Finnyásak vagyunk a minősítésekben mi, közép-európaiak, köztük kivált mi magyarok. Óvakodunk attól, hogy elhamarkodottan ítéljünk, mindenekelőtt belpolitikai kérdésekben. Ha Fideszt mondunk, gondosan kerüljük, nehogy a pártot „illetlen társaságba” soroljuk. Mondjuk meg őszintén, nem éppen folttalan demokrata immár, de még nem is teljesen szélsőséges, jóllehet már a határát súrolja. Vezető nyugati lapok már nem ennyire finomkodók. Kezembe került a minap kettő is, amely Orbán Viktort név szerint is igen jeles kompániába helyezi. Ebbe a társaságba: Marine Le Pen, Donald Trump, Vlagyimir Putyin és elvbarátaik. Gondolom, a válogatás önmagáért beszél.
Hozzáfűzhetném ehhez, amit a témáról Jérôme Fenoglio írt, a Le Monde vezércikkében. Az illető úr a kiváló hírlapnak vezérigazgatója, amolyan gazdasági főnök, elvben nem publicista, viszont a mondanivalójának annál nagyobb a rangja. Ő is igyekszik elkerülni a goromba jelzőket, megelégszik azzal, hogy „nép-nemzetit” említ. Részletesebben populistát. De hitvallásaikat nem létező programjaik alapján foglalja össze. Szinte szó szerint ugyanaz a megszállottságuk. „Organikus nacionalistáknak” vallják magukat, akiket belülről bomlaszt a menekült áradat veszedelme, kívülről az „elit árulása”. Brüsszel kifent kése, amelynek a hegyét mindig ott érzékelik a hátukban. Mintha Orbán személyes sugallata foglalta volna össze ezt a politikai krédót.
Kissé alaposabb a L’Obs című párizsi politikai magazinban az amerikai Princeton-i egyetem kutatója, Jan-Werner Müller, aki azt fejti ki, ő minek is minősítené ezt a populista áradatot? A professzor óv bennünket attól, hogy egyetemes magyarázatot keressünk, hiszen szerinte ahány ház, annyi szokás. Mégis, szerinte rálelhetünk olyan alapvető konfliktusra, ami serkenti azokat, akik a glóbuszt gazdaságilag és kulturálisan egyaránt bezárnák, légmentesen teljesen elszigetelnék. Önmagában természetes volna, ha a téma demokratikus vitákra buzdítana. De éppen ez az, amit a populisták mindenképpen elhárítanak. Ők azt hirdetik, hogy kizárólag ők azok, akik birtokolják az erkölcsi kizárólagosságot, csakis ők, akik a népek hiteles megszemélyesítői, mindenütt. Frissiben éppen ezért leltek rá az identitás, a nemzeti „önazonosítás” témájára, ezt fújják Marine Le Pentől Orbánig és Putyinig egyaránt.
Ugyancsak divat lett mostanában „népszavazásokat” rendezni, mert a populisták szerint ez az egyetlen, amely híven tolmácsolja a „nép” érzelmeit. Müller professzornak nincs szándékában megkerülni a magyar példát, csak azt fűzi hozzá, hogy Orbán „népszavazása” lehetett minden egyéb, csak éppen az nem, mert a hátteréből föltűnően hiányzott a demokratikus vita. A populisták megszállottsága a többféle vélemény szembesítésének az elkerülése. Például a Népszabadság elhallgattatása, amit az indokolt, hogy a csöndes többségnek állítólag nem volt módja hallatnia a hangját, a háttérben az elit buzgólkodik, az általa irányított média nem a közhangulatra hallgat. Újfent a közvetlen magyar példa. Orbánék állítása, hogy elkerülhetetlen a társadalom folyamatos megosztása, hiszen az országot egyszerre és egy időben „belső és külső ellenség ostromolja”.
Tartsuk tehát szüntelenül szárazon a puskaport…