A múlt belép a jelenbe

Publikálás dátuma
2016.10.29. 09:11
Igencsak meghurcolták Tóth Ilonát FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS

Vérbíróként ül Csurka László a valószínűtlenül megmagasított pulpituson, a Tóth Ilonka című darabban, a Nemzeti Színházban, és unott monotonitással sorolja az '56-os forradalom után kivégzettek nevét. Minden egyes név után jókorát vág az asztalra a kalapácsával, aminek szinte becsapódásszerű dörrenését még fel is erősítik, így már-már olyan ez a hang, mintha a nyaktiló csapna le. Fenyegető. Példát statuálva lezár egy-egy életet. Pontosan elhangzik az elítélt neve, az életkora, a foglakozása, és az is, hogy kötél által vagy golyóval vetettek véget az életének. Időnként vissza-visszatér ez a momentum, de Csurka dermesztően részvétlen hangja olykor akár az utcai jelenetekben is bömböl, mintha Isten csapásaként sújtana le az általa vélt bűnösökre.

Szilágyi Andor eredetileg forgatókönyvnek írt, de filmként egyelőre meg nem valósult művének középpontjába a magyar történelem sokat vitatott, de kétségtelenül legendás alakjává lett medikája, Tóth Ilona került, aki részt vett a diáktüntetésekben, a harcok alatt mentőápolóként dolgozott, kórházi ápolónőként is felajánlotta szolgálatait, majd felettesei kérésére a mindig eminens hallgató elvállalja a Domonkos utcai kisegítő kórház vezetését. Itt biztosít helyet az illegális Életünk című folyóirat szerkesztőinek, a perben először szintén halálra ítélt Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek, és segít is röpcédulák sokszorosításában, terjesztésében.

Nem ez lesz azonban a fő vád ellene, hanem az, hogy 1956 november 8-án, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével rendkívül brutálisan meggyilkolta Kollár István rakodómunkást. Mindhármukat 1957 júniusában kivégzik. A Legfelsőbb bíróság Tóth Ilona testvérének kérésére 1990-ben felülvizsgálja a bírósági eljárást, de a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet elutasítja. Végül 2001-ben a Fővárosi Bíróság Tóth Ilonát a köztörvényes bűncselekmény elkövetése alól felmenti és az 1957-es eljárást semmisnek nyilvánítja. Ettől még személyével kapcsolatban máig vannak érvek, ellenérvek, pro és kontra.

A tíz évvel ezelőtti évfordulóra Kaposváron Mohácsi János megrendezte 56 06, őrült lélek, vert hadak című, testvérével, Mohácsi Istvánnal írt, Kovács Márton zenéjével színpadra kerülő darabját, ami inkább afelé hajlik, hogy Tóth Ilona tényleg gyilkolt. A felzaklató produkció tébolyult vitát váltott ki, melyben az is megmutatkozott, hogy ezen a területen szintén képtelenek közeledni a vélemények, a kígyót-békát kiabálás vált inkább megszokottá.

Amikor kifelé jövök a mostani magyarországi premierről – az ősbemutatót pár nappal korábban Varsóban, a Teatr Polskiban tartották -, akkor is azt mondja egy úr a hátam mögött, hogy „Mit fog ezért kapni a Vidnyánszky”, mármint Vidnyánszky Attila, a rendező, aki a forgatókönyvet elolvasva darabot íratott Szilágyival a Nemzetinek, mondván, hogy a nagy magyar sorsfordító eseményeknek ezen a színpadon helyük kell, hogy legyen.

