A Halál Szarajevóban című francia-bosnyák filmben kétszeresen van jelen a halál. Egyrészt a film vége felé elsül egy pisztoly, ennek halál a vége. Másrészt a száz év előtti szarajevói gyilkosság révén, amelyben 1914. június 28-án a Gavrilo Princip szerb diák Szarajevóban lelőtte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát. Minek következtében kitört az első világháború. A film jól megcsavarja az időt: a 2014. június 27-én, azaz a merénylet 100. évfordulójának előestéjén Szarajevóban játszódó történetben Gavrilo Princip, a merénylő kései rokona veszi elő a pisztolyát, de őt éri a halálos lövés.
Ez ugyan elég teátrálisan kimódolt fordulat, de jelzi, hogy Tanovicnak esze ágában sincs szokvány történelmi leckét rittyenteni és nem zárja ki, hogy a mai Európában bármi bármikor megtörténhet. Minden a századik évforduló köré szerveződik filmjében, alapul a francia sztárfilozófus, Bernard-Henri Lévy darabja, a Hotel Európa szolgált. Az Európa felelősségét boncolgató öt felvonásos monológot maga a filozófus-szerző adta elő Szarajevóban az évfordulón, 2014. június 27-én.
A Halál Szarajevóban eseményei egyetlen helyszínen, egyetlen nap alatt történnek. Majdnem olyan letisztult a szerkezete, mint Tanovic Oscar-díjas Senkiföldje című debütáns filmjének. Igaz, a délszláv háború idején a senkiföldjén húzódó lövészárokban, a robbanni kész taposóakna csapdájába esett szerb és bosnyák katona drámájának óriási feszültségét nem éri utol a Halál Szarajevóban, de itt is hátborzongatóan jelen van egy robbanni kész helyzet. Nem tárgyi-fizikai valójában, hanem mint metafora, az elfojtott, de el nem törölt nemzeti gyűlölködés. Mintha itt nem másról lenne szó, mint hogy Európa ma is puskaporos hordón billeg.
Az egyetlen nap története több szálon fut. Szarajevó legnagyobb szállodája készül a centenáriumi ünnepségre, a fiatal igazgatóhelyettesnő megállás nélkül járja a szálloda munkahelyeit, intézkedik, ellenőriz, igazi mókus a kerékben. Érkeznek az uniós vendégek, legfontosabb a francia professzor, akit a biztonság kedvéért egy bekamerázott lakosztályba vezetik. Közben tévéinterjúk készülnek. Megszólalnak a történészek, higgadtan fejtegetik, nemzeti hős, avagy terrorista gyilkos volt-e Gavriló Princip. Építészek beszélnek a változó politikai helyzetekben változó módon újjászülető és eltűnő emlékművekről. (A magyar néző egész otthonosan érezheti magát a történelem gyurmázhatósága láttán.)
Tanovic nem történelmi filmet vitt vászonra, de érzékelteti, mi mit jelent a jelenben a történelmi múltból. A tárgyilagos hang akkor vész el, amikor a kamera előtt megszólal egy szerb férfi, akit családi hagyományként Gavrilo Principnek hívnak, s akinek a családja nagy nemzeti hősként tiszteli a trónörökös-gyilkos elődöt. A bosnyák riporternő és a mai Gavriló között szempillantás alatt parázs vita robban ki, elősisteregnek a nemzeti sérelmek, a máig friss gyász a délszláv háborúban elszenvedett veszteségek felett. Sebek szakadnak fel, a kölcsönös a vádaskodás. Bár túl direkten üvölt a jelenet, de ez a legforróbb, legőszintébb szituációja a filmnek.
Egyre feszültebb lesz a légkör, az alkalmazottak sztrájkra készülnek, hónapok óta nem kapnak fizetést, a posztjára alkalmatlanul igazgató nem tud velük mit kezdeni. Az éjszakai bár maffiózói véresre fenyítik a sztrájk vezetőjét. Egyedül a direktor csinos helyettese rója megállás nélkül a homályos kazamatákra hasonlító kiszolgáló helyeket, Tanovic számolatlanul kíséri végig a vigasztalan körútján, mindig a kopogó magas sarkait és magabiztos hátát mutatva - a fantasztikus ritmust diktáló siető lépések kopogása a film valóságos szívverése. Erol Zubcevic operatőr remek érzékkel használja ki a hátulról fényképezett siető szereplők mozgásának különleges hatását. Folyik a jövés-menés, de szinte semmi sem történik.
Főszereplője nincs, csak fontos szereplői vannak Tanovic filmjének. Kiemelt személyiségként őrzik a francia professzort, titkos kamerán át figyelhető, ahogy délutáni magányában az ünnepi beszédét próbálgatja, minduntalan önmagát javítva, amikor olaszosan ejti a szerb Gavrilo nevet. A Senkiföldje rendkívüli erejű fekete humora ebben a filmben nem bukkan elő, de a professzor ünnepi beszédének töredékeiben éles irónia búvik meg. Miközben a professzor (alighanem Bernard-Henri Lévy alteregóféléje) kemény, szemrehányó szavakat fogalmaz Európa felelősségéről, Auschwitz és a délszláv háború irtózatáról, a lesipuskás kamera leleplezi a legjobb hatásra vadászó emberi esendőséget, a nyilvános beszédekhez szokott szónok hiúságát.
Tanovic ebben a filmjében nem sorsokkal megrajzolt karaktereket, mozgat, inkább típusokat, pozíciókat, hogy minél hangosabban szóljon a figyelmeztető jajkiáltás a fenyegető állapotokról. Egyedül a francia prof figurája kapott emberi vonásokat, ´ő a legérdekesebb figurája a délszláv panoptikumnak.
Tanovic nem tesz engesztelő gesztust a néző kedvéért. Bár kissé bizonytalan véletlen a bekövetkező halál, kimódolt végszónak hat, de beleillik a vigasztalan képbe. Minden konfliktus megoldatlan marad, a szereplők kimenekülnek a szállodából. Ezen a ponton, a békében bekövetkezett halállal ér véget a film. Csupa mozgás, de mégis sötét, megrázó, szomorú, kevésbé érint meg belülről, mint anno a Senkiföldje.
(Halál Szarajevóban ****)
