Vérbíróként ül Csurka László a valószínűtlenül megmagasított pulpituson, a Tóth Ilonka című darabban, a Nemzeti Színházban, és unott monotonitással sorolja az '56-os forradalom után kivégzettek nevét. Minden egyes név után jókorát vág az asztalra a kalapácsával, aminek szinte becsapódásszerű dörrenését még fel is erősítik, így már-már olyan ez a hang, mintha a nyaktiló csapna le. Fenyegető. Példát statuálva lezár egy-egy életet. Pontosan elhangzik az elítélt neve, az életkora, a foglakozása, és az is, hogy kötél által vagy golyóval vetettek véget az életének. Időnként vissza-visszatér ez a momentum, de Csurka dermesztően részvétlen hangja olykor akár az utcai jelenetekben is bömböl, mintha Isten csapásaként sújtana le az általa vélt bűnösökre.
Szilágyi Andor eredetileg forgatókönyvnek írt, de filmként egyelőre meg nem valósult művének középpontjába a magyar történelem sokat vitatott, de kétségtelenül legendás alakjává lett medikája, Tóth Ilona került, aki részt vett a diáktüntetésekben, a harcok alatt mentőápolóként dolgozott, kórházi ápolónőként is felajánlotta szolgálatait, majd felettesei kérésére a mindig eminens hallgató elvállalja a Domonkos utcai kisegítő kórház vezetését. Itt biztosít helyet az illegális Életünk című folyóirat szerkesztőinek, a perben először szintén halálra ítélt Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek, és segít is röpcédulák sokszorosításában, terjesztésében.
Nem ez lesz azonban a fő vád ellene, hanem az, hogy 1956 november 8-án, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével rendkívül brutálisan meggyilkolta Kollár István rakodómunkást. Mindhármukat 1957 júniusában kivégzik. A Legfelsőbb bíróság Tóth Ilona testvérének kérésére 1990-ben felülvizsgálja a bírósági eljárást, de a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet elutasítja. Végül 2001-ben a Fővárosi Bíróság Tóth Ilonát a köztörvényes bűncselekmény elkövetése alól felmenti és az 1957-es eljárást semmisnek nyilvánítja. Ettől még személyével kapcsolatban máig vannak érvek, ellenérvek, pro és kontra.
A tíz évvel ezelőtti évfordulóra Kaposváron Mohácsi János megrendezte 56 06, őrült lélek, vert hadak című, testvérével, Mohácsi Istvánnal írt, Kovács Márton zenéjével színpadra kerülő darabját, ami inkább afelé hajlik, hogy Tóth Ilona tényleg gyilkolt. A felzaklató produkció tébolyult vitát váltott ki, melyben az is megmutatkozott, hogy ezen a területen szintén képtelenek közeledni a vélemények, a kígyót-békát kiabálás vált inkább megszokottá.
Amikor kifelé jövök a mostani magyarországi premierről – az ősbemutatót pár nappal korábban Varsóban, a Teatr Polskiban tartották -, akkor is azt mondja egy úr a hátam mögött, hogy „Mit fog ezért kapni a Vidnyánszky”, mármint Vidnyánszky Attila, a rendező, aki a forgatókönyvet elolvasva darabot íratott Szilágyival a Nemzetinek, mondván, hogy a nagy magyar sorsfordító eseményeknek ezen a színpadon helyük kell, hogy legyen.
Egyébként tíz évvel ezelőtt ő is megrendezte a forradalomról a vízióját, Szőcs Géza Liberté !56 című darabjának segítségével, Debrecenben. Abban a produkcióban, csakúgy, mint a mostaniban, ugyancsak sok zenét, táncos elemet, mozgást, dalt használt, szintén látványosan megjelenítve a filmszerűen sorjázó forradalmi kavalkádot. Az utcai jelenetek ezúttal is ehhez hasonlatosak, de a fő helyszín most mégiscsak a tárgyalóterem, ami aránytalanul magasított, ridegen szürke pulpitusával, Olekszandr Bilozub díszlettervezőtől, nyomasztóan kafkai látvány. Ebben a térben rögtön látjuk Ilonka anyját, akinek fájdalmasan kétségbeesett arca megelőlegezi a tragédiát. Bánsági Ildikó ezernyi érzés kifejezésére képes akár csak mimikával, mint Bolygó Hollandi elárvultan ténfereg a világban és próbálja megérteni azt, amit ez a szerencsétlen sorsú édesanya valószínűleg soha nem érthet meg.