Egyébként tíz évvel ezelőtt ő is megrendezte a forradalomról a vízióját, Szőcs Géza Liberté !56 című darabjának segítségével, Debrecenben. Abban a produkcióban, csakúgy, mint a mostaniban, ugyancsak sok zenét, táncos elemet, mozgást, dalt használt, szintén látványosan megjelenítve a filmszerűen sorjázó forradalmi kavalkádot. Az utcai jelenetek ezúttal is ehhez hasonlatosak, de a fő helyszín most mégiscsak a tárgyalóterem, ami aránytalanul magasított, ridegen szürke pulpitusával, Olekszandr Bilozub díszlettervezőtől, nyomasztóan kafkai látvány. Ebben a térben rögtön látjuk Ilonka anyját, akinek fájdalmasan kétségbeesett arca megelőlegezi a tragédiát. Bánsági Ildikó ezernyi érzés kifejezésére képes akár csak mimikával, mint Bolygó Hollandi elárvultan ténfereg a világban és próbálja megérteni azt, amit ez a szerencsétlen sorsú édesanya valószínűleg soha nem érthet meg.

Vidnyánszky a saját Tóték rendezéséből átcsen ebbe a produkcióba egy már igen jól bevált momentumot. Ott is elhelyezett a szín jobb oldalán egy állványon lévő mikrofont, amibe a szereplők a rádió hazugságáradatait, meg irredenta háborúra buzdító dalait harsogták, és ezt groteszken ellenpontozta a borzadályosan véres valósággal. Most ez a mikrofon megint a manipuláció jelképe, hol a rádióé, hol a kezdeti tévéadásé, ömlik bele a hatalom szándékosan eltorzított, rútul hamis ideológiája. A hazugság-mételyt műsorvezető-riporterként, fő talpnyalóként, gerinctelen csúszómászóként jeleníti meg Rubold Ödön, aki akár még műhalottat is kreáltat művérrel.

Inkább jelenet füzéreket látunk, mint koherens darabot, ami engem sokszor zavar, lehet, hogy a színészeket is, mert nehéz így összetett jellemeket teremteni. Tán ez is közrejátszik abban, hogy meglehetősen egyenetlenek az alakítások. Olykor csak tételek, színfoltok az előadásban a színészek. Dózsa László és Mécs Károly például karikaturisztikus figuráikkal tök hülyéknek mutatják az itt állomásozó oroszokat, ami azért így nem kellően árnyalt kép. Bodrogi Gyula jó karakterként olyan öreg sírásót jelenít meg, aki próbált hinni a rendszerben, és ezt folyamatosan ismételgeti is, de azóta végletesen kiábrándult. Szélyes Ferenc a védőügyvéd, ő igyekszik valamit tenni, de több infarktus után hamarosan rámegy erre a perre. Waskovics Andrea színművészetis hallgatónak címszereplőként van módja igazán felépíteni egy jellemet. Meg is mutat egy bámulatosan tiszta embert, aki önfeláldozó, eltökélt, energikus, és akit annyira összetörnek testben és lélekben, hogy már meggyőződése ellenére maga ellen vall. Az előadás egyik döbbenetes jelenete, amikor már jártányi ereje sincs, többször durván végig vonszolják a földön, szinte a szó szoros értelmében feltörlik vele a padlót. Van egy rendszeresen megjelenő kislány alteregója is, folyamatosan szembesülhetünk vele, hogy ezt az egykori kedves, ártatlan felnőtté vált gyermeket juttatják pokolra.

De a produkció legmellbevágóbb része kétségtelenül a legvége. Olyan az előadásban szereplő színészek jönnek egyenként a színpad elejére, akiknek személyes közük volt a forradalomhoz. Szembefordulnak velünk, bemondják a nevüket, és civilként beszélnek a történetükről. Voith Ági például elregéli, hogy a kétszeres Kossuth-díjas színésznő édesanyját, Mészáros Ágit 10 év szilenciumra ítélték amiatt, mert azt mondta, addig nem hajlandó színpadra lépni, míg az oroszok ki nem mennek az országból. Bodrogi elmeséli, hogyan semmisítették meg orosz tankok a lakásukat.

