió 200 ezer példányban jelentünk meg, ebből 850 ezer egyenesen az előfizetőkhöz ment, a többi a standokon kelt el. És nem úgy, mint a pártlapok esetében, amelyeket kvázi kötelező volt olvasni. Hanem önkéntes alapon. Ez óriási erő és felelősség volt egyszerre. Minőségi emberekkel dolgozhattam ott, baromi szerencsém volt. És nemcsak a nálam körülbelül tíz évvel idősebb, a fotórovatot vezető, nagyon jó minőségérzékkel megáldott Korniss Péterre gondolok, akinek tényleg nagyon sokat köszönhetek, de ott voltak a szöveges emberek, mások mellett Földes Anna, Galsai Pongrác, Osvát Katalin, Salamon Magda, Monspart Éva, Szemes Piroska – hihetetlen figurák mind.

Olyan szerkesztőségi légkör volt, amilyen ma már sehol sincs. De nemcsak a szerkesztőségben ültünk, persze. Ottani szobatársam, Galsai Pongrác viszonylag hamar a bizalmába fogadott, később már mindenhová vitt magával, például a Nemzeti Sörözőbe csütörtökönként. Beültünk egy boxba, aztán jöttek a nagyok. Megjelent Rákosy Gergely, Lázár Ervin, Mándy Iván, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Csurka István – Bella Pistával mi voltunk a legfiatalabbak. Ami azt jelenti, hogy az öregek nekünk szóltak, hívjuk már oda a pincért... Szóval, ott ültem ezek között az ászok között, és szép lassan kialakult valami, néha barátság is. Vagy ott voltak Galsai híres pénteki irodalmi fogadónapjai, a vendégek sora ilyenkor a Rákóczi tértől a Kossuth-díjasokig terjedt – ahogy ő maga írta az egyik karcolatában. Vagyis: az örömlányoktól a legnagyobb művészekig rengetegféle ember megfordult az asztalunknál. Aztán átmentünk a Paksi Halászcsárdába vagy a Jerevánba, vagy máshová, és tágra nyílt szemmel hallgattam a hatalmas történeteket a közelmúltból, olyan alakokról, akiket már én is csak elbeszélésekből ismerhetek.

- Gondolom, magát is valahogy így hallgatják a művésztelep fiataljai, amikor mesél.

- Tele vagyok én is sztorikkal, persze. Kiss-Kuntler Árpád figyelmeztetett is, hogy ezeket a történeteket nem lenne szabad hagynom elúszni…

- Mi hiányzik a legjobban azokból az időkből? Egyáltalán: hiányzik bármi?

- Érdekes módon zárt, mégis kreatív légkör volt. Ami tulajdonképpen logikus: egy bezárt ország értelmisége nyilván minden alkalmat megragad, hogy magába szívja mindazt a tudást, ami valahogy mégis beszivárog külföldről. Most azokról az időkről beszélek, amikor még erős lábakon állt a rezsim, nyoma sem volt a rendszerváltásnak. Mindenki csinálni akart valamit, hihetetlen kreativitást hozott elő az emberekből az elszigeteltség. Gondoljon csak a magyar film, a magyar színház legendás pillanataira… Én magam egyébként 1988 és 1991 között voltam a legboldogabb. Elképesztően jó volt akkor látni, élni és megélni, hogy végre tényleg elindul valami. Aztán mégsem pontosan így történt.

- Jött a csalódás?

- Ahogy mondja.

- Hogyan dolgozta ezt föl? Túl lehet lépni az ilyesmin?

