Ha engem kérdeznek, van-e bármennyi esély a Népszabadság újraindítására, akkor az a válaszom, hogy semmi. A lapot három hete szüntették meg – hivatalos közlés szerint: felfüggesztették -, a posta alvállalkozója azonnal értesítette az előfizetőket a bezárásról, s bár a pénzüket még nem fizették vissza, ez azonban csak a szokásos magyarországi úzusra utal; a határidők csak az állampolgárokra vonatkoznak, a hivatalos szervek nyugodtan kivárhatnak. De ennek, itt és most nincs jelentősége, mondatjuk mellékszál, mellékszál ahhoz képest, ami a Népszabadsággal magával történik. Az eddigi legnagyobb magyarországi baloldali lap kiadási joga valahol Mészáros Lőrinc és Liszkay Gábor kezében van, bármit is kommunikálnak hivatalosan. Másként: olyan emberek határozhatnak sorsáról, akiktől a lap szellemisége, irányultsága, sőt, maga a nyilvánosság kiegyensúlyozott kezelése is távol áll. Ők a kormányzat emberei, és mint ilyenek, nem is várható tőlük, hogy megteremtsék, föltámasszák az ellenzéki sajtót; ők ezt nem is akarják. Nekik más feladataik vannak, sokkal inkább a megszüntetés, eltüntetés, bezárás, mint az újraalkotás.
Abban ugye megegyezhetünk, hogy egy kormánypárti Népszabadság elképzelhetetlen; az az olvasótábor, amely ezt a lapot olvasta, nem lenne képes befogadni egy jobboldali tartalmat. (Azért persze illik óvatosan bánni az olyan kifejezésekkel, amelyek kizárnak bizonyos forgatókönyveket, ne mondjuk, hát könnyelműen, hogy elképzelhetetlen – egy hónappal ezelőtt még ezt gondoltuk volna a Népszabadság eltüntetéséről is…) A logikus, az eddig történtek alapján feltételezhető, hogy nem lesz a piacon többé Népszabadság és bár Murányi András főszerkesztő mindent elkövet annak érdekében, hogy legyen folytatás, hogy egyben tartsa az egyre ütőképesebbé vált csapatát, tudjuk, hogy az idő múlása ellene dolgozik. Az embereknek lassan azon kell gondolkodniuk, miből fognak megélni a jövő hónaptól, hogyan tartják majd el családjukat, hol nyílik számukra felület, lehetőség – és persze fizetés -, hogy gyakorolhassák szakmájukat. De ha Murányinak sikerülne is találni egy, vagy több bátor embert, olyanokat, akik nem csak szóban elkötelezett hívei a sajtószabadságnak és persze a Népszabadságnak, akkor se valószínű, hogy maga a cím eladó lenne. Azaz bármennyire is gazdasági okokra hivatkozva tüntették el a piacról az újságot, üzletet nem akarnak csinálni belőle, azaz nem fogják eladni az alapítói, vagy kiadói jogot. Amivel ugye meg tudják gátolni, hogy bárki arra merészkedjen, hogy Népszabadság néven lapot indítson. (És akkor még nem beszéltünk a rendkívül értékes előfizetői listáról, ami szintén az új vevő birtokában van; fogalmunk sincs, hogy mit akar vele kezdeni…)
Pénteki számunkban a 24.hu „írását” közöltük; az internetes portál arról számolt be, igen látványosan, hány darab, még működő nyomtatott baloldali napilap van a piacon. Az átfogónak és folyamatosan frissülőnek nevezett listán egy név szerepel: a Népszaváé.
És most ez van.
Lassan tizenöt éve állok ennek a lapnak az élén, jegyzem főszerkesztőként; soha nem gondoltam arra, hogy a Népszava valaha is ebbe a helyzetbe kerül. Ennek az újságnak meglehetősen hányattatott volt a sorsa, sokszor került a megszűnés szélére, de folyamatosan pénzhiánnyal küszködött. Mindegy volt, hogy bal- vagy jobboldali kormány van hatalmon, valamiért egyik sem akarta a keblére ölelni, ha értik, hogy mit akarok ezzel mondani. Két éve már annak, hogy nemzetközi sajtótájékoztatón kongattuk meg a vészharangot; hangja sajnos nem hallatszott túl messzire. Akkoriban, hogy legalább lélegeztető gépen tartva képesek legyünk életjeleket adni magunkról, huszonhárom munkatársunktól kellett megválnunk és az itt maradók, szakképzett, egyetemet végzett emberek, az iparág legrosszabbul fizetett szereplőiként végzik a munkájukat.
De végzik, végezték.
A kérdés a hogyan tovább. Nem, nem az új tulajdonosról beszélek. Abban persze hiszünk, hogy elhozza a Népszava életébe az eddig ismeretlen stabilitást. Hisszük, hogy elkötelezett híve lesz a szabad magyar sajtónak és annak, hogy múlhatatlanul nagy szükség van egy baloldali, aktuálisan kormánykritikus napilapra. A hogyan tovább kérdése most mégis inkább arra vonatkozik, mi lesz a dolga, mi a feladata a magára maradt Népszavának. Sokan, több ezren, az eddigi Népszabadság olvasók és előfizetők közül máris mellénk szegődtek, minden bizonnyal kritikus szemmel figyelve és követve: képesek vagyunk-e megfelelni a kihívásnak, képesek vagyunk-e olyan lapot előállítani, amely szembe megy a szélsőjobb olykor megbúvó, olykor erősödő antiszemita megnyilvánulásaival, nekimegy és leleplezi a korrupció minden formáját, feltárja a hatalmi visszaéléseket és pártbefolyásoktól mentesen, de elkötelezett baloldaliként, a száznegyven éves múlt legfőbb értékeit átörökítve működni. Sokan kérdezik most tőlem: mi lesz a Népszavával? Ugye nem jut hasonló sorsra, mint a Népszabadság? Fentebb már írtam: ez a lap sokszor került már a szakadék szélére. De van abban valami sorsszerű, hogy mégsem zuhant bele. Talán azért, mert a Népszava valóban történelmi érték. És ezt mindenkinek tudnia kell, aki hozzányúl, vagy hozzá akar nyúlni.