A legelképesztőbb história minden bizonnyal Dózsáé. Egykori fegyveres pesti srácként megsebesülve, a klinikai halál állapotában már bedobták a halottak gödrébe, még mésszel is leöntötték, de a sírásók észrevették, hogy megmozdul a keze. Életük kockáztatásával bevitték a zsidó kórházba, ahol tízórás műtéttel megmentették. Bár a történet nem számít újdonságnak, mégis megáll a levegő, amikor elbeszéli. Egész valójával összeköti a múltat a jelennel. Ez az, ami gyakran nem sikerül a megemlékezésekben, évfordulókra írt művekben. De most kilépnek mában élő emberek a történelmet idéző produkcióból, és személyes hitelükkel teszik átélhetővé a borzongató eseményeket.

Szerző

A Gresham-törvények fogságában

Publikálás dátuma
2016.10.29. 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
A 16. században felismert Gresham-törvény azt mondta ki, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. A magas aranytartalmú pénzt az emberek tévedhetetlenül felismerték, ezért eltették megtakarítás céljából, míg a rosszat, amiből a királyok kicsalták az arany-tartalmat, fizetésre használták. Így a jó pénz eltűnt a forgalomból, és innen származik a mondás: rossz pénz nem vész el.

Volt egy álmunk: az internet - napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját -, amely majd elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és igaz ismeretek kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban, akik a híreket felkínálják, azok nem a búzából válogatnák az ocsút, hanem éppen ocsúval szennyeznék a jó szemeket. Ez a fajta szelekció a közgazdaságból ismert Gresham-törvényre emlékeztet.

Tudatos hazugságok

A törvényt nemrég a politika szférájában véltem felfedezni. Arra ébredtem rá, ha a választók nagy része úgy véli, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor nem vesződnek a kiszelektálásukkal. A kiválasztást a pártokra hagyják, ám a párteliteket az oligarchia „vastörvénye” - a belső kiszorítósdi - mozgatja. Ez pedig a vezetőhöz lojális, de gyakran korrupt és felelőtlen politikusokat hozza helyzetbe. Így a politikát eluralja egy sajátos Gresham-törvény: a rossz politikusok kiszorítják a jókat. (Marosán György: A politika Gresham törvénye.) És most - meglepetésemre - a média világában bukkantam rá a Gresham-törvény hatására. Korabeli reményeinkkel ellentétben tehát, ahelyett, hogy kiszelektálódna a hazugság és kitaláció, az interneten a hamis információ rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót.

Az interneten a chemtrail és a lapos Föld hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó - Gregorij Grabovoj - például azt hirdeti a neten: több-száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak annyi kell: „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás.

Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada - a kormánypropaganda hatására - elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik munkáját és fenyegetik biztonságát, miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók. Nap nap után szembesülünk azzal: a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket.

De mi lehet az oka, hogy a modern társadalmak - egyébként normális - polgárai ilyen meghökkentően fogékonyak a nyilvánvaló őrültségek iránt? S ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle. Az egykori lelkesítő jövőkép, hogy minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, és igazolt tény korlátlanul elérhető lesz, váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás” és a világ egyetlen hatalmas ingyen-könyvtárrá változik. A globális „felvilágosodástól” pedig már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hétmilliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt, „visszhangkamrákban” csücsül.

Elviselhetetlen visszhangkamra

A visszhangkamra a süketszoba - ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül - ellentéte. A visszhangkamrában az elhangzó szavak a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szólnak. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen hát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, az a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát - reményeinkkel ellentétben - nem gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa. Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy érdemben tesztelje az eléje bukkanó tényeket.

Eredetileg a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján minősítjük: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet, vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén. Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoport-véleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés elméletek rajongói és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a kiterjedt közösségek többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” állnak. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek.

Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek. Sőt, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham-törvényét: ha egy új információ megkérdőjelezi a régi hiedelmet, a véleményvezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti” azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót!