- Nem nagyon. És azon sem, ami azóta történik. Hogy baráti társaságok, munkahelyi csapatok, sőt családok szakadtak ketté. Egy egész ország. Elég nehéz feldolgozni, hogy ma már nem is beszélek például olyannal, akivel korábban tíz évig dolgoztam együtt párban… Bencsik Gáborra gondolok, aki azt Antall-kormány alatt, a médiaháború idején MÚOSZ-elnökként még hihetetlenül keményen védte az újságírókat, ma pedig a Magyar Krónika főszerkesztőjeként, a Demokrata lapigazgatójaként ismeri őt a közvélemény… Volt év, hogy 200 éjszakát töltöttünk távol az otthonunktól, együtt. Ma meg már nem tudnánk egy asztalhoz ülni. Tudom, hogy sokunknak vannak ilyen történetei.

- Amikor a legkedvesebb képeiről faggatták egy interjúban, azt mondta, minden munkáját szerette. Nem bánt meg semmit?

- Dehogynem. Nagyon megbántam például, hogy rosszul választottam ki a Hölgyeim és uraim című albumom egyik szereplőjét. Hiba volt.

- A mulasztásokkal hogy áll?

- Azokból is akad. A feleségem néha megdorgál, amiért soha nem dolgoztam együtt Latinovits Zoltánnal. Egyébként én sem értem, miért nem, mert annyi közös ismerősünk volt, hogy igazán semmibe nem került volna közelebb kerülni hozzá. Ráadásul gyakorlatilag minden darabban meg is néztem őt. Aztán meg már késő lett…

- Maradtak feldolgozatlan, nagy témák is?

- Biztosan. Most, hogy kérdezi: jó lett volna megcsinálni a körúti mulatók témáját. Rengeteg volt belőlük. A Margit hídtól a Petőfi hídig tartó útszakaszon körülbelül hatvan bár működött, s ebbe most beleszámolom a körúttól kicsit beljebb lévő lokálokat, az Andrássy úti Hajnalt vagy a Szikra mozi mögötti Tavaszt is. Ma gyakorlatilag egy sincs már. Hülye voltam, hogy nem fotóztam meg ezeket a fülledt helyeket, pláne, hogy első feleségem, Ungár Anikó bűvész rengeteget lépett fel a pesti éjszakában, a Maximban, a Savoyban és más helyeken, ráadásul magamtól is sokat mozogtam ilyen helyeken, tehát alkalom is lett volna rá bőven.

- Nem tudtam nem észrevenni korábban, milyen szeretettel és tisztelettel beszél azokról a kollégáiról, akik nem fényképezőgéppel, hanem mondatokkal dolgoztak. A „szöveges emberekről.” Könyveiben is igen fontos szerep jut a szavaknak…

- Igen, mert én nem vagyok szájbergyerek. Én a Gutenbeg-galaxisból valahogy itt maradt vén tróger vagyok.

- Egy ilyen vén tróger mit szól ahhoz a folyamathoz, amelyet sokan elbulvárosodásnak neveznek, vagyis hogy a korábbiakhoz képest eltolódni látszik a szöveg és a kép aránya a sajtóban – a kép javára?

- Régen a fotósok attól voltak oda, hogy a szerkesztők esetleg arcátlanul megvágták a képeiket, ha éppen úgy kívánta a szöveghely, ma talán az újságírók érzik ezt néha a cikkeik kapcsán. Én azt látom, hogy visszaszorulnak a hagyományosan fotóközpontú, képes lapok, egyre kevesebb a felület a rendes, nagy képriportokra. A bulvárosodás szerintem abban érhető tetten, hogy fogyóeszközzé vált az újságíró. Mármint az a fajta zsurnaliszta, akinek a nevét a cikk fölött vagy alatt látva megnyugszom, mert tudom, hogy amit ír, az hiteles. De nem csak a tárgyi tudás, az adatok pontos ismerete hiányzik, hanem sokszor az is, hogy az alany egyezzen az állítmánnyal. Ez egészen elképesztő. Teljes agyrém. De várjon, mégsem bulvárosodás ez, hanem felhígulás. Hogy manapság több a kép? Már bocsánatot kérek, de az „olvasóriporterünknek jár a tízezer forint” típusú mobiltelefonos celebfotók, azok nem képek. Nem hiszem egyébként, hogy ez világtendencia volna. Nézze csak meg a nagy nyugati lapokat,a Paris Matchot, a Sternt, a Der Standardot, a Die Pressét vagy a Frankfurter Allgemeinét – mind jó fotókkal vannak tele.

