A pénzosztás is politikai fegyver

Tompa Gábor 26 éve áll a Kolozsvári Állami Magyar Színház élén, amelynek nemzetközi hírű főrendezője is. Úgy gondolja, hogy manapság minél közelebb van az ember a születési helyéhez, annál idegenebbé válhat. Ő állította színpadra Ionesco Az új lakó című művét Bukarestben, ami többek között erről regél. Az igencsak erőteljes produkció október 31-én, a Pesti Színházban vendégszerepel.

- Régi mániái közé tartozik az abszurd dráma, és Az új lakó című produkció, amivel a Pesti Színházban vendégszerepelnek, Ionesconak igencsak jellegzetes abszurdja. A tárgyhalmozásnak mintapéldája, hiszen teljesen elárasztják az emlékek megtestesítői, a tárgyak a szobát, úgy, hogy már mozdulni sem lehet tőlük.

- Az új lakó Ionesco életművében igen különleges helyet foglal el, mindössze három nap alatt írta, miután utolsó lakhelyükre, a Montparnasse-ra költöztek, az ötvenes években. Ma már az abszurd drámákat nem fogadják a nézők meghökkenéssel, mert a valóság jócskán meghaladta ezeket. Az új lakó elején van egy házmesternő, aki rengeteget fecseg, de utána a darab rendkívül szűkszavúvá válik, valami nagyon személyes van benne, ami a többi Ionesco-műben sokkal metaforikusabban van jelen. Több művében is vizsgálja a méltó eltávozás lehetőségét. Retteg az olyan haláltól, ami áthúzza az egész élet értelmét, ami értelmetlen fizikai szenvedéssel, szellemi széteséssel jár. Az egyik fő témája az állandó idegenség, amikor sehol nem érzi otthon magát valaki. Akár a saját hazájában, városában, bőrében sem. Ezért elszigeteli magát a világtól. Ezúttal az utolsó költözésről van szó, arról a költözésről, ami ebből a világból, a másikba történik. Ebben az esetben a tárgyak azokat az emlékeket jelképezik, amelyeket az ember utolsó pillanatában még összegyűjt, mert végső soron az emlékeink maradnak meg, ameddig emlékezünk, addig vagyunk.

- Bukarestben, a Nottara Színházban rendezte a produkciót, miért gondolta úgy, hogy a főszerepre egy spanyol színészt, Francisco Alfonsínt kell meghívnia?

- Éppen az idegensége miatt. Newcastle-ban ismertem meg, ahol az Állatfarmban játszott. Ő állandóan vándorló spanyol színész, most éppen Marseille-ben él. Nagyon sok filmben és színházi produkcióban játszik. Sok nyelven beszél, de mindegyiken igen erős akcentussal. És nekem ez kellett. Ennek az előadásnak a kedvéért megtanult románul, de minél helyesebb kiejtésre törekszik, annál egyértelműbb az akcentusa.

- Más nyelveken is megszólal.

- Angolul is. És csak az előadás legvégén mondatok vele olyan monológot, ami nincs benne a darabban. Az élet álomból, Segismundo monológjából hangzik el egy részlet, spanyolul, vagyis az anyanyelvén. Azt gondolom, hogy akik emigrációba kerültek, a végén mégiscsak az anyanyelvükön tűnnek el. Az utolsó pillanataikban az anyanyelvüket idézve találnak haza.

- Idegennek otthon is lehet lenni, ahogyan kisebbségben pláne, mondjuk magyarként Kolozsváron.

- Abszolút így van, sőt, ez a veszély egyre inkább fenyeget. Minél közelebb van az ember a születési helyéhez, annál idegenebbé válhat.

- Mitől érzi magát idegennek?

- Mostanában megéljük a mindennél drámaibb migrációs jelenséget. De az idegenségnek mélyebb filozófiai gyökerei vannak. Folyamatosan megéljük a kiűzetésünket a paradicsomból, lehet, hogy ott valaha otthon voltunk. Ugyanakkor a halandóságunk miatt furcsa hajszánk van az idővel, miközben nagyon sok mindent nem sikerül megértenünk, többek között önmagunkat. Igen ritka valaki életében, hogy önazonosnak sikerül lennie. A félelem miatt sem, ami bennünk folyamatosan létezik, meg a környező világ miatt sem. Ebben az előadásban arról próbálok beszélni, hogy ne a környező világra próbáljuk testálni azt a terhet, hogy idegenek vagyunk, hanem vegyük észre, hogy mi vagyunk ilyenek.

- A menekültek számára mi nyilván pokoli idegenek vagyunk, ahogyan ők is azok számunkra. Mégis valahogyan közös nevezőt kellene találnunk, és ez az, ami nem megy.

- Amikor az előadást létrehoztuk, még nem volt a szíriai krízis, a polgárháború és ez a hatalmas menekülthullám. De mivel magunkkal sem vagyunk kibékülve, ezért a másik felé fordulás gesztusa egyre nehezebb.