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a szelekció a Gresham-törvénnyel ellentétes: az igazolt, jó információ „felülírja” és kiszorítja a túlhaladottat, a rosszat. A bizonyított tények azután fokozatosan leszivárognak - mint a vízesések egymást követő sorozata -, a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Közben pedig az elfogadott igazságokat újra és újra alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

A láthatatlan gorilla

Szűk közösségünk visszhangkamráiban viszont éppen a hiedelmek, az előítéletek és a rémhírek szorítják ki az igazolt tényeket. Az átlagember véleményét ugyanis – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik –, alapvetően a „csoport-hatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a fényevő prófétákhoz hasonlóan a populista politikusok. Tudják ugyanis, hogy még politikai választásainkat is - vajon elmegyünk-e szavazni, és ha igen, kire adjuk a voksunkat -, a visszhangkamrák vélemény-vezérei befolyásolják.

Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességre hivatkozó ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését - részt vegyen-e a választáson - jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.) A visszhangkamra lakóinak maradék szabad akaratát a véleményvezérek a gumicsont módszerrel törik meg. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény adott részletét –, képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget. Ezért látnak el bennünket különböző gumicsontokkal, mint amilyen a migráns-probléma, vagy Brüsszel elleni harc, s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, hogy a szemük előtt lopják szét az országot.

Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása támogatóik visszhangkamráiba, ahol azután önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, hanem magát a valóságot is.

A magyarok többsége az internet ingyen közkönyvtára helyett saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló hivatásos lélekmérgezők hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltüntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt. Ahogyan a diszkózene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis - mint Freud mondta - „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

A törvény kiterjesztése

„Miben tér el – kérdezte az átkosban született vicc - a 70-es évek káderpolitikája az 50-es évekétől? Már nem fontos, hogy munkáskáder legyen. Elég, ha nem ért hozzá!”. Ez a napjaink orbáni rendszerét meghökkentően pontosan leíró vicc afféle káderpolitikai Gresham-törvényként értelmezhető.

Úgy tűnik, hazánkban a fordított szelekció a társadalom egyre széles szféráiban érvényesül. A haladást és javulást szem előtt tartó szelekció az egyedeket, a dolgokat, és az információt jóságuk és kívánatosságuk szerint válogatja ki. Ha a szelekciót vezérlő szempont a minőség és a kiválóság - az érték, a szépség, igazság, a hatékonyság, a használhatóság, stb. -, akkor a szelekció eredményeként az adott csoportból (populációból, osztályból, tömegből) kiválhatnak és elterjedhetnek a legjobbak.

Ha viszont a szelekció fordítottan (értsd: a minőség értékrendjével ellentétesen) működik, akkor a hanyatláshoz vezető Gresham-törvény érvényesül. Ha a vállalat nem a minősége szerint szelektálja a munkaerőt, alvállalkozót, bankot, akkor nem fejlődik a gazdaság. Ha a fogyasztó nem a megfelelősége szerint választana a termékek és a szolgáltatások között, azok nem tökéletesednének. Ha a kritikus, a néző és a gyűjtő nem a szépsége szerint értékelné a műalkotásokat, nem fejlődne a művészet. Vagy gondoljunk akár az olimpiára: ha nem tisztességes, nyílt és éles a verseny, akkor nem történne javulás.

Vagyis, ha nem gyakoroljuk a minőségi szelekciót, mert az vesződséggel jár, mert képtelenek vagyunk felismerni a minőségi különbségeket, vagy tudomásul vesszük a csalást és a korrupciót, ezzel magunk idézzük elő, hogy erőre kap a rossz, elterjed, és végül kiszorítja a jót.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szathmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe: ”Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.”

Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha - mint az ejtőernyő – nyitott!

Vajdasági médiaháború

Publikálás dátuma
2016.10.25. 07:34

Puccs történt a vajdasági magyar sajtóban, vasárnaptól az egyetlen szerbiai országos magyar nyomtatott napilap, a Magyar Szó internetes címén egy új, Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat. Ez egy hosszú hónapok óta tartó magyar média- és kulturális háború végkifejlete, a vajdasági magyar kulturális élet szereplői ugyanis politikai nyomásgyakorlásra, a sajtó és véleményszabadság korlátozására panaszkodnak.