- Apropó jó fotó: amikor arról kérdezik, miben is áll ez a fogalom, rendszerint Lucien Hervé bon mot-jával felel, miszerint a jó fénykép az, amin nincs semmi felesleges. Nekem erről Susan Sontag hasonlata jut eszembe, aki szerint a jó fotó olyan, mint az anyaméh: „ott szeretnék lenni benne.” Érdekelne, maga mely híres fotográfiák hátterében szeretne ott lenni?

- Annie Leibovitz felvétele Nelson Mandeláról ilyen, de Irwing Penn Al Pacinót ábrázoló fotója, vagy Richard Avedon Ezra Pound-portréja is ebbe a sorba illeszkedik. És persze Székely Aladár híres képe Ady Endréről…

- Kerek születésnapot ünnepel az idén, betölti a hetvenet. Korábban szó volt róla, hogy ez alkalomból tető alá hoz egy nagy életmű-kiállítást Kincses Károly segítségével, és hogy lesz új album is. Lesz?

- Nem lesz. Bár a könyvről még nem mondtam le teljesen, csak egyelőre nem találtam meg azt a mecénást, aki segíthetne. A kiállítás viszont egyre reménytelenebbnek tűnik. Pedig abszolút vannak ötleteim, kinek kellene szívességet tenni, illetve, hogy mit kéne tenni érte.

- Éspedig?

- Mondjuk, be kéne lépnem a Magyar Művészeti Akadémia soraiba.

- Hívták egyébként, akár informálisan?

- Informálisan, igen, mondjuk így. Informálisan. Csak tudja, erről megint Esterházy Péter jut eszembe, aki azt mondta: az ember egy bizonyos szint fölött nem megy egy bizonyos szint alá.

Tölgyessy Péter: kiderül, hogy negyedszerre is a rossz oldalra állt-e az ország

Publikálás dátuma
2019.02.20 21:32
Fotók: Vajda József
A rendszerváltásban tevékenyen részt vevő egykori politikus szerint Orbán révén - a két világháború és a hidegháború után - ismét szembekerültünk a Nyugattal, és óriási árat fizethetünk, ha ez hibás döntés.
"Magyarország száz év alatt negyedik alkalommal hagyta el a nyugati utat" - mondta Tölgyessy Péter a szerdai, „Beteljesületlen reménység – 1989 csodája, majd kudarcba fordulása” címet viselő előadásában, amely alapvetően a rendszerváltást járta körül - írja a hvg.hu. Azonban - ahogy az a fenti mondatból is kiderül - akadtak benne azért aktuálpolitikai megállapítások is.

Tölgyessy szerint Magyarország, amely a 20. században mindig a "rossz oldalon" állt,
a rendszerváltással történelmi esélyt kapott, hogy visszatérjen a nyugati világhoz. "De amit a történelem az egyik kezével adott, a másikkal rögtön el is vette"
– fogalmazott az SZDSZ (1990-1996), majd a Fidesz (1998-2006) egykori parlamenti képviselője.
A szabad demokraták volt elnöke úgy véli, a magyar néplélekben Mohács óta benne van a pesszimizmus. A bajok ma is óriásiak, de a közhangulat rosszabb a valós helyzetnél. Az utolsó kettő-négy év a társadalom felső részében jelentős növekedést hozott, azonban a 40 százaléka roncstársadalom ebben a „félsiker-félkudarc történetben". Az aktuálisabb témákra rátérve úgy fogalmazott, egy rendszernek 25 év alatt be kell bizonyítani, hogy működik, a magyar demokrácia esetén ezért felvetődik a Jobbik 2006-os megerősödésének az oka. 2010 óta pedig új rendszerváltás zajlik, amely révén jelenleg "a kínai berendezkedés nyugati szélén vagyunk". Azt is mondta, a "rendszerben vannak tartalékok”, a Fidesz és Orbán Viktor pedig érzi, hogy mi kell a magyaroknak, miközben gazdaságilag kísérletezni kezdett – és sikereket ért el, tette hozzá.