Vidnyánszky a saját Tóték rendezéséből átcsen ebbe a produkcióba egy már igen jól bevált momentumot. Ott is elhelyezett a szín jobb oldalán egy állványon lévő mikrofont, amibe a szereplők a rádió hazugságáradatait, meg irredenta háborúra buzdító dalait harsogták, és ezt groteszken ellenpontozta a borzadályosan véres valósággal. Most ez a mikrofon megint a manipuláció jelképe, hol a rádióé, hol a kezdeti tévéadásé, ömlik bele a hatalom szándékosan eltorzított, rútul hamis ideológiája. A hazugság-mételyt műsorvezető-riporterként, fő talpnyalóként, gerinctelen csúszómászóként jeleníti meg Rubold Ödön, aki akár még műhalottat is kreáltat művérrel.
Inkább jelenet füzéreket látunk, mint koherens darabot, ami engem sokszor zavar, lehet, hogy a színészeket is, mert nehéz így összetett jellemeket teremteni. Tán ez is közrejátszik abban, hogy meglehetősen egyenetlenek az alakítások. Olykor csak tételek, színfoltok az előadásban a színészek. Dózsa László és Mécs Károly például karikaturisztikus figuráikkal tök hülyéknek mutatják az itt állomásozó oroszokat, ami azért így nem kellően árnyalt kép. Bodrogi Gyula jó karakterként olyan öreg sírásót jelenít meg, aki próbált hinni a rendszerben, és ezt folyamatosan ismételgeti is, de azóta végletesen kiábrándult. Szélyes Ferenc a védőügyvéd, ő igyekszik valamit tenni, de több infarktus után hamarosan rámegy erre a perre. Waskovics Andrea színművészetis hallgatónak címszereplőként van módja igazán felépíteni egy jellemet. Meg is mutat egy bámulatosan tiszta embert, aki önfeláldozó, eltökélt, energikus, és akit annyira összetörnek testben és lélekben, hogy már meggyőződése ellenére maga ellen vall. Az előadás egyik döbbenetes jelenete, amikor már jártányi ereje sincs, többször durván végig vonszolják a földön, szinte a szó szoros értelmében feltörlik vele a padlót. Van egy rendszeresen megjelenő kislány alteregója is, folyamatosan szembesülhetünk vele, hogy ezt az egykori kedves, ártatlan felnőtté vált gyermeket juttatják pokolra.
De a produkció legmellbevágóbb része kétségtelenül a legvége. Olyan az előadásban szereplő színészek jönnek egyenként a színpad elejére, akiknek személyes közük volt a forradalomhoz. Szembefordulnak velünk, bemondják a nevüket, és civilként beszélnek a történetükről. Voith Ági például elregéli, hogy a kétszeres Kossuth-díjas színésznő édesanyját, Mészáros Ágit 10 év szilenciumra ítélték amiatt, mert azt mondta, addig nem hajlandó színpadra lépni, míg az oroszok ki nem mennek az országból. Bodrogi elmeséli, hogyan semmisítették meg orosz tankok a lakásukat.
A legelképesztőbb história minden bizonnyal Dózsáé. Egykori fegyveres pesti srácként megsebesülve, a klinikai halál állapotában már bedobták a halottak gödrébe, még mésszel is leöntötték, de a sírásók észrevették, hogy megmozdul a keze. Életük kockáztatásával bevitték a zsidó kórházba, ahol tízórás műtéttel megmentették. Bár a történet nem számít újdonságnak, mégis megáll a levegő, amikor elbeszéli. Egész valójával összeköti a múltat a jelennel. Ez az, ami gyakran nem sikerül a megemlékezésekben, évfordulókra írt művekben. De most kilépnek mában élő emberek a történelmet idéző produkcióból, és személyes hitelükkel teszik átélhetővé a borzongató eseményeket.