Nem a szerb hatalom avatkozott bele a vajdasági magyar kulturális életbe, nem belgrádi intézkedések indították el a hónapok óta dúló magyar médiaháborút és eredményezték a Szabad Magyar Szó megszületését. A kulturális és médiaharc pedig nem véletlenül esik egybe a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szakadásával és a Magyar Mozgalom megjelenésével sem. A Pásztor István vezette VMSZ-t és a kisebbségi támogatásokat is kezelő Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) az utóbbi időben egyre gyakrabban és nyíltabban vádolták azzal, hogy megengedhetetlen módon korlátozzák a sajtó és véleményszabadságot.

A vajdasági magyarság rendelkezik kulturális autonómiával, az MNT pedig a vajdasági magyar országos kisebbségi önkormányzati szerve, amely törvényben szabályozott keretek között a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra kérdéseiben képviseli a magyar nemzeti közösséget, részt vesz a döntéshozatali eljárásokban, egyes kérdésekben – mint például a magyarok által is jelentős számban lakott települések hivatalos magyar elnevezése – döntéshozatali jogkörrel rendelkezik, valamint intézményeket alapíthat és működtethet. A szerb költségvetési forrásokat kezelő MNT irányítása alatt működik a tulajdonképpeni vajdasági magyar kulturális intézményrendszer.

Az elégedetlenségek nem újkeletűek, de idén nyáron váltak kezelhetetlenné, amikor a lapalapítói jogkörrel rendelkező MNT úgy döntött, hogy a továbbiakban nincs szükség arra, hogy az egyetlen délvidéki magyar napilapnál, a Magyar Szónál és a Hét nap hetilapnál a főszerkesztők megválasztásakor kikérjék a szerkesztőségek munkatársainak a véleményét. Előzőleg több főszerkesztőt leváltottak, munkatársakat rúgtak ki – és nemcsak a médiában, más kulturális intézményeknél is. Tüntetésre is sor került, a tiltakozók azt állították, hogy az egyre inkább a VMSZ végrehajtó szerveként működő nemzetiségi önkormányzati testület épp a politikai nyomásgyakorlás visszaszorítását célzó új szerb médiatörvényt használta fel arra, hogy szerzett jogokat megkurtítson és kedve szerint, politikai alapon nevezhessen ki a számára megfelelő szerkesztőségi vezetőket.

Olyan vélemények hangzottak el, hogy a VMSZ egyre inkább az erő jegyében politizál, elnyom és kiszorít minden más véleményt, tisztogatásokat hajt végre a magyar kulturális életben a médiát pedig pártfaliújsággá silányítja, a használt módszerek pedig a parancsuralmi rendszerek módszereire emlékeztetnek. (A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökének felszólalást az MNT ülésen például azzal utasították el, hogy „akinek ez nem tetszik, az foghatja a sátorfáját, és elmehet” .)

A Szabad Magyar Szót most tiltakozásképpen útnak indító Purger Tibor, a domain Egyesült Államokban élő tulajdonosa júliusban nyílt levelet intézett Pásztor István VMSZ elnökhöz, az MNT elnökéhez valamint a Magyar Szó általuk kinevezett új főszerkesztőjéhez, amelyben arra kérte az érintetteket, tegyenek valamit a szakmai színvonal romlásának megállításáért. Semmi változás nem történt, ez vezetett a mostani szakításhoz.

A Szabad Magyar Szó vezetősége tegnap közlemény adott ki, amelyben tudatta: a domain tulajdonos Purger Tibor azért döntött így, mert a Magyar Szó olyan mértékben vált a hatalom kiszolgálójává, amilyenre még az egypártrendszer utolsó évtizedeiben sem volt példa.

Szerző