Tölgyessy szavai szerint mégis olyasmi zajlik le, ami már háromszor megtörtént. Válságban van a nyugat, Orbán ráérzett a trendre, övé lehet a jövő, mégis a magországokkal szembeni útra terelte az országunkat, jogi, társadalmi, politikai és gazdasági értelemben is.
Megtörtént ez már akkor, amikor a németeket követte az ország mindkét háborúban, majd amikor a szovjet oldalon volt az ország. Most saját erőből van a másik oldalon az ország.
Az előadás végén Tölgyessy meglehetősen vészjóslóan azt vázolta, ha tényleg a nyugat alkonya van itt, Orbánnak lesz igaza,
viszont, ha a nyugat csak átmeneti válságban van, akkor a miniszterelnök a rossz oldalra állt, és vele együtt - megint - Magyarország is. Az elmúlt száz évben negyedszer tértünk el, kevesen tudják, hogy ennek mekkora ára lehet, ha a nyugat meg tudja oldani a válságát.

Kamu sportnapok félmilliárdért

Publikálás dátuma
2019.02.20 20:29

Fotó: Népszava/ Vajda József
Megalakult, majd nem sokkal később csaknem félmilliárd forintot nyert egy kispesti óvónő vezette, s egy bihari kis faluba bejegyzett alapítvány sportnapok rendezésére az ország legszegényebb régióiban. Halmajon egy cigány önkormányzati sportnapra „repültek rá.”
- Három ember gumilabdával focizik egy deszkabudi előtt - egymillióért. Nem lesz ennél egyértelműbb képi illusztrációja annak, hogy miért kell Európai Ügyészség – írta ki közösségi oldalára Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, aki eheti korrupcióinfóján mutatta be, szerinte hogyan lopják el Magyarországon az uniós pénzeket egyre torokszorítóbb módon. Elmondta, hogy a Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány 450 millió forintot nyert sport-napok és egészségügyi szűrések szervezésére, s azt vállalta, hogy 459 faluba viszi el ezeket, vagyis településenként nagyjából 1-1 milliós költséggel lehetett számolni. Az alapítvány közösségi oldalán rendre meg is jelentettek fotókat ezekről az eseményekről, s így borult ki a bili: a zömmel észak-, és kelet-magyarországi, hátrányos helyzetű kistelepüléseken ilyen sportnapként adminisztrálták például, hogy három ember focizik egy fabudi előtt, másutt a szőlőből kivezényelt munkások nyújtóztatták karjaikat, a harmadik településen egy cigarettázó férfi biciklizik, a negyediken zöldségesládák között szlalomoznak. A Facebook-oldal délutánra már el is tűnt. Elmentünk az egyik „kedvezményezett településre”, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Halmajra, hogy megkérdezzük, miként zajlott a tavaly július 21-re beharangozott, az uniós előírásoknak megfelelően kiplakátolt, meghirdetett, „Sportolj a harmadik évezredben” hangzatos nevet viselő esemény. - Sportnap? Nem emlékszünk. Biztos volt, mert nyaranta nálunk beindulnak a programok, de külön júliusi sportnap nem dereng - ezt mondják a községházán bent lévő ügyintézők, akik épp annak örvendenek, hogy visszajött az áram: új utcai lámpákat szerelnek odakint, nem merjük megkérdezni, vajon ki nyerte a tendert. Elirányítanak a Dankó Pista utcába, ahol két egyesület elnöke is lakik, pár háznyira egymástól. Horváth Elemért a délutáni szunyókálásból zavarjuk fel, dörgöli a szemét, de sportnapra ő sem emlékszik. Pedig