- A gyűlöletkampány ezt még inkább nehezíti, időnként már-már olyan zsigeri gyűlölet érződik, amilyen a fasizmus idején lehetett.

- Már méreteiben hasonlít arra. Már szinte minden manipulálva van, bár lehet, hogy ez összeesküvés-elmélet, de rettenetes dolgoknak nem tudunk a mélyére látni, nem tudjuk kideríteni a valóságot, miközben ördögi forgatókönyveket látunk. Most San Diegóban vagyok, ahol évente több hónapot töltök tanítással. Nyolc évig tanszékvezető voltam ezen a kaliforniai egyetemen, most már legalább külföldön megszabadultam az adminisztratív kötelezettségektől, de továbbra is tanítok és rendezek is. Amikor nézem itt a választási kampányt, mindig eszembe jut Weöres Sándor mondata a Teljesség felé című nagy esszéjéből, meditációjából, hogy „már egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat.”

- Ott is szinte mindenki hazudik?

- Az egész kampány primitív színvonalon zajlik. A mai politikában már nem fontos az, hogy egy párt a maga meghirdetett politikájához következetes legyen. Csak az számít, hogy megkaparintsa a hatalmat.

- Figyelemmel kíséri a magyarországi eseményeket?

- Viszonylag távolról, igen. Aggasztó jelenségek vannak, az biztos. Az, hogy megszüntetnek egy fontos ellenzéki napilapot, aggasztó. Az, hogy a többszólamúságnak egyre kevesebb az esélye, szintén aggasztó. Az egyik unokatestvéremnél, de baráti körben is voltam Magyarországon, ahol szinte egymás torkának ugrottak a politikai nézetek különbözősége miatt. Aztán ezek egyszer elillannak, csak mégis a mi, az ő életükről van szó, és az is elillan.

- Nem lehet, hogy mesterségesen is gerjesztik ezeket az indulatokat?

- De lehet. Székely János jut eszembe, aki azt mondta, csak kétféle politikai berendezkedés van a világon, az egyik a kemény, a másik a lágy diktatúra. Utóbbiban az ember úgy gondolja, hogy szabad társadalomban él, miközben teljes mértékben manipulált. Minden úgy van kitalálva, hogy függőségben éljünk.

- Magyarországon a lágy és a kemény diktatúra közti átmenet van?

- Attól függ, mihez hasonlítom. Ha a Ceausescu-rendszerhez, vagy a sokkal több életáldozatot követelő diktatúrákhoz, akkor lágy. De tudja, ha a tojást is pár perccel tovább főzi, akkor kemény lesz. Azt hiszem, Romániában jelen pillanatban kaotikusabb a politikai élet, elég komoly a korrupció, ami nem csak egy pártra jellemző. Választások lesznek. Kicsit örülök annak, hogy most technokrata kormány van.

- Ennek miért örül?

- Azért, mert miért mindig pártpolitikusok vezessenek egy országot? Szakemberek nem tudnak vezetni? Nagyon sok területen tudnak. Szükség van politikusra, például a külpolitikában. De a művészetben, a kultúrában nincsen. Ahogyan a gazdaságban is inkább pártpolitikától független szakemberekre lenne szükség, és akkor inkább elhiszem, hogy az egész ország érdekét nézik. Persze ez is manipuláció, mert azért adták át a hatalmat technokrata kormánynak, kevesebb, mint egy évre, hogy ezalatt is elfelejtsenek dolgokat az emberek a pártok gazemberségeiből, és válasszák őket újra.

- Önnek minden politikai éra alatt meg kellett tanulnia dolgozni. Nyilván édesapjától, Tompa Miklóstól, a marosvásárhelyi színház egyik alapítójától, egykori igazgatójától is rengeteget tanult, mert neki sokat kellett lavíroznia a teátrum érdekében. Ön is dolgozott már Ceausescu diktatúrájában, és sikerült is megrendeznie a kolozsvári magyar színházban ekkoriban például Mrozek Tangó című darabját, ami igencsak a diktatúra természetrajzáról szól. Fűtés hiányában, nagykabátban ültünk a színházban, és úgy éreztük, hogy valami nagyon fontosat látunk. Lavíroznia, gondolom, manapság is kell.