működtet egy tanodát, harmincöt gyerekkel, egyikük biztosan mondta volna, ha focizni mennek egy ilyen napon. Egymillió forintból – amennyi fejenként egy-egy falura jutott – ráadásul már látványos akciót lehet szervezni, teszi hozzá, hiszen ő feleennyiből kihozott egy 75 kilométeres, kétnapos, ráadásul határokon átívelő biciklitúrát a szlovákiai Nagyidára, úgy, hogy még Edelényből kellett kerékpárokat bérelni, mert a halmaji gyerekeknek nemigen van ilyen hosszú útra megfelelő járgányuk. Budai Lászlót, a helyi cigány nemzetiségi önkormányzat elnökét épp kazánhegesztés közben találjuk a hátsó kertben. Ő sem emlékszik olyan sportnapra, amit a Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány szervezett volna. Aztán bevillan valami. Valóban volt egy sportnap Halmajon – mondja -, júliusban, több, mint háromszáz ember részvételével, csakhogy azt éppenséggel maga a cigány önkormányzat szervezte. Minden évben meg szokták rendezni, tavaly is így tettek, idén is így fognak, meg jövőre is. A saját költségvetésükből állják a pénz nagy részét, vagy pályáznak, s a helyi önkormányzat is besegít, így tudnak babgulyást főzni, meg hangosítani. Tavaly a szikszói kistérségi központban egy rendezvényen megkérdezték Budai Lászlót, nem tudnak-e besegíteni a sportnapba, ő meg azt válaszolta, hogy dehogynem, minden segítség jól jön. - Aznap eljött ide a szikszó cigány önkormányzat egyik képviselője, hozott 25 ezer forintot, és azt mondta, majd valaki jön, és fényképeket is készít arról, hogy fociznak a gyerekek. Nem sokkal később előkerült egy olyan uniós tábla, amire rá szokták írni, ha megnyernek valamilyen pénzt, és azt leszúrták ide a sportpálya mellé. Gondoltam, hadd szúrják, minket az nem zavar, a huszonötezer forintból meg vettünk üdítőt a gyerekeknek – tette hozzá. Budai László sem akkor, sem azóta nem találkozott a Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány képviselőjével, azt sem tudta, hogy létezik ilyen szervezet, de utólag összeállt neki a kép. „Rárepültek a mi sportnapunkra” - összegezte férfiasan. Az alapítvány egyébként szerda délutánra törölte az összes Facebook-fotót és videót, sőt, magát az oldalt is, pedig délelőtt még több száz felvétel burjánzott a „sportnapokról”. Korábban a botrányról elsőként hírt adó 444.hu lementett párat a képekből, épp attól tartva, hogy a felvételek viharos gyorsasággal eltűnnek. A pályázatokat felügyelő emberierőforrás-minisztérium később a hírportálnak – kérdésük nélkül - közleményben jelezte: mint minden támogatott programot, ezt is szigorúan ellenőrizni fogják, és ha a támogatás felhasználása kapcsán szabálytalanságot, visszaélést tapasztalnak, intézkednek. A 168 Óra megtalálta Glückné Márton Gyöngyit, a Hajdú-Bihar megyei Kismarjára bejegyzett alapítvány vezetőjét, egy kispesti óvoda óvónőjét, aki közölte: nem nyilatkozik, mert egyedül nincs felhatalmazva erre. Az alapítvány egyébként szerdán kora délután még közleményben reagált a korrupciógyanús felvetésekre, cáfolva, hogy egymilliót költöttek volna egy-egy sportnapra, szerintük egy átfogó egészségügyi programot hajtanak végre, de később ez a közlemény is eltűnt, a közösség oldalukkal együtt.
Témák
sportnap