- Huszonhat éve igazgatom a kolozsvári magyar színházat. Andrei Plesu, aki az egyik legrangosabb művelődési miniszter volt Romániában, nevezett ki 1990-ben, halottak napján. Azóta 24 művelődési miniszter volt, többször egy-két hónapon belül is változtak. Általában nem veszik át az előző kormánytól azt, ami esetleg működött. És, ha új miniszter jön, mindent elölről kell kezdeni. El kell menni elmagyarázni olyan dolgokat, amelyeknek nyilvánvalóaknak kellene lenniük. A színházunk tagja az Európai Színházi Uniónak, ez bizonyosfajta együttműködési stratégiával jár. Az Interferenciák című nemzetközi fesztivált például november 24-től, már ötödik alkalommal rendezzük meg. Megalázkodás állandóan pénzért lobbizni, bizonytalannak lenni a költségvetésben. De nem panaszkodom, mert a kolozsvári magyar színházat ebből a szempontból nem nagyon kezelték mostohán, és ebben azért szerepe van a román színházi szakmának is. Most viszont Kolozsvár nem kapta meg a kulturális főváros címet, ezt Temesvárnak ítélték. Kolozsváron probléma a közösségek elszigeteltsége. De nem csak az etnikai közösségek elszigeteltségéről van szó, hanem a különböző társadalmi rétegek, generációk, vallások közöttiről is. Az Interferenciák egyik célja, hogy összehozza ezeket az elszigetelt rétegeket, és, hogy Kolozsvár is képet tudjon alkotni a ma világszínházáról. A Transzilvániai Nemzetközi Filmfesztiválra pedig jelentős filmek érkeznek Kolozsvárra. Ennek a két fesztiválnak sikerül a kolozsvári polgárok találkozópontjává válni, rövid ideig. Kolozsvár magyar értelmisége viszonylag konzervatív. Legalábbis hosszú ideig az volt, sokkal konzervatívabbnak mutatkozott, mint a székelyföldiek, marosvásárhelyiek. Ezt valamelyest ellensúlyozza például a színházban a fiatal generáció hullámszerű előretörése, ami a fiatal nézők érdeklődését is növeli. Vannak olyan egyetemisták, akik a legjobb előadásokat tizenötször is megnézik.

- Minden előadást feliratoznak románul.

- Két éve már angolul is. Így a színház tényleg híd szerepet játszhat. Azt nem mondhatom, hogy a színház nem dönthet szabadon arról, mit mutat be. De például az önkormányzat és a színház közötti feszültség megmutatkozott Sepsiszentgyörgyön, ahol Bocsárdi László igazgatót le akarták váltani, és ezt anyagi zsarolással gondolták elérni, megvontak pénzeket a színháztól. A pénzosztás is egy politikai fegyver.

- Előfordult, hogy az ön esetében is rezgett a léc. Még tüntetés is volt amiatt, hogy nem mutat be elég szórakoztató darabot.

- Ez olyan volt, mint a fekete mágia. Odáig fajult, hogy egy unitárius templomban összegyűltek a tiltakozók, mint Bulgakov darabjában, a Képmutatók cselszövésében, az Oltáriszentség Társaság, amelynek tagjai nyilvánosan elégetik Moliére színdarabjait. De ezt sajnálatos, groteszk és ugyanakkor abszurd módon, éppen a magyar közösség egy-egy ultrakonzervatív és szélső nacionalista képviselője szította, és nyilván más szélső nacionalista körök is támogattak. Volt olyan, hogy a nem moderált RMDSZ-esek közé tartozó képviselő interpellált többször is, az éppen soros művelődési miniszternél. Aki általában válaszként az asztalára tett egy köteg anyagot és sajtóvisszhangot, a színház hazai és külföldi bemutatóiról, megítéléséről.

- Román miniszter védte meg önöket, magyarok ellen?

- Hát igen. Amikor egymás után jöttek már a szakmai díjak meg a világ körüli turnék, akkor elhallgattak ezek a hangok. A legtöbben azok közül, akik ehhez a kampányhoz csatlakoztak, soha nem jöttek el a színházba.

- Hasonló történt az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban, általában azok támadták, akik nem láttak ott előadást.

- Így van, ugyanakkor azt látom, hogy Vidnyánszky Attila nagyon érdekes nemzetközi fesztiválokat hoz létre a Nemzetiben, amire valószínűleg korábban is mód lett volna. Bár itt például Amerikában alig van támogatott színház. Ezeket mind magánpénzekből támogatják, vannak nagylelkű adományozók. De ők gyakran erőteljesen befolyásolják a programot. Ideológiai nincs, de ízléscenzúra nagyon sok színháznál észrevehető. Van egy gazdag, konzervatív réteg, amely milliókat ad egy-egy társulatnak. Ez azzal jár, hogy az igazgatói tanácsban alig van színházi ember, és ők döntik el, mit mutassanak be, még azt is, hogy korhű díszletek legyenek, mert másképp nehéz eladni a produkciót. Közben pedig nagyon jó dolgok is születnek. Nekünk pedig Kolozsváron, ahhoz képest, ami a nyolcvanas években volt, nem hiszem, hogy panaszkodnunk kellene. Miközben szörnyű, hogy Kolozsvár magyar lakossága 16 százalékra csökkent. Erőteljes az elvándorlás, és főleg fiatalok mennek el. De ez magyarországi jelenség is. A kettős állampolgárság pedig általában nem azt eredményezi, hogy Erdélyből Magyarországra mennek az emberek, hanem általában azt, hogy például Angliába, vagy olyan más országokba, amelyekkel egyelőre Magyarországnak sokkal előnyösebb munkavállalási egyezménye van. Miközben a kolozsvári színházban nagyon sok a fiatal. Valamilyen módon érdekeltté kell őket tenni, hogy ott éljenek.